hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2014. augusztus 12. kedd   00:01
2 hozzászólás

szerző: Morello
Metaldays 2014
2014. július 20-26, Tolmin, Szlovénia

  Megszakadt egy nagy sorozat! 2006 óta járok folyamatosan a szlovéniai Metalcamp fesztiválra, amelynek mindegyik évéről megtalálhatjátok a beszámolókat itt az oldalon. A 2013-as év viszont sajnálatos módon kimaradt, így került egy törés ebbe a majdnem 10 éve tartó sorozatba.
  Másrészt maga a Metalcamp sorozata is megszakadt, hiszen tavalytól már Metaldays néven fut a rendezvény, a szervezők és a jogi okok variálása miatt. A Metaldays azonban mind helyszínben, mind a körülményekben ott folytatta, ahol elődje abbamaradt, így a szlovéniai Tolmin 1 év kihagyás után is pontosan ugyanúgy fogadott minket, ahogy megelőzőleg.
  A szervezők nem túloztak, az átlag látogató az új néven és logón kívül tényleg semmi érdemlegeset nem vett észre a változásból. Sőt, pár dolog még pozitív meglepetést is okozott (noha nem tudom, mindezek tavaly is jelen voltak-e már). Például hogy tehermentesítsék a fesztiválidőszakban igen nagy forgalmú városi Mercator (kb. CBA) üzleteket, illetve hogy mégse bevásárlókocsival tolják be a hegynyi söröket a német fiatalok a fesztivál területére, ezúttal a kempingben is nyílt egy Mercator kirendeltség, ami a fesztiválozók számára legszükségesebb cikkekből halmozott fel készleteket. A Hell´s Kitchen néven futó meleg ételes egység is bővült, immár a kemping túlvégében is lehetett lakmározni.
  
  A készpénzforgalom továbbra is ki volt szorítva a színpadok környékéről, de ezúttal már nem papírcetliket, hanem profi mágneskártyákat kaptak a fesztiválozók, ezt lehetett pénzfeltöltésre és fizetésre használni, persze a merch pultok kivételével. Az ételbárok is jobban diverzifikálva lettek, spanyolos, olaszos, török, indiai kajákat árusító egységekkel lehetett találkozni. Utóbbiban ráadásul magyarok dolgoztak, akik olykor egy nagy adagot még ki is hoztak hátul a honfitársaik számára. Egy nagy kellemetlenség adódott csak, a nagyszínpaddal szemben érthetetlen módon eltűntek a padok és asztalok, errefelé tulajdonképpen lehetetlen volt normálisan leülni, ami különösen az orbitális hőség, avagy az esőzések során felázott talaj miatt igen kellemetlen volt.
  Élénken él az emlékezetemben, a 2009-es Camp-nek mennyire betett a folyamatos esőzés és sártenger, szerencsére mostanra elég jól úrrá lettek a szervezők az ilyen helyzeteken. Bár az időjárás a Metaldays ideje alatt alapvetően jó volt, többször is kialakultak kisebb-nagyobb zivatarok, ami persze nagy sarat eredményezett. A frekventáltabb helyeket ezért faforgáccsal szórták le a rendezők, ami szerencsére jó megoldásnak bizonyult a latyak és a csúszós sár eliminálása érdekében.
  
  Mint említettem, 2006 óta járok folyamatosan a tolmini rendezvényre, és lehet hogy szégyen-gyalázat, de valamiért csak most realizálódott, hogy a fesztiválozók számára rendszeres felüdülést jelentő Soca-folyó tulajdonképpen nem más, mint a legendás Isonzo, a nem messze található Kobarid település pedig Caporetto-ként ismeretes, valamint a híres doberdoi fennsík sincs messze. A fesztivál tehát az egykor híres I. világháborús frontvonalak és véres csaták színhelyének kellős közepén található, ahol a Monarchia hadseregében harcoló számos magyar katona lelte halálát. A 2014-es évben, a nagy háború kitörésének kereken 100. évfordulóján mi sem lehet aktuálisabb erről pár szóval megemlékezni. Így idén mi magunk is tettünk némi látogatást pár szlovéniai I. világháborús emléknél, noha már a korábbi években is kirándultunk néhányat Tolmin környékén. Magyarként érdemes viszont tudni a konkrétan Tolminból induló, kalandos hegyi úton kb. 10 km-re lévő, Javorca néven futó templomról, amely az osztrák-magyar I. világháborús áldozatoknak állít emléket. A gyönyörű fatemplom oromzatán az osztrák és a magyar címer is megtalálható, bent pedig a falon rengeteg név a közvetlen környéken elesettekről, köztük igen sok magyar. Aki erre jár, ne hagyja ki!
  Na de vissza a Metaldays fesztiválra. A résztvevők életmódja ugyancsak nem változott semmit a korábbi évekhez képest. Napközben a fesztiválozók vagy a kempingben, a sátraiknál regenerálódtak az előző éjszaka után, vagy a Soca folyóban pancsoltak és őrültködtek, esetleg a városban vagy a környéken mászkáltak, túráztak. Egészen elképesztő, hogy a (főleg német ajkú) jelenlévők olykor mennyire hihetetlenül profi felszerelésekkel fesztiváloznak. Már csak emiatt is érdemes elnézni egy-egy komolyabb nyugat-európai rockfesztiválra. Hatalmas pavilonok, jó minőségű székek és asztalok, generátorok, ultraprofi hangcuccok (!) amelyekből egész nap üvölt a metal, és persze tonnányi alkohol. A Metaldays nem csak a koncertek miatt, hanem a fesztivál-élményért és a csodás környezetért is Európa egyik legélvezetesebb fesztiválja.
  
  1. nap
  
  Aki már eleget napozott, úszkált, őrültködött a vízparton, megtette a kellő alkoholos alapozást, délutánra vagy estére a koncertekre is benézhetett. Az idei Metaldays-en meglehetősen széles volt a kínálat az egyes metal stílusok közül, így még ha nem is volt egy-egy műfaj dömpingje, a death, black, folk, heavy, thrash metalosok azért egyaránt találhattak érdeklődésre számot tartó bulikat. Természetesen nem volt lehetőség minden koncerten és bulin jelen lenni, de azért a nagyobb érdeklődésre számot tartó koncerteket igyekeztünk figyelemmel kísérni.
  Az első nap az Alcest elvont hangulatú metalja után a Grave-be néztünk bele a nagyszínpadon. A svéd death metalos alakulat hozta a megbízható szintet, továbbá meglehetősen lelkesen zúzták végig a programjukat. Nem tartom egy kiemelkedő bandának őket, de azért volt pár figyelemre méltó nótájuk. Rögtön utánuk a második színpadon a belga Aborted zúzott. A brutálisan intenzív death metal-jukra igen masszív közönség jelent meg, talán még a színpad előtti férőhely is kevésnek bizonyult. A frontember Svencho fáradhatatlanul rótta a deszkákat, és haj nélkül is nyaktörő módon rázta a fejét. De a többi tagra sem lehetett panasz. Nem csoda, teljesíteniük kell, különben a 2012-höz hasonló módon Svencho tutira ismét lapátra tenné az egész gárdát. Az őrült aprítások közé olykor deathcore-os breakdown-ok is vegyültek, szóval a nem túl változatos death metal zenekarok közül mindenképpen kitűnik az Aborted zúzása.
  
  A nap egyik főszereplője a Children Of Bodom volt, és bár a csapat már bőven túl van karrierje zenitjén (amely valahol a Follow The Reaper - Hate Crew Deathroll környékén volt), azért még mindig sokan kíváncsiak rájuk. Sokan talán még ma is egyfajta tini-kedvenc, MTV-n futtatott bandának tartják Bodom-ékat, ami a kezdetekben esetleg tartalmazott is némi valóság-magot, de mára ez már biztosan nem róható fel nekik. Eleve, Alexi Laiho sem lesz már fiatalabb. Ráadásul az egyre lepukkantabb fejű énekest nem nagyon lehet már eladni a rockerlányok szívdöglesztő kedvenceként. Másrészt a zeneipar maga is túl van már a nagy sztárok korszakán. Így még ha korábban igaz is volt, hogy a koncerteken túlburjánoztak a fekete körmű, kihúzott szemű kiscsajok, mára már tényleg csak azok a rajongók maradtak meg a Bodom mellett, akik zeneileg is értékelik őket. Lehet, hogy ez nem is baj.
  Alexi Laiho-ék fájóan semmitmondó, kisujjból kirázott rutinmunkákat raktak le az asztalra az utóbbi években, a legutóbbi Halo Of Blood album viszont talán egy kis bizakodásra ad okot. Ez a lemez mintha kissé erősebb lenne a megelőzőknél. Kérdés, hogy a Children Of Bodom-ban élőben is megvan-e még a tűz, vagy itt is beálltak egy standard szintre. Nos, ez a koncert azért több volt, mint egy rutinból végigtolt buli, de a kirobbanó jókedvet sem észleltem a színpadon. Alexi Laiho meglehetősen magába fordulva gitározott és énekelt, ritkábban szólt a közönséghez. Bár ez a jellegzetesen magába forduló finn mentalitás miatt is lehet. A leglátványosabb a havas, Halo Of Blood-os háttér volt, amely mindig az adott album színvilágával volt megvilágítva, amiről éppen játszottak. Ez érdekes megoldásnak bizonyult.
  Nem lett volna rossz, ha akár több Halo Of Blood-os nóta is előkerül ma este, de végül csak két szám képviselte az új lemezt. A megelőző kettőről semmit nem játszottak, a többi dal viszont a legkedveltebb korszakokból szólt. Így mondhatjuk, hogy egy „best of” programot hozott a Bodom, aminek szerintem örültek a rajongók.
  
  A szokásos Needled 24/7 kezdés a Hate Crew Deathroll albumon is emlékezetes volt, így most is jó nyitánynak bizonyult. A Kissing The Shadows és a Bodom Beach Terror szintén a jelenlévők kedvenceinek számítottak, majd pedig a Halo Of Blood és a Scream For Silence nótákkal letudták a friss albumot. Innentől már azok a dalok szóltak, amelyekre biztosan jól emlékeznek a rajongók. A Hate Crew Deathroll, Lake Bodom, Angels Don´t Kill, Are You Dead Yet?, Towards Dead End, Hate Me!, Downfall, Bodom After Midnight, In Your Face című szerzemények azért megmutatták a Children Of Bodom erejét.
  Az elején kissé tompán, esetlenül szólt a hangzás, de rövidesen rendbe jött minden. Alexi feltűnően koncentrált a szólózásra, ilyenkor a kivetítőn is közelről mutatták, hogyan járnak az ujjai a gitárnyakon. Mellette a még szintén alaptagnak számító Janne Wirman billentyűs volt a legaktívabb, esetenként ő is szólt a közönséghez. A koncert élvezetes volt, a dalok jók voltak, szóval komolyabb kritika nem érheti a Bodom előadását. De valahogy mintha mégis hiányzott volna a tűz és a szív. Ráadásul a hirtelen búcsúzás és levonulás is meglepte a jelenlévőket, elég kurtán-furcsán ért véget a buli.
  
  Következett a fő produkciónak számító Opeth. Én néhány alkalommal láttam már a svédeket, többek között pont ezen a fesztiválon is, de mindig volt valami gubanc a körülményekben, ami miatt nem volt felhőtlenül élvezhető a produkció. Lemezen is elhallgatom olykor az Opeth szerzeményeket, de kifejezett fan-nak sosem mondtam magam. Eddig. Ez a mai ugyanis egy annyira tökéletes, magával ragadó koncert volt, hogy egyszeriben megértettem és átéreztem minden zenei mélységét az Opeth zenéjének, és azt hiszem, most váltam életre szóló rajongóvá.
  A fantasztikus élményhez egyértelműen hozzájárult az a mesterfokon tökéletes hangzás, ami egyébként szinte mindegyik nagyszínpados koncertet jellemzett a Metaldays-en. Az amúgy is komplex, minden hangszer játékát tekintve rendkívüli Opeth zenéje annyira tisztán szólalt meg, hogy a legapróbb pengetés vagy cin-ütés is tökéletesen követhető volt. Ma végre tényleg minden adott volt, hogy igazán elmélyülhessünk Akerfeldt-ék magával ragadó zenei világában.
  Sosem lehet igazán felkészülni arra, mit fogunk hallani egy Opeth koncerten, de épp ez az izgalmas. A legutolsó, rajongók körében meglehetősen megosztó Heritage lemezt csak két dal, a nyitó The Devil´s Orchard és a később előkerülő The Lines In My Hand képviselte. Majdnem mindegyik lemezüket sikerült megidézni egy-egy dallal, még az élőben ritkaságnak számító Still Life (White Cluster) és a My Arms, Your Hearse (Demon Of The Fall) korongok is szerepet kaptak. A meglehetősen hosszú és kalandos dallamvezetésű szerzemények miatt nem kerülhetett szám szerint sok dal a programba, de a másfél órás játékidejüket így is sikerült kitölteni Akerfeldt-éknek. Az említetteken kívül még a Heir Apparent, Hope Leaves, Atonement, Deliverance dalok kerültek elő ma, a végére pedig nagy üdvrivalgás közepette a Blackwater Park.
  
  Mindig varázslatos hangulatú szerzemények préselődnek lemezre Mikael Akerfeldt-ék boszorkánykonyhájában, és most végre az élő előadást sem zavarta semmilyen körülmény. Akerfeldt kiválóan prezentálta mind a durvább, hörgős, mind a kellemesen lágy, éneklős témákat. A frontember rendkívül jókedvűen és nagy beleéléssel pengetett, jobbján Fredrik Akesson pedig ugyancsak magával ragadó gitártémákat és szólókat játszott, még némi improvizáció is belefért. Ugyancsak rendkívül fontos tag az Opeth-ben az immár loboncától megszabadult Martin Mendez basszusgitáros. Az ilyen módon kissé DD Verni-re (Overkill) hasonlító zenész szintén nagy koncentrációval zenélt. Minden nagyon jól szólt, Martin Axenrot finom dobmunkája és a háttérben megbúvó Joakim Svalberg billentyűtémái és vokálozása egyaránt.
  Nagyon egyben volt a csapat, de a tekintetek természetesen Mikael Akerfeldt-en összpontosultak. A frontember természetesen nem hazudtolta meg magát, a kiváló zenélés mellett az emlékezetes kommunikáció is az erősségei (idegesítőségei? Megítélés kérdése...) közé tartozott. A már-már nevetségesen nyugodt hangon előadott, szarkazmussal túlcsorduló kommentárjait rendkívül élvezte a közönség. Megtudtuk tőle, mennyire jó hajat mosni, hallottuk tőle a Megadeth-es Dave Mustaine-nel való megismerkedésének történetét, és még számos apró geg-et, amikkel nem átallotta bombázni a közönséget a svéd frontember. Rendkívül szórakoztató, igazi zenei élmény volt az Opeth koncertje.
  A kisszínpadon ekkor következett az Immolation fellépése, de ezek után szegények eleve nem nyerhettek. Pedig az amerikai brigád színvonalas és emlékezetes death metal-ja biztos megállta volna a helyét egy korábbi időpontban. Az Opeth viszont már rögtön az első nap óriásira helyezte a lécet a Metaldays fesztiválon.
  
  2. nap
  
  A második nap került a színpadra hazai földről a Crossholder zenekar, így őket szolidaritásból mindenképpen meg akartuk nézni. Két tekintetben is megállt a szolidaritás. Egyrészt a zenekar motorja és vezetője, a basszusgitáros Gondosch „Güzü” János tragikus halála véget vetett a Crossholder egyre inkább elismerésre méltó karrierjének, de ezt az utolsó fellépést még lejátszotta a zenekar. Másrészt pont a kezdésük pillanatában tört ki egy alapos zuhé, így meglehetősen kiürült a nézőtér szegény magyarok előtt. Azért pár őrült német a felhőszakadás ellenére is bőszen bulizott a sárban, valamint a sörsátrak védelméből is többen követték a koncertet. Korrekten és lelkesen játszottak, mintha még ereje teljében lenne a csapat, az énekes Nachladal István melletti fő szószólónak számító gitárosuk viszont többször is megemlékezett Güzüről. A saját számok mellett az Iron Maiden-től a Run To The Hills és a The Trooper is elhangzott, ami még több embert invitált tombolásra a deszkák elé. A koncert végére az eső is alábbhagyott, a Crossholder pedig ezzel a fellépéssel búcsúzott zenekarvezetőjétől.
  Siettem át a nagyszínpadhoz, ugyanis a holland Vanderbuyst-ról és a fellépéseikről rendszeresen ódákat zengenek, nekem pedig eddig kimaradtak, ostoba módon a pár hónappal ezelőtti magyar fellépés is. Tényleg nagy kár volt eddig kihagyni őket, mert a trió valóban fantasztikus koncertbanda. Igazi klubba való csapat ők, nem is kifejezett fesztivál zenekar, de ahogy a Metaldays-en megteremtették a hangulatot, úgy el tudom képzelni, hogy egy közvetlenebb hangulatú klubban micsoda őrületet tudnak varázsolni. A három főből álló banda még a nagyszínpad méreteit is sokallta, a monitorjaikkal és a 2-3 erősítővel, illetve a minimálra vett dobcuccal kialakították a saját kis területüket a színpad közepén, és pont. Nem voltak tehát hegyomlásnyi Marshall ládák, a színpadot keresztbe-kasul átszelő zenészek, csakis tömény rock & roll.
  A végtelenül vidám csapat igazán lendületes, jóféle fülbemászó nótákat prezentált a hallgatóságnak. Számaikban a hard rock, rock & roll és a heavy metal legjobb hagyományai keverednek, a retró hangulat és a dinamizmus szellemében. Mindhárom eddig megjelent albumukról szemezgettek, de még egy Thin Lizzy feldolgozás is elhangzott.
  Willem Verbuyst gitáros nagy fanatizmussal és folyamatos fejrázással pengetett, óriási szólókat eregetett, olykor térdre ereszkedve. Jochen Jonkman frontember pedig maga volt a megtestesült jókedvűség, akin szintén látszott, hogy baromira élvezi a zenélést. Barry van Esbroek dobos pedig pofonegyszerűen de nagyon feszesen ütött, így állt össze a Vanderbuyst zenéje. Az eredmény nem maradt el, még a forró délutáni órákban is sikerült megmozgatniuk a Metaldays közönségét. Hihetetlen figurák ezek, ha legközelebb klubkoncertjük lesz mifelénk, biztosan nem fogom kihagyni!
  
  A könnyed rock & roll után szigorúbbra váltott a hangnem, jött az amerikai death metalos kiválóság, az Obituary. Ők mindig képesek egy standard színvonalat hozni, és ezúttal sem volt másképp. John Tardy elővonszolta magát a szokásos mackó-felsőjében, mintha csak a délutáni szendergésből keltették volna fel, és máris süvöltötte a vérbő szövegeket. A többiek rutinos gépezetként osztották a halálfémet, a gitárosok nagy átéléssel, Donald Tardy pedig kaján vigyorokkal a dobok mögött. Igazából semmi különleges nem történt a deszkákon, de mégis megnyerő és súlyos volt az egész. Természetesen a Slowly We Rot és a Cause Of Death című klasszikus albumok nótáit fogadta a legnagyobb üdvrivalgás.
  Az Obituary-ban John Tardy karakteres és bivalyerős hörgése mellett a hol tempósabb, hol málházósabb, vértől tocsogó nóták a fő ismérvek, kiegészülve az olykor egészen emlékezetes gitárszólókkal, amelyek a szikár floridai death metal színtéren sosem voltak elterjedtek. Az Obituary viszont mindvégig karakteres tudott maradni, megőrizni a saját jellegzetes hangzását. A rajongók meg is hálálták mindezt, mert az elismerés sosem maradt el a számok után, a zúzás pedig folyamatos volt az első sorokban. Ilyen koncertbanda tehát az Obicsáré, akiktől mindig megbízható színvonalú death metal bulit kapunk.
  
  Különlegességnek számított a norvég Borknagar koncertje, akik meglehetősen hektikus működésükről és koncertezésükről ismertek. Én sosem voltam a zenekar rajongója, nem áll hozzám közel a zenéjük, de ha már egyszer itt vannak a Metaldays-en, kár lenne kihagyni ezt az alkalmat. Nehezen behatárolható, zúzós de olykor folk-os és melodikus hatásokkal is átitatott black metal-juk képes egy külön atmoszférát teremteni, de őszintén szólva engem nem nyert meg magának a Borknagar ezzel a fellépéssel. Nem mintha rosszul játszottak volna. És jól is szóltak, különösen az előadás második felében. Egyszerűen nekem nem működött a koncertjük, nem ragadt át a hangulat. Bár sokan istenítik őket, én a nótáikban nem sok emlékezetes momentumot találtam.
  Ráadásul a banda egyik arcának számító „Vintersorg” Hedlund helyett beugró énekessel jöttek, aki nem volt annyira karakteres és emlékezetes hang, hogy a szívébe zárja a nézőközönség. A másik frontember, a basszusgitáron szereplő, mamutfenyő alkatú ICS Vortex éneke viszont olykor kifejezetten irritált. A magas hangok és a néhol borzasztóan hamis dallamok inkább rontottak, mintsem javítottak a koncert élvezhetőségén. A többi tag nem különösebben látványosan, de nagy odaadással játszott. A különlegesség értéke mindenképpen megvolt a Borknagar koncertjének, de ettől a bulitól én nem lettem meggyőzve.
  
  A Satyricon viszont már van annyira rutinos csapat, hogy élő teljesítményükkel simán az ujjuk köré tekerik az ellenzőket is. A keményvonalas black metal-osok nem igazán tudják megemészteni Satyr-ék újabb kori kalandozásait, de még ők is elismerik, hogy élőben hengerel a banda. Most a Metaldays-en ráadásul olyan bivaly sound-ot kaptak, hogy valóban kőkemény és hangos megszólalással, kiváló frontemberi munkával, emlékezetes koncerttel reagáltak az őket kritizálóknak.
  A nyitó Now, Diabolical olyan erővel döngött, hogy a hallgató ösztönösen összehúzta a nyakát, Satyr skandálása így még erőteljesebbnek hangzott. Természetesen a frontember volt elsősorban a reflektorok kereszttüzében, aki nagyon markánsan vezényelte a bulit. Többször intézett szózatot a közönséghez is, néhány szám erejéig gitárt is ragadott, szóval maximálisan ő volt a középpontban. A kivetítő sokszor mutatta Frost játékát is, akit a legjobb black metal dobosok között szoktak nyilvántartani, így az ő játékát is közelebbről meg lehetett vizsgálni. A Satyricon-ban róluk szól minden, a többi zenész szinte csak a koncert kedvéért van jelen a deszkákon.
  
  A mai fellépésen a már említett, 2006-os keltezésű Now, Diabolical album és a legfrissebb, Satyricon című lemez voltak leginkább a középpontban, de a Volcano és a The Age Of Nero is két-két dallal képviselte magát. De természetesen a rajongók között osztatlan sikernek örvendő Nemesis Divina lemez is meg kellett hogy jelenjen.
  A Black Crow On A Tombstone, Our World It Rumbles Tonight, Tro og Kraft, Forhekset, Possessed, Die By My Hand, Nekrohaven, The Infinity Of Time And Space, The Pentagram Burns, To The Mountains, Fuel For Hatred, az elmaradhatatlan Mother North és a K.I.N.G. dalokat játszották, szóval a játékidőre sem lehetett panasz, pláne egy ilyen extrém metal banda esetében. A bődületes hangzással és a remek előadással maximálisan kiszolgálták a közönséget, persze az ősrajongók mindig megtesznek egy fancsali kiszólást, hogy túl sok új számot játszik a banda, de hát ehhez hozzá kell szokniuk.
  
  Mostanra is sikerült újból elerednie az esőnek, pedig a Vader-t még szerettem volna megnézni a kettes színpadon. Viszont annyira sikerült már elfáradni, és a mindent átitató, monoton eső is annyira képes volt lenullázni az embert, hogy néhány szám után kénytelen voltam visszavonulni. Pedig a lengyel death metalos brigád még ilyen áldatlan állapotok között is nagy elánnal játszott és a legújabb, igen jól sikerült Tibi Et Igni című lemezüket is jó lett volna hallani élőben. De hát ez van. Szerencsére a Vader nem olyan ritka vendég Magyarországon sem, ráadásul nem is rég voltak nálunk, szóval talán nem lesz pótolhatatlan ez a koncert.
  A Sothis, Vicious Circle, Reborn In Flames, Silent Empire, Fractal Light, Return To The Morbid Reich, Come And See My Sacrifice, Triumph Of Death, Where Angels Weep, Carnal, Chaos, Wings, Helleluyah!!! (God Is Dead), Dark Age és This Is The War dalokat játszották egyébként, ráadásul még a Sword Of The Witcher című dal is előkerült az általam (és ezek szerint a banda által is) igen kedvelt, nem meglepő módon lengyel készítésű The Witcher című számítógépes játék alapján.
  
  3. nap
  
  A mai nap már fél 7-re érdemes láttam a színpad elé járulni, hiszen a nagyszínpadon kezdett az Artillery. A dán thrasher brigád egy borzasztóan alulértékelt formáció, akiknek a neve olyan izgalmas lemezekhez fűződik, mint az 1987-es Terror Squad, vagy az 1990-es By Inheritance. A zenéjükbe lépten-nyomon érdekes, keleties ízeket belefűző banda többször is a feloszlásig jutott, de mindig újrakezdték. A legutóbbi újrakezdés ráadásul olyan jól sikerült, hogy a 2009-es When Death Comes albumuknak simán az év legjobbjai között van a helye. Azóta még két nagylemezt szültek, most pedig a Metaldays fesztivál nagyszínpadán mutathatták meg magukat.
  Amennyire underground hősöknek nevezhető a csapat, illetve tényleg csak néhány vájtfülű fanatikustól hallható a nevük hozsannázása, annyira kevés főre, pár elvetemült törzsrajongóra számítottam csak. Ehhez képest igen szép létszám összejött a színpad előtt, pedig ekkor még forrón sütött a nap. De úgy látszik, mégis terjed a zenekar híre, mégis egyre többen fedezik fel maguknak a dán brigádban rejlő erőt.
  Pedig a csapat kiállása minden, csak nem fiatalosan csábító. Az apró termetű Michael Stützer és a basszer Peter Thorslund ránézésre öregek, mint az országút, nem várna tőlük nagy pörgést az ember. Morten Stützer is mintha öregedett volna a legutóbbi találkozás, a 2009-es magyar fellépés óta. A fiatal erőt az új frontember, a 2 éve csatlakozott Michael Bastholm Dahl jelenti, aki nagyon igyekezett kitenni magáért.
  
  De a thrash metal úgy tűnik, megfiatalít. Legalábbis ezt a zenét valószínűleg amúgy sem lehet öregesen elmaszatolni. A csapat ugyanis nagyon odatette magát a deszkákon, nagy lelkesedéssel játszottak. Dahl előtt pedig le a kalappal, ugyanis az őrjítő kánikula ellenére is keresztbe-kasul rohangálta a színpadot. A Legions, When Death Comes, By Inheritance, 10,000 Devils, Khomaniac, Terror Squad dalokat játszották, a közönség pedig nagy lelkesedéssel fogadta az újabb és régebbi dalokat egyaránt. Sőt, a szövegeket is rengetegen énekelték, vagyis úgy tűnik, mégsem csak az underground mélyén bujkálnak az Artillery rajongók.
  A lelkesedésben a frontember mellett a nagy vehemenciával játszó Josua Madsen dobos és Michael Stützer vitte a prímet. Utóbbi, ez a hanyagul hátracsapott sapkában játszó, kedves öreg bácsika már bizonyára belátta, hogy belőle már sosem lesz poszterek címlapján virító gitárhős, de mégis elszórakoztatta magát és a közönséget a vad hősi pózokkal, térden állva és nyelvvel pengetésekkel. És érdekes módon ez egyáltalán nem volt röhejes vagy szánalmas pózerkedés, senki nem érezte olyan kínosan magát, mint amikor a nagyfater akarja megjátszani magát a fiatal csajok előtt, hanem mindenki őszintén együtt örült a zenekarral és élvezte az előadásukat. Bár soha nem lesz már nagy név az Artillery, de azért mindenkinek ajánlott követni a munkásságukat.
  
  A dánok után a kisszínpad felé vettem az irányt, ahol az amerikai Havok készülődött. Ők a mostani nagy oldschool thrash metal újjászületés gyermekei, akik pályatársaikhoz hasonlóan nagyon jól művelik a régi Sepultura, Exodus, Slayer hagyatékát. Ez a fajta kiabálós thrash metal persze arról szól, hogy majd´ mindegyik szám ugyanolyan, de az elsöprő dinamizmus ideális koncertzenekarrá teszi a bandát. Rendesen meg is mozgatták a népet a színpad előtt, meglehetősen sokan voltak kíváncsiak a produkciójukra.
  Folyamatos volt a moshpit, egyesek még fejre szerelt is rögzítették a saját zúzásukat. A csapat is rendkívül lelkesen, apait-anyait beleadva zúzott a színpadon, de hát thrash metalt így kell csinálni. Pete Webber dobos éppen a szülinapját ünnepelte, az énekes-gitáros David Sanchez pedig meglepően értelmes szónoklatokat tett a számok között, jórészt a mai, fogyasztói társadalmat ostorozva. És persze azokat a karate-kölyköket, akik egy jófajta, kemény de azért egymásra ügyelő mosh-olás helyett csak idegbeteg módon kalimpálnak és rugdalóznak.
  Mindegyik lemezükről játszottak, de leginkább az utolsó pár korong volt főszerepben. Az I Am The State, Covering Fire, Point Of No Return, Give Me Liberty... Or Give Me Death, From The Cradle To The Grave, D.O.A., Unnatural Selection, No Amnesty, Afterburner, Time Is Up dalokkal szépen kitöltötték a bő háromnegyed órájukat. Mivel tényleg minden szám szinte ugyanarra a sablonra épül, ennyi pont kellemesen elég volt belőlük. A tagok egyébként rendkívül közvetlenek és jófejek voltak, akik nem átallották kiélvezni a Metaldays nyújtotta adottságokat, ugyanis még későbbi napokon is ott mászkáltak a színpadok között és buliztak hajnalig.
  
  A Havok koncertje után az Amorphis-ra értem vissza, akik épp a nagyszínpadnál készülődtek. Velük hasonlóképpen voltam, mint amit fentebb az Opeth-nél leírtam: láttam már őket pár alkalommal, mindig kellemes koncertek fűződtek a nevükhöz, tisztelem is a banda életművét, de valahogy sosem lettem rajongó. És ugyancsak az Opeth koncertjéhez hasonlóan, ezen a Metaldays-es bulin végre tényleg minden átjött a zenéjükből. Talán újfent a hibátlan hangzás járult hozzá ehhez elsősorban, mert tökéletesen átjött minden mélysége a zenének, a csapat pedig a szokásos magas színvonalon játszott.
  A zenekar 2013-ban jelentette meg a legutóbbi, Circle című albumát, ami jó visszajelzésre talált a rajongóknál. Nem meglepő, hogy ez a korong adta a program döntő többségét, de a korábbi nóták közül is elhangzott néhány tétel. A Shades Of Gray, Narrow Path, Silver Bride, Sky Is Mine, My Kantele, Thousand Lakes, Into Hiding, Nightbird´s Song egyaránt elbűvölték a jelenlévőket. Tomi kiválóan szolgáltatta mind a durvább hörgős, mind az elmélyültebb dallamos éneket a furcsa mikrofonjába, a zúzós részeknél pedig vadul pörgette a rasztáit. Az Amorphis hosszú ideje stabil felállással működő, sokat koncertező, rendkívül rutinos banda, így tőlük mindig elsőrangú produkcióra lehet számítani.
  Arra viszont senki nem gondolt volna, hogy a mai estén még az első lemezről is előkapnak egy dalt! Na, ez aztán meglepetés volt a javából! Megszoktuk az Amorphis-tól a zúzós, kemény hangzású, de ugyanakkor légies dallamokkal és könnyed érzésekkel is átitatott nótákat, a The Karelian Isthmus albumról származó Vulgar Necrolatry viszont a maga tempós, death/thrash metalos zúzdájával igencsak kilógott a programból. De épp ez volt benne az izgalmas, és szó mi szó, nagyot dobott a koncerten ez a csemege. Innentől már az örök kritikus ősrajongók is meg voltak nyerve, a The Wanderer, You I Need, Hopeless Days, The Smoke és az elmaradhatatlan Black Winter Day dalokat már mindenki euforikus hangulatban élvezte végig. Nálam is ezzel a koncerttel érett be igazán az Amorphis, nem volt még olyan bulijuk, amit a mostaninál jobban élveztem volna.
  
  A nap főzenekara a dán Volbeat volt, akik a kicsit könnyedebb, bulisabb hangvételükkel kissé kilógtak az idei Metaldays keményebb irányvonalából. A csapat viszont mindig képes az őrületes bulihangulat felszítására, így egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy itt is képesek lesznek győzni. Látványos paravánokkal, fényekkel, kivetítővel készültek, várható volt az emlékezetes produkció.
  Ez így is történt, de valószínűleg nem olyan értelemben, ahogy Michael Poulsen-ék gondolták... Már az első szám, az igen tetszetős legutóbbi albumról származó Doc Holliday sem jött át igazán. A csapat eljátszotta a nótát, de valahogy nem volt igazán élet, tűz a produkcióban. Ez a később elhangzott Hallelujah Goat, Boa (JDM), Lola Montez daloknál is így történt. Amikor Poulsen megszólalt, rögtön érthetővé vált a bajok oka. A frontember rettenetesen be volt rekedve, alig bírt beszélni. A dalokat megpróbálta énekelni, de különösen a közeliben mutatott kivetítős felvételeknél látszott, hogy mennyire erőlködik és feszült. A magasakat aztán már egyre inkább elcsalta, nem működött a dolog.
  A nagy közönségkedvencként ismert Sad Man´s Tongue dallal is szenvedett, itt már látható volt, hogy ennek a bulinak nem lesz jó vége. Michael rekedtsége addig fajult, hogy a Heaven Nor Hell dalt már be sem tudta fejezni: a szám közben lement a színpadról és elhajította a gitárját. Anders Kjølholm basszer és Rob Caggiano még tanácstalanul végigjátszották a számot Jon Larsen alapjaira, majd mindenki levonult a színpadról, kérdés volt, tud-e folytatódni a koncert.
  Michael hangproblémái sajnos tartósnak bizonyultak, egy szervező jött be és jelezte a csalódott megjelenteknek, hogy a koncert sajnos véget ért, Michael hangja teljesen elment, nem képes folytatni az előadást. Pár tántoríthatatlan rajongó még maradt azt gondolva, hátha skandálással újra a színpadra tudják csalni a bandát, a többiek viszont lógó orral távoztak.
  
  Egy zenekar számára talán nem is létezik rosszabb rémálom egy ilyen helyzetnél, ráadásul nemrég az otthoni, VOLT fesztiválos fellépésen (tudomásom szerint) még semmi probléma nem volt. Már az is tragikus, ha egy zenekar 6 szám után félbeszakítani kényszerül a koncertjét, de a Volbeat a nap fő attrakciójaként volt meghirdetve, a legnagyobb betűvel a plakáton, külön díszletekkel és fénytechnikával. Nagy lehetőség lett volna ennyi ember előtt, egy ilyen neves fesztiválon ütős koncertet adni, nagyon sajnálom őket, hogy ilyen rútul kellett véget érjen ez az esemény. Remélem Michael hamar rendbe jön és a továbbiakban nem kell ilyen helyzetbe kerülniük.
  A félbeszakadt koncert miatt sok szabadidő keletkezett, kérdéses volt, hogy a kisszínpadon utolsóként fellépő Possessed a meghirdetett időben kezd avagy előrébb hozzák a koncertjüket. Nyilván az ütemtervet nem lehetett csak úgy felborítani, meg a zenészeket hirtelen előcibálni ki tudja honnan, így érthető módon a tervek szerint, 00:45-kor kezdett a legendás amerikai thrash/death metal banda.
  A death metal születésénél bábáskodó banda underground legendának számít, ráadásul az is csoda, hogy egyáltalán koncerteznek. Ezért néztem meg a koncertjüket, noha sem zeneileg, sem mondanivalóját tekintve nem áll hozzám közel a banda. Az énekes Jeff Becerra egy lövöldözést követően 1990 óta tolószékben kényszerül leélni az életét, de még így is jelen van a deszkákon, és a székben ide-oda gurulva és villázva süvölti a szövegeket. Legutolsó újjáalakulásuk óta a tagság sűrűn cserélődik körülötte, de mégiscsak ő a zenekar arca, a közönség pedig arra kíváncsi, hogy végre élőben is hallhassa a legendás nótákat. A zenekar csak a ´80-as évekbeli örökségéből él, így egyetlen olyan dalt sem hallhattunk, ami negyed évszázadnál frissebb lenne.
  A Metaldays eddig magasztalt kiváló hangzása ennél a koncertnél nem volt jelen, de valószínűleg ez inkább maga a Possessed sajátossága, a morajló, örvénylő, kaotikus death metal, amely nem a virtuozitásával, hanem a sötét pusztítással próbál érvényesülni. Engem zeneileg és a sok sátánista marhasággal egyáltalán nem fogott meg a történet, de legalább elmondhatom magamról, hogy láttam élőben a Possessed-et.
  
  4. nap
  
  Ez a nap rövidebbre sikerült, mint gondoltam. Már az In Solitude-ot is szívesen megnéztem volna, mert elég jókat lehetett hallani róluk. Illetve a híres-neves Metalsteel nevű bandára is érdemes lett volna benézni, ilyen trúú névvel talán még a Manowar is sírva leborult volna előttük, haha! Végül csak a Moonsorrow-ra értünk be, akik a nagyszínpad egyik főszereplője voltak erre a napra. Megmondom őszintén, ezt a csapatot én sosem szerettem. Értem, hogy a rajongóik mit kedvelnek bennük, de számomra egy végtelenül unalmas, semmitmondó banda, akiket ráadásul nem is mondanék kifejezett koncertzenekarnak. Gondoltam, hogy nem a Metaldays-es koncertjük fog ezen változtatni, de azért megnéztem őket.
  Az ismét kiváló hangzás mindenesetre előnyére vált a koncertnek, valóban jól ki lehetett hallani minden hangszert és minden vokált a zenében. A Moonsorrow inkább amolyan otthonülős, otthon hallgatós zene, a sokszor 10-15 perc feletti szerzemények nem az őrült bulizást, inkább a figyelmes elmélyülést igénylik. Bár a folk metal színtéren meglehetősen nagy név a Moonsorrow, mégis feltűnően hézagos volt a nézőtér, főzenekari pozícióhoz képest szerintem ez nem túl kedvező.
  Csak 6 számot játszottak el, de a végtelen hosszúságú epikus témák miatt ez így is kitette a majdnem 1 órájukat. A produkciójukra nem lehet panasz, mert tényleg kihozták a koncertből, amit ki lehetett, de a Moonsorrow továbbra sem lesz az én zeném.
  
  A Megadeth fellépése viszont különleges esemény itt a Metaldays-en, egyrészt ténylegesen a világ egyik vezető heavy metal bandájáról van szó, másrészt az ellentmondásos megítélésű, hírhedten kényes Dave Mustaine kedvére tenni nem egyszerű vállalkozás. A Megadeth viszont letett már annyit az asztalra, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva várja a kezdést, nem csoda, hogy sok rajongó gyűlt össze a nagyszínpad előtti területen.
  Elég komoly látványossággal és kivetítőkkel készült a csapat, mondjuk a Microsoft-os beállításokat elég amatőr módon a közönség szeme láttára tették meg. De amikorra elkezdődött a koncert, valóban rendkívüli vizuális élményt varázsoltak nekünk Dave-ék. Gyakorlatilag minden dal alatt ment valamilyen videó, hol a szám hivatalos klipje, hol valamilyen absztrakt, elvontabb körítés. Érdekes volt még, hogy bizonyos számok közötti átvezetéseknél olyan mozifilm jeleneteket vágtak be, ahol a Megadeth neve hangzik el.
  A Megadeth vérbeli fesztivál-programot rakott össze, vagyis nem erőltették a szintén igencsak megosztó Super Collider albumot, hanem a legismertebb, legkedveltebb ´deth dalok sorakoztak a listán. A Hangar 18 máris tökéletes kezdés volt a maga ufós témájával, majd a Wake Up Dead és az In My Darkest Hour a ´80-as évek rajongóinak kedvére tett. A Tornado Of Souls a közmegegyezéssel legjobbnak kikiáltott Rust In Peace albumról szólt. Majd még tovább kalandozunk az életműben, eljött a Countdown To Extinction korszaka, amelyet elsőként tartottak a thrash metal árulásának a keményfejű rajongók, másfelől viszont a maga dallamosabb módján ugyancsak egy tökéletes, heavy metal mesterműről van szó. A Sweating Bullets és a Skin O´ My Teeth dalokat hallhattuk erről a lemezről.
  A zenészek munkájába és a hangzásba nem lehetett belekötni. Mindenki tökéletesen tette a dolgát. Shawn Drover elég magas dob emelvényen ült, de így legalább jobban lehetett követni a játékát. Dave Ellefson basszusa nagyon markánsan szólt, különösen az olyan basszusgitárra épített művek esetében, mint a koncerten is elhangzó Dawn Patrol. Mustaine és Chris Broderick remekül szót értenek egymással a gitárok nyelvén, mindkét zenész mágusa a hathúros hangszernek. Talán a remekbeszabott gitárszólók voltak a legélvezetesebb momentumai a koncertnek, amelyeket hol egyikük, hol másikuk csalogatott elő a hangszeréből. De biztosan nem Dave Mustaine hangja, amely a tőle megszokottnál is ócskább volt a mai nap.
  
  Dave sosem volt még finoman szólva sem egy hangszál-akrobata, az ő jellegzetes, csikorgós, mormogós denevérhangja viszont mindig a Megadeth védjegye volt. Most abba ne menjünk bele, hogy néhány dallamosabb, remek refrénnel megáldott szerzeményből tízpontos csodát lehetett volna faragni egy képzettebb énekhanggal. Dave-től azonban a mai nap annyira semmitmondó és erőtlen mormogást kaptunk, hogy az még nekem is sok volt. Amikor már a szövegeket sem lehetett érteni, az nem hangzási hibák miatt volt, hanem ténylegesen elcsuklott a hangja.
  A frontember az egész fellépés alatt nagyon keveset szólt a közönséghez, de amikor megtette, akkor is olyan semmitmondó halandzsákat mormogott maga elé, hogy talán ő sem tudta, miket beszél. Lehet, hogy Dave mostanra már büszkén hirdeti, hogy leállt minden drogról, de a mai teljesítménye alapján én nem vagyok erről meggyőződve, legalább a piálás biztosan játszik még ott...
  A koncert ettől függetlenül folyt tovább, a maga medrében. Ismét régebbi dalok jöttek a Poison Was The Cure és a Set The World Afire képében. Az ugyancsak nagyban kritizált Cryptic Writings album is előkerült a mai nap, az élőben gyakran előforduló She-Wolf és Trust képében. A háttérben villódzó klipek jórészt a pénzhajhászó világot, a fogyasztói társadalmat és a háborús fenyegetéseket ostorozták. Kellett egy kis nyugalom is, ehhez pedig ideális volt az A Tout Le Monde című sláger, a Megadeth leghíresebb balladája.
  Egész eddig az újabb korszakukból nem is játszottak semmit, mostanra ennek is eljött az ideje. A Public Enemy No. 1 a 2011-es Th1rt3en nagylemezt, a Kingmaker és a Thin Lizzy feldolgozás Cold Sweat pedig a legutolsó Super Collider albumot idézték meg. Zárásként ugyancsak egy gigaslágert, a látványos háttérvetítéssel megtoldott Symphony Of Destruction-t énekelhette a közönség. Persze azért ráadást is kaptunk, mi más tehetett volna teljessé egy Megadeth koncertet, mint a Peace Sells és a Holy Wars... The Punishment Due számok? Ez lett a vége a mai fellépésnek. Túl sok búcsúzkodás, pengetőszórás nem volt, MegaDave-ék nem azok a fél órán keresztül búcsúzkodós fajták.
  
  Egészen biztosan a leglátványosabb és legjobban megszólaló Megadeth koncertet láttam az eddigi találkozások közül. Hogy a legjobb is volt-e ez a fellépés, abban már nem vagyok biztos. Az enervált Dave Mustaine, a megszokottnál is gyengébb énekteljesítmény sokat levont a buli értékéből, még akkor is, ha a zenei kvalitások sosem hiányoztak a zenekarból. Jól eljátszották a dalokat, de vártam volna valamilyen katarzis érzést, ami sehogy sem jött el.
  Ezen a napon több koncertet már nemigen néztem végig, a kettes színpadon az Inquisition számomra nagyon nem jött be, az egy dob, egy gitár-ének felállással, a rettenetesen irritáló károgással, és a minősíthetetlen (de valószínűleg épp ezért autentikus) hangzással. A legutolsóként helyet kapó RIOT-ba is csak belenéztem, a markáns heavy metal úttörői pedig biztosan korrekt bulit adtak. Nem mélyültem el soha a zenéjükben, bár ha a kivetítőn egy összeállítást vetítettek volna a ´70-es évek legendás fókafejes (?) albumborítóiról, azt azért megnéztem volna, haha!
  
  5. nap
  
  Az utolsó zenei napra is maradt néhány csemege. Komoly érdeklődésre tartott számot a Németországból származó Kadavar, akikre még fizimiska szerint is maximálisan áll a retró rock kifejezés. Volt azonban valami szervezési galiba, ami miatt a Kadavar bulija kora délutánra került, minden feltűnő értesítés nélkül. Így szépen sikerült is lemaradni róla, pedig állítólag jó buli volt. A My Dying Bride ugyancsak híres arról, hogy élőben nagyon jó előadásokat képesek produkálni, ráadásul nem is ez az első fellépésük itt Tolmin-ban. Az ő zenéjük hangulatához is nagyon sokat hozzátett a kristálytiszta hangzás, így az ő bulijukat is képes voltam élvezni (szabad ilyet mondani egy My Dying Bride koncerten...?). Ez a fajta „bánatmetál” nem áll kifejezetten közel hozzám, de ettől még az előadásba nem lehetett belekötni.
  A csapat a rájuk jellemző határozott kiállással játszott, a gitárosok a hajukba burkolózva döngették a hol doom-os, gothic-os, hol durvább, death metalosabb témákat, a hol előtérben, hol a dobcuccal szembefordulva játszó Lena Abé pedig szintén nagy összpontosítással kezelte a basszust, a kivetítőn sokszor mutatták közelről a játékát. Persze a fókuszpont mindig is Aaron Stainthorpe volt, a mai este újfent ő adta el elsősorban a My Dying Bride buliját. A frontember nem csak kiválóan énekelt, mind a durvább, hörgős vokált, mind a szívtépő dallamokat elsőrangúan prezentálta, de még egyszemélyes színházat is csinált a színpadból. Hol a kezeibe temette az arcát, hol téren állva zokogott, hol a földön henteregve élte át a dalok által közvetített világfájdalmat. Igaz, normális esetben én is kínok közt fetrengenék az olyan depresszív himnuszoktól, mint a Like Gods Of The Sun, The Thrash Of Naked Limbs, From Darkest Skies, Catherine Blake, She Is The Dark, The Cry Of Mankind, Turn Loose The Swans, de ez az előadás mégis elismerésre méltó volt. Ahogy a kamera pásztázta a közönséget, jól látszott a kivetítőn, hogy néhány lány az első sorokban könnyeivel küszködbe, kábultan figyelte a nem mindennapi színpadi alakítást. Míg más bulikon az ováció és a vad pogó a fokmérője egy jó metal bulinak, Aaron-ék a zokogó rajongókat látva szerintem elégedetten dörzsölhetik a markukat a hatásos tolmini fellépésre visszaemlékezve.
  
  Belenéztem a Suffocation kíméletlen death metal-jába, de aztán inkább a Heaven Shall Burn készülődésébe kapcsolódtam be, akik a nagyszínpadot szállták meg. A Metaldays és elődje jellemzően death, black, thrash, heavy metal irányultságában viszonylag ritkán kaptak helyett a modernebb stílusok, a különböző ...core zenék (hogy ez pont hogy jó vagy rossz, az persze megítélés kérdése). Azonban mégis ezek a rendkívül intenzív koncertek képesek a leginkább a legnagyobb őrjöngés kiváltására, így szerintem jó választás évente néhány, a maga stílusában kiemelkedő modern metalos banda elhívása. A Heaven Shall Burn és albumai feltűnő népszerűségnek örvendenek az általában modernebb zenéket megvető tradicionálisabb metalosok körében is, és noha én is kedvelem a lemezeiket, különösebben kiemelkedő bandának sem mondanám őket. Noha a legutóbbi Veto című lemezük tényleg többet mutat számomra is az eddigieknél.
  A közönséget persze nem kellett félteni. A nagy számban jelenlévő, honfitárs németek természetesen azonnal belelendültek a tombolásba, de hangulatra egyébként sem lehetett panasz. A hihetetlenül látványos pirotechnikával megtámogatott, zúzós metalcore nóták nagy beindulást produkáltak. A Heaven Shall Burn zenéjében jelen vannak a jellegzetesen death metalos őrlések, a nyakroppantó breakdown-ok és jófajta dallamos témázgatások egyaránt, néhol egy gitárszóló is elröppen, így mindenki megtalálhatja a kedvére való momentumokat. A csapat egyenletesen válogatott az életművéből, a Counterweight, The Omen, Combat, Hunters Will Be Hunted, Land Of The Upright Ones, Voice Of The Voiceless, Endzeit, Black Tears dalokkal rendesen megtornáztatták a közönséget.
  És ha a tornából nem lett volna elég, Marcus Bischoff énekes egy egészen rendkívüli, óriási circle pit-re hívta fel a jelenlévőket a The Disease című dalhoz, az egész küzdőtér hosszában, végig a keverőpult körül. Óriási hangulat volt, bár meg kell jegyezni, hogy nem ők voltak az úttörők, ezt a mókát 2009-ben már a Hatebreed is eljátszotta.
  
  A csapat ismert a lemezeken gyakran helyet kapó feldolgozás nótákról, az előbbiekben említett Black Tears dalon kívül, amit az Edge Of Sanity-től vettek át, még egy nótára futotta, ami nem volt más, mint a legutolsó Veto lemezen helyet kapó Valhalla, ami a német közönséget a maximális őrületbe hajszolta. A Blind Guardian legendásnak számít odahaza, és ez a nóta annyira fogós és élvezetes, hogy a kissé bedurvított metalcore/death metalos feldolgozás is nagyon odasújtott. Még egy óriásit tombolhatott és énekelhetett a közönség a koncert végére.
  Mint említettem, még olyan kő-metalos portálokon is egészen pozitív reakciók érik a Heaven Shall Burn zenéjét, ahonnan nem is várná az ember. Vajon tényleg ilyen jók? Két dologra jöttem rá a mai buli kapcsán: egyrészt igen, élőben hihetetlenül nagyot szól a banda, hatalmas tombolás várható, mint ahogy a jobbfajta metalcore-ok esetében. Másrészt viszont nem csalt az a véleményem sem róluk, hogy kicsit mintha túlértékeltek is lennének. A nótáik zúzós részei ugyanis majdnem mind ugyanolyanok, nincsenek kiemelkedő momentumok, csak amikor valami dallamosabb gitár-motívum jön elő, azok képesek inkább felkelteni a figyelmet. Ezeket a részeket kellene jobban kihangsúlyozniuk a jövőre nézve. A Veto album már egész jó csapásirány.
  
  A Kreator-höz hasonlóan úgy tűnik, a Sabaton-ra is sűrűn hárul a fesztivál-záróakkord szerepe. Nem véletlen, mert Joakim-ék ugyancsak rendkívül emlékezetes koncerteket tudnak produkálni, amelyek tökéletesek egy teljes heti fesztivál-élmény megkoronázásához. A csapat most annyira komolyan vette a feladatát, hogy egészen rendkívüli színpadképpel készült. A hegyekben álló pirotechnika csak egy dolog, de még képesek voltak egy harckocsi-replikát is színpadra állítani, aminek a tetején Hannes Van Dahl dobcuccát helyezték el. A harckocsin elhelyezett két Gatling pedig ugyancsak ontotta a pirót. Azért ez minden, csak nem egy hagyományos színpadkép...
  A nagy látványosság persze nem ér semmit, ha a buli nem elég jó. Szerencsére a Sabaton-t ez a veszély nem fenyegeti. Bár továbbra is baromi idegesítő, hogy a teljes The Final Countdown-t képesek végignyomni intro-ként a koncert előtt, de amikor a csapat színpadra ugrik, onnantól már a Sabaton daloké a főszerep. Az utóbbi években kismilliószor járt már nálunk is a banda, bőven megismerhettük a koncert-repertoárjukat, mostanra viszont szerencsére már új album is van, amivel frissíthették a programjukat. Bár a Heroes album szerintem jobban sikerült a megelőző Carolus Rex-nél, de nem lesz azért megkerülhetetlen része az életműnek. Élőben viszont jól szólt az a néhány nóta, amelyet előszedtek róla.
  Nyitásként még egy korábbi dal szólalt meg, a Ghost Division, csak utána következett az első új szerzemény, a To Hell And Back. A mai fellépésen összességében a Heroes album és a megelőző Carolus Rex nótái adták a gerincet, korábbi szerzeményekből csak a legismertebbeket szedték elő. Hallhattuk a Carolus Rex címadóját angol nyelven, a csapat elmondása szerint már régen játszott, pörgős zúzdát, a Screaming Eagles-t, az ugyancsak Coat Of Arms albumról származó Uprising-ot, majd két új számot, a Soldier Of 3 Armies és a Resist And Bite dalokat, utóbbinál maga Joakim Brodén is gitárt ragadott.
  
  A frontember természetesen ma sem fukarkodott az elmés kommentárokkal, amikkel a közönséget szórakoztathatta. Bár úgy látszik, azért vannak bejáratott panelek (a Soca-folyó hideg vizével való találkozását és az annak köszönhető csajozási balsikerét már korábban is elsütötte ugyanitt), mindig képes megnevettetni a jelenlévőket. Cserébe a közönség folyamatosan Joakim lerészegedését követeli fennhangon, csak nem a nálunk bejáratott „Pálinka!” skandálással, hanem itt a „One more beer!” a menő.
  Azért a sok duma mellett a dalokról sem feledkeztek el, például a 2006-os Attero Dominatus-t is ideje volt végre emlékezetbe idézni. A következő számnál Joakim megszavaztatta a közönséget, hogy az angol vagy a svéd verzióját szeretné-e hallani a dalnak. Így végül anyanyelvükön adták elő a Poltava című szerzeményt. Következett még a Far From The Fame, Swedish Pagans, The Lion From The North, majd a ráadásban jöhetett a tombolás a The Art Of War-ra, az ugrálás a Primo Victoria-ra és az önfeledt bulizás a laza hangulatú Metal Crüe-re. A zenekar kellő lelkesedéssel tolta végig a programját, úgy látszik, tényleg érdemes volt 2012-ben a banda nagy részét eltávolítani, mert az új tagok, különösen Chris és Thobbe a gitároknál nagyon elemükben voltak. A régi bútordarabok, mint a mini-basszer Pär Sundström továbbra is jó hangulatban tolják tovább a Sabaton szerekét.
  Számomra ők jelentették a zárást a 2014-es Metaldays fesztiválon, a kisszínpadot záró Tiamat még érdekes lett volna, különösen hogy a kulcsember Johan Edlund a fesztivál időszak után elhagyja a banda kötelékét, így magának a zenekarnak a jövője is kérdésessé vált. A késői időpont miatt sajnos kimaradt ez a fellépés, de szerencsére így is épp elég buli volt, amelyekre jó emlékekkel lehet visszagondolni.
  A 2014-es Metaldays fesztivál nem változtatott a jól bevált recepten. Továbbra is az egyik leghangulatosabb, legélvezetesebb, leginkább üdítő környezetben helyet kapó metal fesztiválra csöppen, aki Tolmin-t választja az utazása céljául. A rock/metal vonalon akármilyen ízléssel is rendelkezzen valaki, egész biztosan találni fog néhány nagy kedvencet a felhozatalban, sőt figyelemreméltó új bandákat is meg lehet ismerni. Még nem tudom, jövőre milyen zenekarokat hoznak el a szervezők, de a szlovéniai Tolmin 2015-re is be van tervezve.


Kulcsszavak:
  metaldays     metalcampsabaton     opeth     megadeth     immolation     amorphis     aborted     volbeat     heaven shall burn     vader     satyricon     vanderbuyst     moonsorrow     suffocation     tiamat     grave     obituary     my dying bride     borknagar     artillery     children of bodom     crossholder     possessed     kadavar 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 Morello 2014. október 13. 09:03  #2
Véletlenül nem fordítva nézed a sorrendet? Jópár anyag van kint azóta, Brutal Assault, In Flames, Rage...

 LegioSavaria 2014. október 12. 21:11  #1
Két hónapja nincs új cikk... Egy interaktív webzine

 kapcsolódó előadók: 

Satyricon (NOR)
Gravefruit

 kapcsolódó cikkek: 

A Decapitated helyett a Vader lesz a Kreator turné vendége a Dagoba mellett

Artillery: új klip a dán thrasherektől

Dreamgrave: Itt a első dal az októberben megjelenő első Monuments EP-ről

Volbeat: hallgasd meg élőben a For Evigt dalt

Szeptemberben jön az Immolation a Melechesh társaságában
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Lovasi 50
James Newton Howard
Dirkschneider - Back To The Roots Part II
Female Metal Voices 2017 (The Birthday Massacre, Sirenia, The Agonist, Xerosun, Antalgia)
Serious Black Magic world tour
Alestorm, Aether Realm, Troldhaugen
Avatarium, The Slayerking
Wintersun, Whispered, Black Therapy
Richie Kotzen
Amon Amarth, Sear Bliss
FEZEN 20
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
 kapcsolódó fotók: 

Tiamat (S) - 2014. július 24.-27., RockPart´14 Fesztivál, Balatonszemes

Grave - 2014. október 12. Entombed AD, Grave

Obituary - 2014. augusztus 06.-10., Brutal Assault Fest Jaromer, Csehország

My Dying Bride - 2014. augusztus 06.-10., Brutal Assault Fest Jaromer, Csehország

Borknagar - 2014. március 11. Dürer kert
 kiemelt 
Egy angol New Yorkban - a Dave Holland Trio Budapesten
  
A világ legjobb jazzbőgőseinek egyike legújabb triójával Budapesten is megmutatja, hogyan lehet folyamatosan megújulni, meglepetést okozni, és mindig friss zenei hangzást alkotni úgy, hogy a közönség lehetőleg eufóriában távozzon a koncertről

Harlem Globetrotters, show Budapest!
Enrique Iglesias dupla koncertet ad tavasszal Budapesten!
Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 strokes    cain    true grit    pet the preacher    the killers    exciter    eddie murphy    ray charles    casey affleck    trentemoller    resident evil    moon of soul    kopaszkutya    tim burton    zöld darázs 3d    zach galifianakis    alkonost    smashed face    deathstars    mitch tucker    czutor zoltán    deicide    omega    tom hanks    dark wave  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!