szerző: AnnaAz Üres Spirál és a többiek Lacuna Coil, Moonspell... 2004 január 2, Petőfi Csarnok
Poisonblack, Passenger
Kellemes utószilvesztert ülhettünk (állhattunk) az év második napján a Pecsában, a Concerto jóvoltából. Az évet rögtön négy zenekar indította, leginkább a goth metal képviseletében.
A koncertsorozatot a finn gothic metal banda, azaz a Poisonblack nyitotta, jól összepróbált programmal és kidolgozott koncertképpel. A Sentenced zenekar frontembere (Ville Laihialla) által 2000 végén alapított Poisonblack az Escapexstacy címet viselő debüt albumról válogatott dalait mutatta be, nem túlságosan nagy sikerrel, részben a még javában gyülekező tömeg, részben a mérsékelt érdeklődés miatt. A lézengő metalheadek egy része azért félárbócos metalvillákkal jelezte elismerését. Az Escapexstacy leginkább a fent már említett Sentenced és a Charon zenekarok keresztezésének eredményeként jellemezhető, nem is csoda, hiszen J.P. Leppaluoto énekes utóbbinak oszlopos tagja 1995 óta. A gothic metal dallamok jó alapot adnak a Poisonblack szövegvilágához, melynek fő motívumai az élet, szex, tűz és halál köré fonódnak.
Rövid pihenő után lépett színre a svéd, In Flames frontember (Anders Friden) vezette Passenger. A szintén Passenger nevet viselő debüt albumról válogatott fogós dallamok a mainstream rock és a nu metal között mozognak. Az immár laza félház komolyra vette a figurát és szapora headbangeléssel kísérte a hörgést immár tiszta énekhangra váltó Frident és társait. Bár kényelmes állás és jó kilátás nyílt már a harmadik sor széléről Isten áldja a magassarkú feltalálóját a tömeg egyre sűrűsödött és a nyakamat hátulról erősen csapkodó hajzuhatag is megerősítette bennem, hogy itt komoly tetszésről van szó. Ez a lendület egészen a Passenger műsorának végéig kitartott, annak ellenére, hogy többen elhagyták a termet a fülsüketítő hangosítás miatt.
A Moonspell dörrenő hangjainak kezdetén már harcra kész volt a Csarnok, és a portugálok megjelenésének első pillanatától egy emberként ugrált a terem, kezek végig a magasban, hatalmas, sötét dinamizmus és feszülő energia zenekar és rajongói között. A dobok és a törzsi ritmusok, a sötét, ambient hangzás által az új album és a koncert is összetéveszthetetlenül a Moonspell kéznyomát hordozza. Az Antidote (2003) dalai, az In and Above Men, From Lowering Skies, a sláger Everything Invaded és az Antidote mellett dobhártyaszaggató lelkesedéssel fogadta a közönség az Irreligious (Ruin and Misery, az örök kedvenc Opium, a mindenki által teli torokkal énekelt Full Moon Madness) és a Wolfheart (Vampiria, Alma Mater) dalait is. Látvány szempontjából a koncert egyik kiemelkedő része volt, mikor az énekes Fernando Ribeiro egy, vagy 2m hosszú faragott fa bottal, tetején halálfejjel - ami egyébként az összes zenész valamely ruhadarabján fellelhető volt -, „adta a ritmust” a zenéhez. Fernando halálfejes pólójának hátát az utolsó dal utolsó akkordjai közben, a dobos elé az emelvényre állva mutatta nekünk, rajta a felirat: „I am one of you”.
A leginkább szenvedélyességéről ismert olasz Lacuna Coil néhány perc átállás után a színpadon termett. A közönség őrjöngött, mikor a csodás női énekes, Cristina Scabbia megjelent, és a zenekar hangzásának teljes pompáját elérte. A színpadon a hosszú sörények ritmusra való hullámzása csak aláhúzta a LC metal gyökereit. Andrea Ferro (énekes) vastag, agresszív de mégsem hörgő hangjával váltakozva Cristina Scabbia (énekesnő) volt fókuszban, erőteljes hangja, magával ragadó személyisége a legérdektelenebb néző szemét is a színpadra vonzotta. A dalok között amerikai - vagy inkább olasz-amerikai akcentussal Cristina teremtett kontaktust a hevesen integető rajongókkal, akik igencsak jól ismerték a dalokat, nem kevesen még a szövegeket is.
A koncert főleg az új Comalies-ből (2002) merített, elhangzott pl. a nyitó Swamped, az Entwined, a Self Deception, a Humane, a ráadásban a Tight Rope, a híres Heaven´s a Lie.. Ezt nagy részt az előző Unleashed Memories (2001) dalaival egészítették ki, többek közt a To Live is to Hide, a Cold Heritage, a Senzafine-nal. A LC koncertjeire nem visz billentyűst, sem vokalistát, így ezek a hangok felvételről segítettek stúdióhoz hasonló minőségben megszólaltatni a produkciót. A melankolikus dark rock néhol atmoszférikus, néhol progresszív utalásokkal tarkított, de felfedezhetünk benne Nefilim-szerű riffeket is - ami a rajongók reakcióiból ítélve hatásos komboként aposztrofálható. A ráadást záró Daylight Dancer után az együttes végleg elhagyta a színpadot, majd a giccsbe hajló rózsaszín diszlet-csillagok is kihúnytak lassan.