A 2000-es évek közepi nagy visszatérés óta irtózatos erővel ível felfelé a Machine Head pályája. A büszkeségre (rossz nyelvek szerint: az önteltségre) meg is van minden okuk, hiszen a Through The Ashes Of Empires is tartalmazott jó pár fejletépős tételt, de a 2007-es The Blackening már egy igazi metal-történelmi mestermű lett. És a csúcsok csúcsáról is volt tovább, hiszen a 2011-es Unto The Locust-tal úgy újultak meg, ami semmiképpen nem tekinthető önismétlésnek, viszont mégis egy logikus továbblépés az előző koronghoz képest.
A korai évek kalandozásait most nem számítva, a Through The Ashes idején a nyers erő agresszió volt a vezérelv, néhol érzelmesebb tételekkel megszórva. A The Blackening-re kikísérleteztek egy olyan komplex, összetett zenei világot, ami hihetetlen technikázásokra biztosított lehetőséget, de mégsem ment mindez a kőkemény brutalitás rovására, sőt a 6-7 perces számhosszok és az összetett dalszerkezetek ellenére is elképesztően slágeres és emlékezetes tudott maradni az egész anyag, elejétől végéig. Mindez tulajdonképpen az Unto The Locust-ra is igaz, annyi plusszal, hogy itt még több dallam, még melodikusabb énektémák kerültek a középpontba, és szintén emlékezetes tudott maradni a végeredmény.
Na de hogyan tovább? Már a The Blackening-nél is ez volt a nagy kérdés. Nem gondolta senki, hogy lehet még fokozni a dolgot, de a következő lemezen mégis sikerült egy logikus irányba megújulni. És most? Robb Flynn-ék sosem arról voltak híresek, hogy kétszer ugyanolyan lemezt adjanak ki, szóval az tuti, hogy valamit ezúttal is forraltak a boszorkánykonyhájukban.
Egy jelentős változás máris történt a zenekar táján. Az alaptagnak számító, háttérvokálokban is gyakran szerepet játszó Adam Duce basszertől megvált a banda, ráadásul elég csúnya körülmények között. A helyére az egykori Sanctity zenekarból ismert Jared MacEachern került, aki szerzőként is közreműködött néhány új tételben, friss húsként, illetve a csapat magjának dalszerzői dominanciáját ismerve ez mindenesetre meglepő.
Az máris látszik, hogy nem tértek vissza a velősebb, lényegre törőbb megközelítéshez, hiszen a legtöbb nóta 5-6 perc fölött leledzik. De ez nem is gond. Kezdésként a Now We Die rögtön mutat egy ízelítőt abból, mit is várhatunk a lemezen. Vonós felvezetés, egy kis klasszikus zenei hangulat. Ilyen elemek már a megelőző albumokon is megjelentek, de a Bloodstone & Diamonds-re mindez még hangsúlyosabb jelentőséget nyert. Aztán természetesen a megszokott módon robbannak be a kemény riffek, a szigorú dobtempó és a Machine Head-es üveghangok. Robb kissé egyhangú kiabálása után a refrén lesz igazán emlékezetes és dallamos, a legutóbbi Unto The Locust lemezen megismert módon, pluszként a vonósok ismételt bevonásával.
A dal közepétől ideje egy kis váltásnak, jellegzetes Machine Head súlyosság jön, Dave McClain pörölyként lesújtó dobolása és headbangelésre ingerlő riffek breakdown-ja pörgeti fel az adrenalint. A kellemes gitárszóló pedig egy remek ikergitáros tapping-orgiába fullad, amiket úgy imádtam a előző albumokon. A hangzást sikerült kifejezetten jól keverni, az új fiú, Jared MacEachern kemény basszus-alapja is remekül hallatszik.
Újabb hirtelen váltás, Robb melankolikus, fájdalmas, de egyre dühösebb éneke a vonósok és háttérvokálok támogatásával igazi érzelmi csúcspont. A szám elejéről visszatérő zúzós témák pedig remek befejezést jelentenek. Mint látható, szó sincs a korábban emlegetett monumentalitás elhagyásáról, még mindig csak a lemeznyitó Now We Die-ról beszélünk, és ebben a több mint 7 percben is van bőven történés.
A második Killers & Kings már rövidebb, 4 és fél perces tétel, amely leginkább a klasszikus Machine Head hangulatát hozza. A pörgős, thrash-es riffek a Burn My Eyes és a More Things Change dühkitöréseit idézik. McClain persze megint nagyon odateszi magát, őrület, miket dobol össze ez a fazon! A gitárszólók is rendre megérkeznek, a lezárást pedig ismét a zúzás jellemzi. A Killers & Kings nem annyira kalandozós szám, a The Blackening és az Unto The Locust témahalmozásai után akár még meglepően pőrének is mondható.
A hármas Ghosts Will Haunt My Bones ismét egy hosszabb tétel, már az elejétől burjánzik az üveghangoktól. Egy kis sludge-os, stoner-es hangulat is körbelengi, érdekes ez az ellazult, nyugisabb hangvétel. Robb csöppet elvont hangulatú énekét Jared basszusa kíséri. Az igazán dallamos refrén a háttér vokálokkal ismét telitalálat. Az üveghangok később is főszerepben maradnak, innentől már eltűnik a lazább hangulat és a zúzós-kiabálós vonal kerül előtérbe. A fület gyönyörködtető csodás ikerszólók pedig a lemez legemlékezetesebb pillanatai közé emelkednek. Ezeket nagyon érzi Flynn és Demmel.
A Night Of Long Knives egy borzasztóan idegesítő felvezetésből születik meg, aztán szerencsére szimpatikusabbá válnak a dolgok, ahogy beindul a nóta. McClain blastbeat-je után sebes thrash-es száguldás kezdődik, amely egészen a refrénig tart. Ez utóbbi viszont az egyik legemlékezetesebb az albumon, könnyen dúdolható alkotás. A McClain alakítások után ismét kellemes Flynn dallamok érkeznek. Robb az utóbbi évek folyamán valóban egyre komolyabban vehető énekteljesítményre képes. A fület simogató szólókat, a már bejáratott ikergitáros részekkel újfent megkapjuk, majd megy tovább a száguldás. Ha az idegesítő fel- és levezetését nem nézzük ennek a számnak, a Night Of Long Knives bátran nevezhető az egyik legütősebb tételnek.
Elérkezett az idő egy igazán elrugaszkodott számhoz az eddigiekhez képest. A 8 és fél perces, ultrahosszú Sail Into The Black gyakorlatilag egy túlnyújtott nyöszörgés. A gyöngéd, baljóslatú akusztikus témák és Robb depresszívnek szánt dúdolós éneke ez esetben nem jött át nekem. Pedig ilyen téren is van bőven potenciál a Machine Head-ben, elég ha a legmélyebb érzelmeket felkavaró, folyamatos libabőrt biztosító Descend The Shades Of Night vagy A Farewall To Arms szerzeményekre gondolunk. A Sail Into The Black második fele viszont már emlékezetesebbre, hangulatosabbra sikerült, a finom gitárjátékkal és vokálokkal. Ha az első felét teljes egészében lehagyták volna, egy kiemelkedő dalról beszélhetnénk.
Ha már az előzőkben felidéztük az A Farewall To Arms dalt 7 évvel ezelőttről, az Eyes Of The Dead is kissé hasonló, nyomasztó témákkal indít. A továbbiak viszont nem annyira emlékezetesek, mint a 2007-es albumon, de a szám második fele azért mégis számot tarthat az érdeklődésre. A zúzós gitártémák, nagy breakdown-ok, erőteljes dobjáték és a szokásos magas színvonalú szólózás azért megmentik az Eyes Of The Dead nótát. Ami még figyelemre méltó lehet, hogy néhol Robb már egészen gyomorból bömböl, ez szokatlan tőle, olyan mintha egy vendégénekest hallanánk, pedig tudomásom szerint nincs ilyen.
A Beneath The Silt aztán még tovább viszi a hármas dalt is körbelengő sludge-os, groove-os vonalat, ezeknek a ringató groove-oknak akár egy Pantera lemezen is helyük lenne. Robb pedig minden eddiginél magasabban (haddnemondjam: nyávogósabban) énekel. Aztán újabb mézes-mázos érzelgősség-bombát kapunk, kicsit sok lesz már ebből a dózisból. De az viszont tény és való, hogy megint sikerült valami olyat beemelni a Machine Head zenei világba, ami eddig nem volt jellemző.
Nyolcasként következik az egyik kedvencem erről a lemezről, az In Comes The Flood. Kórusos, vonós felvezetésből berobbanó témák, gyönyörű! A menetelős verzékre rákontrázó felejthetetlen refrén az igazi csúcspont. A finom témázgatások után ismét csodás szóló bontakozik ki. Majd ismét belépnek a vonósok és a vokálok illetve a kórus is nagyon el lettek találva. Igazi koncertre való, zúzós, egyúttal énekelhető, emlékezetes szám.
A Damage Inside aztán ismét egy vontatottabb szerzemény, a Sail Into The Black-hez hasonló „szenvedős” tétel (de szerencsére nem olyan hosszú). Az elején Robb magányos, visszhangos éneke olyan, mintha valami arab nasheed lenne. Viszont ettől a nyöszörgéstől most már tényleg kezdek besokallni! Bírom az érzelmesebb, szívbemarkoló dallamokat, a Machine Head-nek magának is volt több ilyen emlékezetes pillanata, de azért ezek az öncélú jajongások, meg azok a drámakirálynőzések, amiket Robb a blogjában újabban leművel, azért már túllépnek egy határt...
Mindegy, jöjjenek végre a riffek, meg is kapjuk a Game Over dalban. Ez megint egy szokatlan tétel, pofonegyszerű rock-os témákkal, Robb megint nyafog, de ha az üvöltözős részektől eltekintünk, akár még rádióbarátnak is nevezhetnénk ezt a dalt, különösen ilyen refrénnel. Talán a Burning Red/Supercharger időkben hallhattunk ilyesmit a Machine Head-től, inkább érdekesnek mondanám, mintsem jónak a 2014-es Bloodstone & Diamonds lemezen.
Az Imaginal Cells egy instrumentális zenélgetés, tévébemondós dumával színezve. Teljesen felesleges tétel. A záró Take Me Through The Fire-ről pedig a Trivium megoldásai jutnak egyből a hallgató eszébe. De ez már végre egy élvezetesen összerakott nóta, vannak dallamok, van őrületes dobjáték, van zúzás, van hejj-egetés, van ikergitáros szólózgatás, szóval mindenki csemegézhet kedvére.
Kissé úgy tűnhet, hogy néhol túlságosan szigorúan fejeztem ki magam a Bloodstone & Diamonds albummal kapcsolatban. Pedig nem arról van szó, hogy ne tetszene a lemez. Sőt! Van rajta nem egy olyan tétel, amelyeket bátran megemlíthetünk a Machine Head legemlékezetesebb szerzeményei között (pl. In Comes The Flood, Now We Die, Night Of Long Knives, Ghosts Will Haunt My Bones), koncerten is egész biztosan kiváló fogadtatást kapnak.
Olyan dalok is vannak, amelyek különlegesnek, szokatlannak, furának hatnak a Machine Head-től, nem feltétlenül rossz értelemben (Beneath The Silt, a már említett Ghosts Will Haunt My Bones, Game Over). És vannak olyan témák is több helyen, amelyeket kissé irritálónak, feleslegesnek, túldimenzionáltnak érzek.
Mindenképpen dicséretet érdemel azonban a lemez hangzása, mert minden momentum gyönyörűen hallható és követhető a szerzeményekben, mind gitár-, mind dob-fronton, sőt Jared MacEachern basszusát is nagyon jól lehet hallani és nem egyszer hangsúlyos szerepet is kap az új fiú játéka.
Szóval ha az a kérdés, hogy ütősebbre sikerült-e a 2014-es alkotás, mint az Unto The Locust, netán a The Blackening, akkor egyértelműen „nem” a válasz. A korábbi lemezeken sokkal kerekebbek, magától értetődőbbek a nóták, egészen briliáns dalszerzést, slágerparádét hallhattunk. Most is számos jó téma, színvonalas teljes dal született, de egy kissé heterogénebb a végeredmény.
Ugyanakkor azt is el kell mondani, és ezért mindenképpen megilleti az elismerés a Machine Head-et, hogy a Bloodstone & Diamonds lemezzel is sikerült egy újabb lépést tenniük előre, nem merülhet fel az önismétlés vádja. Hiszen az új album sem állítható egy az egyben semelyik korábbi másik mellé. A folyamat persze nyilvánvaló, de mégis sikerült olyan hatásokkal fűszerezniük a zenét, amik újításnak is nevezhetők. Bár már korábban is operáltak vele, még sosem volt ennyire hangsúlyos a vonósok szerepe egy Machine Head lemezen. Robb egyre bátrabb és változatosabb énektémákat enged meg magának, de a sludge-os, stoner-es, groove-os megoldások is meglepő módon ütötték fel a fejüket. Talán ezek lesznek a következő Machine Head album csapásirányai? Könnyen elképzelhető, hiszen Robb-ék láthatóan mindig egy apró, de határozott előrelépést tesznek az eddigiekhez képest. Ezt tapasztalhattuk meg a Bloodstone & Diamonds album esetében is.
Felállás: Robb Flynn: ének, gitár
Phil Demmel: gitár
Jared MacEachern: basszusgitár
Dave McClain: dob
Machine Head: Bloodstone & Diamonds 01. Now We Die
02. Killers & Kings
03. Ghosts Will Haunt My Bones
04. Night Of Long Knives
05. Sail Into The Black
06. Eyes Of The Dead
07. Beneath The Silt
08. In Comes The Flood
09. Damage Inside
10. Game Over
11. Imaginal Cells
12. Take Me Through The Fire
14:12
