szerző: MorelloJake E. Lee´s Red Dragon Cartel, Laime Pilniga, Garagedays 2014. május 5, A38 Hajó
Alacsonyan szállnak az Ozzy gitárosok! Most Jake E. Lee szerepelt bandájával az A38 hajón, aki Ozzy Bark At The Moon és The Ultimate Sin lemezein működött közre, a Fezen fesztiválra pedig Gus G. érkezik, aki viszont jelenlegi tagja a Black Sabbath énekes mostani gárdájának. Már csak Zakk Wylde hiányzik, de mivel nemrég jött ki az új Black Label Society album, hátha ő is betoppan valamikor...
Ozzy-nak mindig is köztudottan jó érzéke volt hozzá, hogy meglássa a csiszolatlan gyémántot fiatal, aranykezű gitárosokban, akiket aztán a szupersztár státuszig nevelgetett. Elég, ha csak Randy Rhoads-ra vagy az imént említett Zakk Wylde-ra gondolunk, de Jake E. Lee is ide tartozik. Az eredetileg Jakey Lou Williams néven anyakönyvezett zenész talán sose volt akkora név, mint az előbbiek, de nagyon fontos hatása volt Ozzy munkásságára, jelenleg pedig a Red Dragon Cartel nevű saját bandájában penget.
Nem volt túlzott infó áradat a koncertről, előzetesen össz-vissz annyit lehetett tudni, hogy este 8 órakor kezdődik a buli. A hajóra megérkezve azonban már játszott az egyik előzenekar (akiknek a neve szintén nem nagyon volt elhíresztelve), mégpedig a Garagedays. Sajnos alig 10 percet játszottak még, mint kiderült, az eredetileg tervezetthez képest mindenki korábbi időpontra került. Pedig ígéretes csapat voltak, szívesen elnéztem volna még a baromi intenzív, zúzós rock & roll / heavy / thrash metal-jukat.
Utánuk egy meglehetősen érdekes formáció került a színpadra, a lett nemzetiségű Laime Pilniga. Fura srácok voltak, még furább zenével. Gyakorlatilag mind kiállásban, mind muzsikában a ´70-es évek Led Zeppelin-es, elvont, pszichedelikus vonásokkal dúsított világát idézték elénk. Az ilyesmi zenére annak idején még inkább a beat jelzőt használták. Adott egy jókedélyű dobos, egy minden téren a fiatal Robert Plant-et idéző, szűk csőgatyában és haskidobós ingben virító, remek hanggal megáldott, higanymozgású énekes, egy Skid Row-ba is beillő, köldökig kigombolt ingű szőke gitáros és egy kedélyes mackóként pengető basszer.
Maga a zene pedig annyira eklektikus, hogy igazából sose tudhatod, mit fogsz hallani a következő pillanatban. A csúcs az volt, amikor az énekes és a gitáros előkapott egy harsonát és szaxofont, majd azzal nyomták tovább. A Tavaszi szél vizet áraszt dallamokért pedig külön elismerés a bandának. Észveszejtően vidám volt az egész csapat a színpadon, rendkívül élvezték, hogy játszhatnak, egy pillanatra se állt meg a boogie. Modern megoldás itt annyi volt, mint orosz rulettben a jackpot, csakis a színtiszta ´70-es évek ősrockja. Remek móka volt.
Jake E. Lee-ék kissé sokáig tollászkodtak, legalábbis a gitártechnikus nagyon tanácstalanul csavargatta a potmétereket, sőt egy új kábelért is elloholt. Gyanús előjelek voltak, és sajnos be is igazolódott, hogy nem volt véletlen a kezdés előtti idegeskedés. Lee gitárja ugyanis nagyon rosszul szólalt meg, és ez a koncertre is rányomta valamelyest a bélyegét. A többi hangszerhez sőt az énekhez képest is baromi hangosan szólt, ráadásul recsegett, nem volt tiszta a hangzás. Úgy látszik, a kábelcsere sem oldotta meg a helyzetet.
A szűk réssé szorított szájú mesteren is tapintható volt a feszültség, Jake az első pár szám alatt szinte több időt töltött hátul az erősítő csavargatásával, mint a gitármunkával. De vérprofi módon kezelte a helyzetet - nem tombolt, nem átkozódott, nem dobálta a gitárját, nem hisztizett (mint mondjuk Yngwie Malmsteen hasonló esetben), hanem a nyilvánvaló elégedetlenségét megtartotta magának, és amikor a közönség elé jött, inkább csak mosolygott. Értékelendő gesztus, nem akarta elrontani a rajongók jókedvét.
Jake E. Lee elég szép merítést tett a munkásságából. Természetesen a saját néven futó, nemrég megjelent Red Dragon Cartel lemez szerzeményein kívül Ozzy-s nótákat is játszottak, de igen nagy arányt képviseltek még a Badlands szerzemények, ami a ´90-es évek fordulóján Lee meghatározó bandája volt Ozzy gárdája után. A The Ultimate Sin nyitás nyilván minden rajongónak kedvére való, utána a Deceived és a War Machine erejéig a Red Dragon Cartel album pillanatai következtek, majd a High Wire, Shine On, In A Dream, Rumblin´ Train, Sun Red Sun dalokkal a Badlands korszakot idézték fel. A friss lemez Shout It Out és a Feeder nótái után végül egy elmaradhatatlan klasszikussal, a Bark At The Moon-nal zárták a bulit.
Jake E. Lee nem olyan fiatal csikó már, mint akit Ozzy mellett megismertünk, hajlamosak vagyunk nem figyelembe venni, hogy bizony repül az idő. A promóképek szerkesztője is alapos grafikusi munkát végzett, ugyanis a kisimult homlokú, fess fiatalember helyett egy meglehetősen ráncos, öregecske Jake-et láttunk viszont a deszkákon, amolyan japán sógunhoz hasonló hajviselettel. De a színpadi szenvedélye, élvezetes gitártechnikája egy fikarcnyit sem kopott, élmény volt egészen testközelből figyelni az amerikai gitármestert. Egyre jobban belemelegedett, és a fantasztikus technikájú, nemegyszer pedálos effektekkel dúsított játéka vonzotta a tekinteteket.
Darren Smith énekes a tipikus rocksztár formát adta, széles gesztusokkal dobálta magát a színpadon, de igyekezett nem minduntalan önmagát középre tolni, hiszen Jake játéka a banda fókusza. A hírhedten botrányos legelső fellépésük után szerencsére összekapta magát az énekes, és most már vállalhatóan teljesített, bár hamis hangok azért becsúsztak. Már amit hallani lehetett belőle, hiszen Smith énekét annyira elnyomta a gitár, hogy sokszor csak sejteni lehetett, aláfestésként hangzott, mintsem a zene megkoronázásaként. Hasonló volt elmondható a dobokról, ott is az ütemeket inkább csak érezni lehetett, mintsem hallani, kivéve ha épp nem annyira gitárcentrikus téma szólt. Egyedül Ronnie Mancuso basszusa szólt igazán emberesen, neki viszont minden pengetését tökéletesen lehetett hallani. A kissé bohém öltözékben színpadra lépő figura nem volt túl aktív, nem mozgott valami sokan a deszkákon, viszont körülírhatatlan ellazultsággal játszott hol kézzel, hol pengetővel. Valakire egyébként iszonyatosan emlékeztet a fizimiskája, de nem tudok rájönni, hogy kire...
(Update: a 100 Folk Celsius-os Orbán Józsi a megoldás, rájöttem...!)
Azért ne legyünk igazságtalanok, mert egymáshoz képest arányosan szóltak volna a hangszerek és az ének, épp csak a gitár túlereje bolondított meg mindent. A koncert utolsó harmadában viszont már nagyjából a helyükre kerültek az arányok, de még így is több napig csengett a fülem a buli után...
A nem túl nagy létszámú közönség viszont nem akadt fenn ilyeneken, hanem kellemesen szórakozott. Élvezettel figyelték a gitármester minden mozdulatát. Voltak, akik nyúltak utána, megérintették a lábát, vagy épp pengetőért könyörögtek. A zenész nem idegenkedett ettől, sőt a buli második felére már meglehetősen oldottabb, vidámabb hangulatba került, és szórta a mosolyokat a rajongók felé. A záró Bark At The Moon-ra pedig kifejezett népünnepély alakult ki a nézőtéren.
Talán az igazán fanatikusoktól eltekintve nem volt egy kirobbanó, definitív élmény ez a koncert, Jake nem akkora showman, mint néhány gitárhős kollégája, ráadásul játszhattak volna egy kicsit többet is. De élvezetes előadást produkáltak, az előzenekarokkal karöltve. Nem tudom, mennyire lesz tartós a Red Dragon Cartel jövője, vannak olyan hangok, miszerint Jake visszacsábulna Ozzy bandájába, de ez csak szóbeszéd. Jól összeállította az új zenekarát, élvezetes albumot adtak ki, tehát minden oka megvan a létezésre a Red Dragon Cartel-nek.
00:00
