szerző: MorelloEluveite, Arkona, Skálmöld, Niburta 2015. december 10, Club 202
Nagy volt a tépelődés, december 10-én melyik koncertet tiszteljem meg jelenlétemmel. Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy nagyon csábító volt a Kreator, Arch Enemy, Sodom, Vader felhozatal Bécsben, ami manapság már tényleg nem egy nagy távolság. De végül mégis úgy döntöttem, hogy az Eluveite, Arkona, Skálmöld nevével fémjelzett folk metalos buli lesz a befutó, ami a Budapesten a Club 202-ben, a szó legszorosabb értelmében a szomszédban kapott helyet. Így csak egyszerűen átslattyogtam a klubba, ahol már a korai órákban is egészen szép számú érdeklődő várta a színpadra lépő bandákat.
Ahol három zenekarnál több lép fel egy este, ott szükségszerűen lesznek olyan korai időpontok, amikre a legtöbb látogató számára lehetetlen odaérni, pláne hétköznap. Ma a Kylfingar nyitotta a napot, de a legtöbb érdeklődőnek valószínűleg esélye sem volt odaérni a fellépésükre. A Niburta előadására viszont már mindenképp szerettem volna megérkezni, a csapat ugyanis a Scream From The East albummal valami egészen nagyot alkotott, viszont élőben eddig valahogy mindig elkerültük egymást. Most itt volt a remek alkalom, de mint kiderült, ráértem volna még egy kicsit ejtőzni otthon.
A kiírt kezdésre ugyanis még mindig szöszmötölt a csapat, a gitár megszólaltatásával volt valami komoly gond. Sehogy sem tudtak úrrá lenni a helyzetük, így az amúgy is rövidke játékidejüknek eltelt a fele, mire felvisított a nyolchúros (!). Innentől a csapat érthető módon igyekezett minden különösebb kommentár nélkül, minél több nótát előadni az alig 20 percben, de azért a Scream From The East legjobb pillanatai szerencsére elő tudtak kerülni. Ilyen körülmények között én nem húztam volna az időt a viszonylag hosszú intro-val (ami így megint lecsípte a produkciójuk egy részét), de tény, hogy a nyitó Balcanic Heart felvezetése így az igazi. Előkerült még a Nap És Hold, a Dance Of Satyrs és a kőkemény Awakening, aztán nagyjából ki is futottak az időből.
Sajnálom, hogy a malőr miatt nem sikerülhetett igazán ütősre a Niburta fellépése, pedig óriási potenciál van a csapatban. A megszólalás a produkció végére kezdett igazán összeállni és a hangulat is akkor pörgött volna igazán fel. Az igen népes létszámú csapat alig fért el a többi banda dobcucca miatt kábé felére redukált színpadra, de azért igyekeztek jól helytállni. Horváth Martina és Hormai „Busó” Balázs testvériesen megosztoztak az énektémákon, az andalító női ének és a hörgős/üvöltős vokál a Niburta egyik fő jellemzője. Utóbbinak talán előnyére szolgálna, ha Balázs egy kicsit öblösebben tudná „kifejezni magát”, jobban szólnának élőben. Külön ki kell emelni viszont a basszer srác teljesítményét, ilyen beleéléssel kell a színpadon zenélni, kérem szépen! A rövidke program nótáiban felvillantottak sok mindent abból, amiről szól a Niburta – breakdown-os, metalcore-os gitárriffek, akusztikus témázgatás, furulya, duda, doromb és más népzenei hangszerek, torokének, hörgős/üvöltős vokál és lágy női ének. És ez így ebben a formában, a remekül megírt dalokkal kiváló elegyet formál. Ha valaki még nem futott bele a Niburta zenéjébe, sürgősen pótolja a mulasztását!
Következett a Skálmöld Izlandról, akik már csak emiatt is különleges fellépőnek ígérkeztek. A csapat már harmadik alkalommal jár Magyarországon, jómagamnak viszont ez volt az első találkozásom velük. Ők is szép számmal jelentek meg a deszkákon, de ebből három tag is gitárt viselt a nyakában, így érdekes felállást láthattunk. Az alaphangot általában Baldur Ragnarsson adta meg, amire ráreszelt még Björgvin Sigurðsson gitáros/énekes, a jobb szélen pedig Þráinn Árni Baldvinsson egészen klasszikus ihletésű, heavy metalos gitárszólókat eregetett. És ez így egészen jó kombináció volt.
Manapság nagy szó, hogy a csapat a 2009-es alakulás óta, mindenféle törés nélkül, a kezdetektől együtt van, így már egy rutinos formációról beszélünk. Leginkább az a viking/pagan metalnak nevezett álműfajban alkotnak, amelynek a reszelős, menetelős gitártémák, a durva férfiének, néhol melodikusabb elemek felbukkanása a fő jellemzői. Sigurðsson határozott, erőteljes éneke vitte a prímet, de Ragnarsson károgós hangja is gyakran színesítette az összképet. A tiszta, dallamos témákat pedig általában az egész banda együtt zengte, a dobostól a szintisig.
Ők már szerencsére egészen bivaly módon szóltak, és a színpadi kiállásra se lehetett panasz. Jón Geir Jóhannsson dobos óriási átéléssel játszott, Baldvinsson pedig gyakran mosolygott oda a közönségnek, még a szólói közben is. Mint az Árás, Gleipnir, Að Hausti, Fenrisúlfur, Með Fuglum, Narfi, Kvaðning dalokból látható, a csapat meglehetősen egyenletes módon válogatott az eddig megjelent három nagylemezéből, így a még friss és ropogós Með Vættum album is bemutatkozott. Remek előadást láthattunk a Skálmöld-től, érdemes követni ezt a figyelemre méltó formációt Izlandról.
Az Arkona-nak talán már nem is kellene valami gyanús, Szeged környéki vállalkozókkal bizniszelnie a magyar állampolgárságért, megkapnák ők könnyedén, az alapján, amennyit fellépnek itt az utóbbi időkben. Évente olykor két vagy három jelenésük is volt nálunk, ami azért közel sem mindennapi. És talán mondani se kell, a 2015-ös Rockmaratonon is találkozhat velük az, aki erről a mai eseményről lemaradt.
Az orosz banda is új albumot készült bemutatni, az idén megjelent Yav immár a hetedik nagylemezük. Szerintem egy kissé kevésbé emlékezetesre sikerült a friss dalcsokor, mint a korábbiak, de azért a koncertprogram frissítéséhez mindenképpen ideális. A csapatnál csak dobos poszton állt be változás, egyébként a már jól megszokott arcokat láthattuk magunk előtt tombolni a színpadon. Ezt a szó szoros értelemben kell venni, ugyanis az örökmozgó Masha „Scream” Arhipova és a marcona kinézetű Lazar folyamatosan pörgött-forgott a deszkákon, de a furulyán, dudán, sípon játszó Vladimir is nagy partiarcnak nevezhető.
Az Arkona egy meglehetősen kétarcú zenekar, a black metalos ihletésű, sodró lendületű, zúzós, üvöltős dalok mellett van egy bulisabb, partisabb, csűrdöngölős énjük is, így mindenki megtalálhatja a kedvére való nótákat. Ma inkább a durvább, zúzósabb vonalat vitték a Yav, Goi Rode Goi!, Serbia, Zakliatie. Na Strazhe Novikh Let, Slav´sja Rus´!, Pamiat dalokkal, Masha torokkínzó üvöltéseivel kísérve. Nekem csak annyi bajom van egynémely hasonló dallal, hogy a sok váltás, témahalmozás, olykor zúzós, olykor „elszállós” részek között néha elveszik maga a zene, az emlékezetesség a szerzeményekből. Pedig a bulisabb számoknál mindez hatványozottan jelen van, ott azonnal az memóriába ég, rögtön dúdolható, énekelhető az eredmény.
A koncert első fele tehát a folyamatosan őrjöngő, pogózó rajongóknak volt ideális, nem sok nyugis tér maradt a színpad előtt. Aztán Masha bejelentette, hogy most kicsit „mókázzunk”, és a végére jött néhány táncolósabb szám, a Stenka Na Stenku és a Yarilo. Természetesen a mozgás ezeknél sem csökkent, a jelenlévők igen jól szórakoztak az Arkona koncertjén. Reméljük, a sokak szerint kissé megtorpanásnak értékelt Yav lemez nem töri meg a lendületet, és jövőre a Rockmaratonon is hasonlóan pörgős előadást láthatunk tőlük.
Elsősorban az győzött meg az Eluveitie vs Kreator és társai közötti vacillálásban, hogy a svájciak olyan elképesztően erős új lemezzel rukkoltak elő, hogy ezt élőben is muszáj megtapasztalni. Már a megelőző Helvetios is nagyon kedvemre való volt, de az Origins lemez tényleg olyan lett, mint amikor az At The Gates legjobb pillanatai találkoznak a folk metallal. Elejétől végéig pörgős és piszkosul intenzív album, igazi koncertre való gyűjtemény. Nem is csoda, hogy elég alaposan uralták a programot az új számok, de ez a buli intenzitását tekintve abszolút indokolt is volt.
Az Arkona-hoz hasonlóan az Eluveitie-t is egy évben egyszer biztosan el lehet csípni nálunk, olykor többször is. Azonban történt egy-két tagcsere a legutóbbi találkozó óta, így érdemes megismerkedni az új karakterekkel. Távozott a hegedűs Meri Tadic, akinek a játékára és a színpadi jelenlétére pedig elég erősen épített a banda, helyére egy új hölgy érkezett, a csinos Nicole Ansperger. A sípon-dobon-nádihegedűn (na jó, dobon pont nem) játszó Patrick Kistler sem tagja már a csapatnak. Őt beugróként a fejmikrofonos, szimpatikus Matteo Sisti helyettesítette a turnén. A színpadi összhang ettől függetlenül hibátlan volt, mindenki pontosan tudta a dolgát és mindegyik tag kiválóan teljesített.
Az Origins bevezetés után nem az album nyitószáma, hanem a King indította a koncertet. Majd pedig következett a Nil a mai este szintén elég gyakran felidézésre került Everything Remains (As It Never Was) lemezről. A közönség természetesen elsöprő nyomulásba, pogózásba kezdett, a hangulat az első pillanattól kezdve a tetőfokon volt.
Feltűnő módon az utolsó három nagylemez pörgött a legtöbbet a mai estén, pedig a rajongók döntő többsége a 2010 előtti, Slania és a Spirit korongokat nevezné meg kikerülhetetlen mesterműként. És mégis, ezek az albumok szinte teljes egészében hanyagolva voltak, a közönség pedig mégsem kezdett lázadni, hanem tökéletesen elégedettek voltak a koncertet uraló új dalok intenzitásával. Azt hiszem, ez mindent elmond a legújabb lemezek sikeréről.
A pörgés pedig folytatódott a From Darkness és a Carry The Torch dalokkal, szintén az Origins lemezről, majd pedig az igen nagy ovációt kapó Thousandfold-ra ugrálhattak a rajongók. A 2006-os Spirit lemez csak mostanra kapott egy rövid nyilvánosságot, akkor is a lemezzáró AnDro című dallal, ami nem a legismertebb Eluveitie számok egyike. De felüdülésnek persze jó volt.
A látványos színpadkép és az emelvények sokat hozzáadtak a koncertélményhez, utóbbiakra hol egyik, hol másik tag lépdelt fel, majd ugrott le. Chrigel Glanzmann kiválóan teljesített, egész is arzenál sorakozott számára a különféle hangszerekből a mikrofonra erősítve. A látványosan kopaszodó Ivo Henzi és Rafael Salzmann rendületlenül szállították a riffeket, a mindig változó külsejű Kay Brem basszer szintén sokat mozgott, de érdemes kiemelni Merlin Sutter munkáját is a doboknál. Különösen az Origins albumon hallhatunk egészen vad szegeléseket tőle. A két lány, Anna Murphy és Nicole Ansperger vidáman, nagy mosolyok közepette játszottak, a folyamatos színpadi hajpörgetésért pedig külön megilleti őket az elismerés.
Haladva tovább az új lemezzel, jött a kőkemény Sucellos, majd pedig a végig igen jókedvű Anna megszavaztatta a közönséget, hogy a következő dalt, a The Call Of The Mountains-t angolul, vagy az anyanyelvi, svájci-német dialektusban szeretnék-e hallani? Elsöprő többséggel nyert az utóbbi, így De Ruef vo de Bärge-re módosult a cím, Chrigel Glanzmann nevetett is rajta, hogy „úgyse fogtok egy szót se érteni belőle!”. De egy folk metal bulinál, pláne ahol az ősi kelták és gallok nyelvezete és kultúrája éled fel egy rövid időre, ez nem is szempont senkinél (bár azért szerintem meglepődne Glanzmann, ha a színpad előtt egy fiatalember a frissen szerzett kelta C2 típusú nyelvvizsgáját lobogtatva zengené velük együtt a sorokat, haha!)
A súlyos, valóban erősen At The Gates-es utánérzésű, Chriegel Glanzmann agresszív énekére építő új dalok után ideje volt Anna Murphy-nek is kicsit jobban kibontakoznia. Az Omnos az ő kellemes hangjára támaszkodott, ez a szám az akusztikus Evocation I - The Arcane Dominion album leginkább koncertre való tétele, felüdülésként hatott.
A zúzás aztán folytatódott, mi se lett volna erre alkalmasabb, mint a The Nameless és az Inception című szerzemények az Origins lemezről. A zenekar kőkeményen odatette magát, de a rajongókra sem lehetett panasz. Szintén nagy tetszést aratott a Kingdom Come Undone és a The Silver Sister. A szintén új lemezes Vianna című dalnak Chriegel a sztoriját is ismertette röviden, így a közönség a féktelen buli mellett némi kulturális iránymutatást is kaphatott.
Lassan a koncert vége felé jártunk, de még mindig jó pár dal volt hátra, a játékidőre igazán nem lehetett panasz. Mint ahogy a hangosításra sem, ugyanis minden dal arányosan, erőteljesen szólt, mindegyik zenész munkája tökéletesen követhető volt. Néhány ugyancsak újabb keletű slágerre zúzhatott még a közönség, most leginkább a Helvetios albumra koncentrálva. Érkezett az A Rose For Epona, a Quoth The Raven és az igen pörgős Havoc. Ráadás nélkül sem maradt a magyar közönség, hallhattunk még a Helvetios címadó számát, legvégül pedig a közönségénekléssel kísért Inis Mona hangzott el, amelyben az Arkona zenészét, Vladimir-t is a színpadra invitálták, így Matteo Sisti-vel karöltve együtt fújták a dudát illetve a furulyát.
Azt hiszem, mindent elmond a Eluveitie mai potenciáljáról, hogy a legsikeresebb, legismertebb lemezeikről tényleg elég volt egyetlen számot a koncertprogramba emelniük, a valóban elhagyhatatlan Inis Mona-t, de a hangulatot tökéletesen tudták uralni az újabb keletű tételek. Zúzós, szegelős, pogózós hangulat és a könnyedebb népzenei futamok hiánytalanul megvannak a friss számokban is.
Mozgalmas egy este volt ez. Hosszú és kimerítő buli az Eluveitie-től, egy ugyancsak pörgős előadás az Arkona-tól, az izlandi Skálmöld feszes produkciója, és két hazai banda, a Niburta és a Kylfingar felvezetése. Erőteljes folk metal dózis, amivel minden rajongó elégedett lehetett.
00:01
