szerző: Győrik SzabolcsGyőrik Szabolcs: Hóesésre várva Bicske, 1998 november 4
A ködök majd elhozzák a telet! A távoli hegyek már behavazottan, komoran őrzik törékeny falvaikat, mint sírkertek a pislákoló gyertyalángot a nemrég volt Mindenszentekkor. Akkor még zöldek voltak az út menti fák; most avarrá vált minden lomb.
Téli sóhaj a fák között, és a sötét reászáll a világra. Hazámban árvíz pusztít, délen háború készül. A századvégi alkony eljött, és oly valóságos, akár a létezés.
A víz elhullott állatok tetemeit viszi; hordja a halál szemcséit, miközben magam is sodródom valami felé. Egybeolvadtam az Ősszel; szomorú, ködös vagyok és egyre távolodom a Teremtőtől, akihez vissza kellene térnem. Távol otthonomtól a szél erősen tép - hazavágyom. De dolgom van itt, maradnom kell. Tartanak a lángok!
A lét értelmét hiába keresem. Sokáig éreztem: megleltem, ám a meggyőződés mindig szertefoszlott. Az élet igenis háború! Küzdeni kell, míg éled.
A szerelem múlandó és hazug! Várom őt, ki távol van. Fekete szeme a keleti éjeket idézi. Egy messzi világ ében ékköve. Ha most átölelne, tán szépnek tűnne a kikelet szürke szemfedője.
Magam vagyok... Hóesésre várva írom soraimat a világ hervadásában. Kedvesem távol, a bánat oly közel. Varjak köröznek a temető felett, hova majd földi maradványaim leeresztetnek, midőn ellepi szemem az örök feketeség...