szerző: Sz. ÁkosJeff Scott Soto, Metrum 2014. május. 7., Club 202
30 év a tökéletesség jegyében
Egy kérdéssel kezdeném az írásomat: vajon össze lehet-e foglalni egy csodálatos rockzenei pályafutást bő másfél órában? A válasz, az hogy nem, de Jeff Scott Soto azért megpróbálta! A szerdai estén még igen foghíjas publikum előtt, a közönség szavazatainak köszönhetően, a hazai üdvöske, az Avatar törte meg a csendet. A második vendégzenekar a vegyes összetételű Metrum együttes volt. A német, osztrák, illetve amerikai tagokból álló banda egy érdekes masszát gyúrt a modern rock és a progresszív rock elemeiből. Azon szerencséseket, akik el tudtak jönni a munkából és hallhatták őket, meglephette, hogy milyen igényes, mégis elsőre igen súlyos darabokkal örvendeztettek meg bennünket a szűk félórában.
Elérkezett a kilenc óra. A közönség addigra már szép számmal megjelent, hogy köszöntse az ünnepeltet, Jeff Scott Sotót, aki idén lesz harminc éve, hogy szórakoztatja a közönséget fantasztikus hangjával. Ezt a csodálatos életutat, mely magába foglalja a Malmsteennél, az Axel Rudi Pellnél, a Talismannál és a W.E.T.-nél töltött időszakot, valamint a szóló karrierjét is, Soto megpróbálta belesűríteni másfél órába, de ezt a listát elnézve még a műsoridő háromszorosa is rövid lett volna. Egy tökéletes rock este receptje nagyon egyszerű: először is gyűjtsd össze a lehető legtehetségesebb zenészeket a világ bármely pontjáról, Brazíliából, Spanyolországból és Amerikából, másodszor gyűjts össze egy csokor dögös, dallamos rock dalt, és végül, de nem utolsó sorban vegyél egy énekest, akit Jeff Scott Sotónak hívnak.
A koncert alatt az embernek olyan érzése volt, mintha csak egy kerozinnal fellocsolt színpad előtt állna, ami csak arra vár, hogy egy szikra berobbantsa. Ez a szikra meg is érkezett, amikor felcsendült Soto 2012-ben megjelent Damage Control albumáról a Take U Down című dal. Ez elég fülledtséget teremtett ahhoz, hogy megágyazza a közönség hangulatát. Az osztatlan siker csak tovább fokozódott a 21st Century című számmal, ami napjaink társadalmi problémáit feszegeti. Ezt a két dalt követően már lehetett sejteni, hogy egy feledhetetlen estében lesz részünk. A tempó, amit Soto diktált egyszerűen hihetetlen volt, az emberben olyan érzés támadt, mintha egy sprintert látna futni egy maratoni versenyen.
A buli pörgött tovább, a Damage Control csendült fel anélkül, hogy egy pillanatnyi pihenőt is tartott volna a banda. Ezt rögvest követte egy újabb dögös nóta, a Drowning, majd elérkeztünk a W.E.T.-es korszakhoz, ami bennem a Gotthard legjobb pillanatait idézte fel a Learn to Live Again és a One Love című szerzemények segítségével. Ezután tovább hajóztunk a dallamok hullámán a Believe in Me hallgatása közben. Ezt követte egy igazán érzelmes szám, a Look Inside Your Heart, ami minden bizonnyal megdobbantotta a szép számmal megjelent női rajongók szívét. A folytatásban ismét egy saját szerzemény következett, a Soul Divine.
Az igazi időutazás talán csak ezután kezdődött el a koncert során, mert egy éles váltással visszarepültünk ahhoz az időszakhoz, amikor Soto még Axel Rudi Pell dalnoka volt. Soto vitathatatlan tehetségét két klasszikus, dallamos metal dal, a Fool Fool valamint, a Warrior során tovább csillogtathatta.
Közel egy óra tömény zenét követően Soto bebizonyította, hogy ő is csak ember, mert ekkor tartott egy szusszanásnyi szünetet, amely során megcsodálhattuk a hispán tehetség, Jorge Salán gitárjátékát a Risk című instrumentális dalban. Ezt követően Jeff belevágott egy igazán őrült örömzenélésbe. Az egyvelegben többek között felcsendült Madonna egyik slágere, a Frozen is, de egy lélegzetre meghallgathattunk több Talisman szerzeményt is, úgy mint a Break Your Chains, a Day By Day, a Give Me a Sign, a Colour My XTC, a Dangerous, a Just Between Us és a Mysterious dalokat.
Számomra és talán sokak számára elérkezett az este egyik fénypontja ha lehet mondani, a Talisman egyik legnagyobb slágere az I´ll Be Waiting, amibe sajnálatos módon egy kis intermezzo csúszott. Történt ugyanis, hogy egy önjelölt megasztár jelentkező nem szűnő feltűnési viszketegsége következtében a színpadon kötött ki, és módszeresen próbált tetszelegni Soto árnyékában. Ez egy bizonyos pontig még viccesnek tűnt, de aztán átváltott erőszakosba, hiszen az énekes alig bírta letessékelni az úriembert színpadról. Lehet, hogy régimódi vagyok, de a zenészeknek a deszkákon, a hallgatóságnak pedig a nézőtéren van a helye, ami így van jól. Mindez csak kissé zavarta meg a tökéletesnek mondható produkciót, amibe még egy basszusszóló is belefért a New York-i származású David Z.-től.
Hamarosan visszatértünk a gyökerekhez, amikor két klasszikus Yngwie J. Malmsteen szerzemény töltötte be a teret. Az I Am a Viking és az I´ll See the Light Tonight során egyszerűen felállt az ember hátán a szőr, hogy Soto milyen fantasztikusan tudja a kemény heavy metalos hangzást is hozni, és néha olyan érzés volt, mintha Ronnie James Diót hallanánk.
A koncertet két filmes kötődésű slágerrel zárta a banda, a Steel Dragon két száma jókat ütött a végére és bebizonyosodott, hogy Soto legalább annyira színpadra termett, mint Mark Wahlberg. Az este tökéletes lezárása volta Livin´ the Life és a Stand Up.
Soto egy igazi frontember, aki nem elég, hogy kristálytisztán elénekel bármit, hanem el is játssza a dalokat, hogy így még jobban érzékeltesse azokat. Pestiesen szólva ez a srác talán még a telefonkönyvet is elénekli. Végezetül nem kívánhatunk mást, mint boldog harmincadik évfordulót és reméljük, még közel ennyiszer hallhatjuk Jeff Scott Sotót.