beszámoló [koncert] 2014. október 5. vasárnap 06:00
nincsen hozzászólás
szerző: BarnaIn Flames, Wovenwar, While She Sleeps 2014. szeptember 28., Budapest, Barba Negra Music Club
Az In Flames egy ismert, nagy múlttal rendelkező zenekar, amely a zenei irányváltástól függetlenül szilárd, jelentős méretű rajongói bázissal rendelkezik. Ezért is lehetett számítani arra, hogy az újabb fővárosi koncertjüket nagy érdeklődés fogja kísérni. A fiatalos közönséget pedig a metalcore stílusban mozgó Wovenwar és a While She Sleeps garantálta.
A koncert kezdését megelőzően óriási sor várakozott a beengedésre a Barba Negra előtt, a nagy számban megjelenő közönségre tett várakozások be is igazolódtak. Az estét a 2006-ban alakult brit While She Sleeps kezdte, akik eddig egy nagylemezt adtak ki This Is The Six címmel. A felállásukban történt egy nagyobb kavarodás, ugyanis a nap folyamán a dobos Adam Savage kificamította a bokáját. A pótlására Sean Long gitáros ült be a dobok mögé, Sean helyére a basszer Aaron került, a basszusgitárt pedig a gitártechnikusuk kezelte. A totálisan megcserélt posztokon teljesítő muzsikusok rendben lehozták a fél órás koncertet, az énekes Lawrence Taylor pedig nagyon igyekezett bevonni a közönséget a buliba. Folyamatosan hergelte a népet, valamint egy ízben a színpadról is lejött a nézők közé, hogy saját kezűleg csináljon helyet egy wall of death-nek. A nagy igyekezet ellenére azonban a totálisan sablonos muzsika nem igazán ragadott magával, amit a meglehetősen kásás, gitárt nélkülöző hangzáskép sem segített. A színpadi teljesítményre tehát nem lehetett panasz, de a tucat metalcore zenéjükkel nem tűntek ki a hasonló bandák tömegéből.
A Wovenwar a volt As I Lay Dying zenekar hangszereseit tömörítő zenekar, ahová az Oh, Sleeper nevű keresztény metalcore banda énekese, Shane Blay került a frontemberi posztra. A nemrég alakult banda most adta ki debütáló albumát, így erről hangzottak el nóták a 40 perc körüli fellépésen. Az igazat megvallva sokkal jobban bejött az As I Lay Dying tökösebb zenéje, mint ez az enervált, nyekergős énektémákkal megtöltött muzsika. A továbbra is rossz hangzáskép itt sem segített a zene befogadásában, ismét a basszus és a dobok lettek kiemelve a gitárok kárára. A jellegtelen zenei megoldások mellett az énekkel volt a legnagyobb bajom, Shane irritáló hangja mellett a basszer Josh Gilbert vokáljai ráadásul sokszor hamisak is voltak. Sajnálatos, ami az As I Lay Dying-al történt, de az biztos, hogy nem a Wovenwar fogja betölteni a helyükön keletkezett űrt.
Az In Flames-re zsúfolásig telt a koncertterem, amely bizony rámutatott arra, hogy jó pár lemez óta hiába játszik teljesen más zenét a banda, mint a kezdetekkor, a fiatal közönségnek már ez az irányvonal definiálja az In Flames-t. Már egy ideje el kellett fogadni a tényeket, hogy már közük sincs a melodikus death metalhoz, alternatív és pop hatásokkal bőven megszórt modern metal muzsikát játszanak. Az új album ezt az irányt vitte tovább a még dallamosabb énektémákkal, a Siren Charms tehát csak egy logikus továbblépés a zenekar közelmúltbeli útján. A legutóbb három éve a Club 202-ben nálunk járt In Flames lemezbemutató turné révén a legújabb albumra építette a szettet, amelyet pár régebbi ínyencséggel szórtak meg. Hét nóta is elhangzott a Siren Charms-ról és élőben harapósabban szólaltak meg ezek a dalok a súlyosan megdörrenő hangzásnak köszönhetően. Az előzenekarokkal ellentétben az In Flames korrektül szólt, és a koncert összhatásához a pazar fények is sokat hozzátettek. A színpadi teljesítményekkel sem volt gond, a zenészek energikusan, nagy beleéléssel, főleg a hangszereikre koncentrálva prezentálták a szerzeményeket. A nagy szakállal bíró Anders Fridén bár nem egy hangszálfenomén, többnyire azért rendben hozta az énektémákat. Néhány helyen ugyan elmismásolta az éneket, nekem ez a főleg az Only For The Weak-nél tűnt fel. Igaz, a Clayman volt az utolsó olyan In Flames lemez, amellyel maradéktalanul elégedett voltam, és amelyet rengetegszer meghallgattam. A régebbi érából már csak a Colony-ról származó Resin elevenítette fel a melodikus death metal-os múltat, az átmenet időszakát jelentő Reroute To Remain-ről pedig a Cloud Connected és a Trigger hangzottak el. Ezen kívül a Sounds Of A Playground Fading-ről volt négy nóta, az A Sense Of Purpose-ről három szám, a másfél órás koncertet pedig a Come Clarity-ről származó Take This Life zárta. A telt házas közönség az elejétől a végéig vadul tombolt, folyamatos moshpit, ugrálás és együtt éneklés jellemezte a hőségtől izzó katlanná változó Barba Negra koncerttermét.
A főleg fiatalkorú közönség a profi előadás és körítés mellett a számlistát illetően is teljes elégedettséggel nyugtázhatta az In Flames újabb magyarországi fellépését. Bár én a régi stílusukat sokkal jobban szerettem, ettől függetlenül az új dalokra támaszkodó aktuális koncertjüket is élveztem. A stílusbeli változás ugyanis a lényegen nem változtat, miszerint az In Flames ma is egy profi, nagyon szórakoztató koncertbanda.