szerző: MorelloRage, Tri State Corner, Lion Twin 2014. október 1, A38 hajó
Aki olyan sűrűn jár koncertekre, mint mondjuk én, annak óhatatlanul is össze tudnak folyni több év távlatában a bulik, élmények, események. Persze kiemelkedő produkciók, emlékezetes fellépések mindig vannak, amik továbbra is megmaradnak az emlékezetben, de 5-10 évre visszatekintve sok mindent már nehéz visszaidézni. Vannak viszont olyan bulik, amikről még ilyen sok idő múlva is beugranak pillanatképek, momentumok, emlékezetes jelenetek. Így vagyok ezzel a német Rage zenekar 10 évvel ezelőtti fellépésével kapcsolatosan. A Rage sosem volt egy első vonalas banda, a maguk heavy/power metal stílusán belül még hazájukban is jobban előtérben vannak hozzájuk képest más csapatok, de mégis körbelengi őket egy olyan emlékezetes hangulat, ami garantálja a remek koncertélményt. Emlékszem, akkor 2004-ben (!) a városligeti E-Klubban (vagy talán akkor már Diesel volt?) ünnepelte a zenekar a 20 éves (!!) fennállását, és a mai napig sok emlékem van erről a rendkívül kedélyes hangulatú buliról, ami bizony nem olyan sok más koncertről mondható el. Azt hiszem, ez elég beszédes Peavy Wagner-ék élő teljesítményét illetően.
Azóta eltelt 10 év (belegondolni is rossz!), Peavy-ék pedig újra itt vannak Magyarországon. Sőt, menet közben jó pár új korong is kiadásra került. Az immár 30. évfordulót és 21 hivatalos sorlemezt (Jézusisten!) ünneplő német zenekar ismét egy emlékezetes estével készült nekünk, ezúttal az A38 hajó gyomrában.
Az eleinte még viszonylag kevés jelenlévő bemelegítését a Lion Twin nevű formáció kezdte. Az ugyancsak Németországból származó zenekart egy hölgy vezette, ami adott egy spéci ízt a csapatnak. Bár a banda abszolút a névtelenség ködéből bukkant elő, bizony az érintett hölgy nem mai csirke, szóval talán mégis számítani lehetett arra, hogy nem megilletődött amatőröket láthatunk a színpadon. A zene egyszerű heavy metal / hard rock volt, nem kevés rock & roll-os ízzel fűszerezve. Sajnos annyira tipikus, panel-panel hátán megközelítést hallhattunk, hogy emlékezetes pillanatok nem maradtak meg a koncertből, ennél azért több kellene. Az énekes kissé tompa hangja különösebben nem nyerte meg a tetszésemet, néha már-már zavaróan túljátszotta magát, de egyébként korrekt volt a produkciójuk. Talán mindegyik tagtól több határozottság, nagyobb beleélés is lendítene még egyet a koncertjeik élvezhetőségén.
Ez után viszont egy érdekesebb formáció következett, a Tri State Corner. Már a színpadképük is sokat mondó volt: egy gitár és egy buzuki keresztbe téve egy ókori görög stílusú sisak mögött. Mint ebből is sejthető, a buzuki nagy szerepet játszik a nótáik hangszerelésében, tulajdonképpen erőteljes buzuki játékkal dúsított rock/metal zenét hallhattunk.
Már a zenéjükkel is sikerült jó hangulattal eltölteni az egyre nagyobb számban érkező jelenlévőket, de az énekesük, Lucky remek teljesítménye és elsőrangú frontemberi munkája adta el leginkább a bulit. A srác kiválóan és tisztán énekelt, olykor egy kis konga játékkal is színesítette a zenét, de a közönség buzdítását ugyancsak kiválóan művelte. Élvezet volt figyelni ezt a csapatot a deszkákon, jó volt őket megismerni. Bár összességében azért el kell mondani, hogy lemezen azért nem jön át teljesen az a hangulat, amit az élő teljesítményük biztosított, de érdemes a Tri State Corner nevét az izgalmasabb, egzotikusabb metal zenét kedvelők figyelmébe ajánlani.
A Rage zenekar 21 sorlemezzel a háta mögött egy rendkívül rutinos csapatnak mondható. Bár az emlékezetes 10 évvel ezelőtti bulin szereplő csodadobos, Mike Terrana már nincs a soraikban, a zenekar egysége André Hilgers csatlakozása óta megbonthatatlannak tűnik. Az E-Klubos fellépésen tökéletesen válogatták össze évtizedek termését, jó pár exkluzívnak nevezhető nótával tarkítva. Ma is valami ilyesmi, hasonlóan emlékezetes bulira számítottunk.
A Rage-nek 2012-ben jelent meg az utolsó lemeze, a beszédes 21 címet kapva, de mivel ez nem egy hagyományos buli volt, hanem 30 év munkájának sommás összefoglalása, számítani lehetett arra, hogy minden időszakukat igyekeznek képviselni valamennyire. Nem sokat vacakoltak, a Carved In Stone című nótával csaptak bele a programjukba, majd egy régebbi dal, az 1995-ös Sent By The Devil következett. Az őrületesen termékeny csapat életművéből biztosan sokan sokféle albumot neveznek meg számukra legkedvesebbnek, de talán mind közül a 2003-as Soundchaser korongot lehetne a legegységesebb, legütősebb dalcsokorként megjelölni. Szerencsére elkényeztetett minket a Rage, hiszen erről a lemezről több szerzeményt is elővettek, mint a kiváló nyitószámot, a War Of Worlds-öt és a Great Old Ones nótát.
Aztán ismét két régebbi dal következett, a ´80-as évek végéről – 90´es évek elejéről, az Enough Is Enough és az Invisible Horizons. A Rage hozta a szokásos formát. A mosolygós, de nagy átéléssel éneklő Peavy, a gitárjával szinte összeforrott, óriási szólókat eregető Victor Smolski és a precíz, erőteljes dobjátékot prezentáló André Hilgers kiválóan szórakoztatták a közönséget. Utóbbi ráadásul a kis körszakállával mintha 10 évet öregedett volna. A rajongók nagyon jól ismerték a nótákat, különösen az ismertek esetében ment a közös éneklés. Ilyen volt a 2002-ből származó Down, az egyik legismertebb Rage sláger. Peavy dirigálására egyszerre lendültek a kezek, ezeket a dalokat rendkívül élvezte a közönség.
Néha furcsálom, hogy az olyan széles látókörű, tágas muzikális spektrumon alkotó zenészek, mint Victor Smolski (de Mike Terrana-t is említhetjük), hogyan tudnak lehúzni éveket, évtizedeket olyan zenekarban, mint a Rage. Amely ugyan nyitott a különféle új és érdekes hatásokra, de azért mégis a heavy/power metal jellegzetes korlátai között mozog. De ezek szerint működik a dolog, Peavy jól összefogja a csapatot, és az egyébként szólólemezzel is jelentkező Smolski kapott egy kis szóló blokkot is, hadd´ élhesse ki a technikázási, virtuózkodási hajlamait. A kissé nehezen beinduló elektronikus, űr-zenei alapokra Victor átszellemült arccal tépte a húrokat, ilyen egy igazi gitárhős. Kicsit azért sok volt a szóló-hegyekből, de a Unity majd pedig a The Missing Link visszazökkentett az eredeti kerékvágásba. Utóbbi ráadásul Peavy kommentárja szerint igazi exkluzivitásnak számít, hiszen korábban nem vették még elő ezt a dalt élőben.
Folytatódott a kalandozás a Rage diszkográfiában, ideje volt most valami újabb alkotásnak is. A legutolsó 21 lemezt a Forever Dead képviselte, a Straight To Hell című dal pedig a 2001-es évig nyúlt vissza, nem mellesleg az igen mókás Manitu Bocskora című vígjátékból is ismerős lehet. Mint mondtam, a Rage sosem volt a német heavy metal elsőligás zenekara, de azért az ő nevükhöz is kapcsolódik néhány felejthetetlen sláger, amelyek nélkül szegényebb lenne a metal történelem. Ilyen a most következő Don´t Fear The Winter, amelyet kitörő lelkesedéssel fogadott a publikum. Vagy még inkább a Higher Than The Sky, amely talán az első számú Rage szerzeménynek nevezhető. A közönség nem szűnő éneklésének rendesen alájátszott a banda, még néhány Eye Of The Tiger riffet is kaptunk, csak hogy valóban a csúcsra járassák a hangulatot. Természetesen a közönség maximálisan vevő volt a dologra.
Eddig se futott rossz játékidőt a Rage, de a ráadásra még mindig hátravolt néhány nóta. Például az ugyancsak bátran slágernek nevezhető Set This World On Fire, amely során ugyancsak örömmámorban úszott a publikum és Peavy kedélyes biztatására együtt énekelt az egész terem. És ha már fentebb a Soundchaser albumot méltattam, még mindig hátra volt róla egy tétel, a remek címadó, ezt is eljátszották nekünk.
Volt egy aggodalmam, hogy itt véget fog érni a koncert, mert ezzel a nótával szokták befejezni az előadást a turnén, pedig néhány állomáson a buli elején még egy pár számos akusztikus szettel is készültek. A Carved In Stone nyitás után kissé csalódottan már lemondtam erről, de amikor elkezdték behordani bárszékeket a zenészeknek és megjelent az előzenekar Tri State Corner frontembere, Lucky a kongájával, mégis visszatért a remény. Valóban, ezúttal a koncert végére lett időzítve ez az akusztikus blokk és kissé áthangszerelve, nyugisabb verzióban meghallgathattunk néhány további szerzeményt, Lucky konga-munkájával kísérve.
Elhangzott így akusztikus verzióban a közelmúltból az Into The Light és a Feel My Pain, a ritkaságnak számító XIII albumról a Turn The Page, zárásként pedig a Rage történetének talán legtökéletesebb szerzeménye, a katartikus Empty Hollow is előkerült. Imádom ezt a nótát, élőben tuti libabőr, de ez az akusztikus verzió sajnos nem okozott katarzist, valahogy kiveszett belőle az eredeti sava-borsa. Persze jó volt hallgatni a lelkes közönség éneklését, de ez az egy kritikám merülhet csak fel a mai koncerttel kapcsolatban, ezt a felejthetetlen dalt jó lett volna albumverzióban hallani.
Nem véletlenül gyűlt össze ennyi ember az A38 hajó gyomrában. Még ha nem is a Rage neve ugrik be elsőre mindenkinek a német heavy metal definíciója alapján, aki már látta legalább egyszer őket, vagy megismerkedett néhány slágernótával, az biztosan szabaddá tette mostanra a szerda estéjét. Talán ennél a mostani fellépésnél emlékezetesebb, felejthetetlenebb volt a 10 évvel ezelőtti buli, de a Rage továbbra is hozza a formát, remek programot raktak össze nekünk, ezeket a mosolygós, jó hangulatú zenészeket pedig nem lehet nem szeretni. Peavy Wagner-éknak azt hiszem, mindannyiunk nevében kívánhatok még ennyi évet, reméljük még jó néhány új slágert le fognak szállítani nekünk az elkövetkezendő években.
21:21
