szerző: MorelloAmon Amarth, Hypnos, Heroic 2014. május 2, Barba Negra
Nem megy már annyira jól a metal bandáknak, mint pár éve, évtizede - még a nagyobb nevek is egyre kisebb színpadokra szorulnak vissza a gyérülő koncertlátogatások miatt. Ilyen körülmények között megsüvegelendő, aki nem hogy meg tudja tartani a táborát, hanem még növelni is képes azt. Ilyen a már lassanként fogalommá váló Amon Amarth, a svéd viking harcosok ugyanis pár éve a Club 202-t töltötték meg csordultig, ma viszont a még nagyobb befogadóképességű Barba Negra klubban is igen szép nézőszámot produkáltak.
A meggyőző létszámot nyugodtan írhatják a saját számlájukra, nem hinném hogy egyetlen néző is az előzenekarok valamelyike miatt váltotta volna meg a jegyét (ellentétben az emlegetett 2011-es koncerttel, ahol az As I Lay Dying és a Septicflesh is komoly húzónevek voltak). Róluk túl sok mindent nem lehet elmondani. A Heroic hazai formáció és szimpatikus volt, hogy a megjelentek rögön kézbe kapták a CD-jüket is a jegy mellé. Ők is „Amon Amarth-ok” szeretnének lenni, ha nagyok lesznek, némi black metalos hatásokkal, de ehhez sokkal fogósabb és megjegyezhetőbb dalokat kellene írni. A tompa hangzás se szolgált az előadásuk javára, de a lelkes kiállás kiérdemelte a közönség elismerését. A Csehországból származó Hypnos a szikárabb, hagyományosabb death metal irányából közelített, bár dallamosabb témák is felbukkantak helyenként. Náluk is az emlékezetes, megjegyezhető dalok hiányoznak csak, mert a kiállásuk egyébként szimpatikus volt.
De a mai nap értelme mégiscsak a svéd vikingek koncertje volt, ehhez kétség sem fér. Grandiózus háttérvásznakkal készültek, bár örültem volna, ha a legutóbbi körúton használt viking hajó díszletét is elhozták volna. A közönség alaposan feltömörült a küzdőtéren és fülsüketítő ovációval üdvözölték a színpadra lépő zenekart. A tavalyi év egyik legemlékezetesebb produkciója volt a Deceiver Of The Gods című albumuk, a szokásos stílusjegyek mellett talán soha ennyi dallamhegy és fogós téma nem lett még Amon Amarth lemezre préselve, így abszolút indokolt volt, hogy az új korong adja a koncert gerincét. Rögtön a két legerősebb szerzeménnyel kezdtek, a rendkívül emlékezetes, Trivium-os gitárfutamokat produkáló Father Of The Wolf-fal és a zúzós de mégis énekelhető Deceiver Of The Gods-zal, soha rosszabb indítást!
A death metalosok sokszor lefitymálóan nyilatkoznak az újabb keletű Amon Amarth kiadványokról, „heavy metal ez már...” - mondják, és az ő szájukból ez nem dicséret. De kit érdekel mindez, amikor épp ezek az emlékezetes dallamhegyek adják a karakterét a zenekarnak, pont azok a fogós, kitörölhetetlen témák, amelyek például az előző fellépőkből hiányoztak? Hiszen death metal koncerten hol hall az ember olyan „óóó-zást”, amilyet a Deceiver Of The Gods nóta nyitásakor zengett teli tüdővel az egész terem, vagy hogy folyamatosan dúdolni, énekelni lehessen az ultramelodikus gitártémákat? Ez számít, nem a fanyalgó nyafogás. Itt egy teljes teremnyi embernek okozott eksztázisszerű élményt és hatalmas bulit ez a kemény de mégis emlékezetes muzsika.
Jelzésértékű, hogy a legrégebbi elhangzott nóta a 2002-es Death In Fire volt, úgy tűnik, az Amon Amarth a szintén kiváló korábbi lemezek helyett már egyre inkább az utóbbi évek alkotásaira helyezi a hangsúlyt. A régi kedvencek lassan kikopnak a programból, de ez csak azért nem okoz traumát a rajongóknak, mert legalább annyira erős új szerzemények kerülnek be helyettük. A Live For The Kill például a rajongók közötti közmegegyezéssel egyik legerősebb korongnak kikiáltott Twilight Of The Thunder God-ról szólt, a zúzós részek mellé az Apocalypticás bejátszás, majd abból újra kirobbanó féktelen őrjöngés újabb fantasztikus élményt eredményezett.
Ismét a friss album pillanatai következtek, az As Loke Falls a tapping-es gitártémájával a nemrégiben elhangzott Death In Fire-re hajaz, de az ismét Triviumot (Ascendancy) idéző szóló is emlékezetes. A zúzást és a melódiákat jól ötvöző Coming Of The Tide pedig szintén a Deceiver Of The Gods lemez emlékezetes momentumai közé tartozik. Előkerült az egyik legnagyobb slágernek számító, a közönség körében természetesen hatalmas őrjöngést eredményező Guardians Of Asgaard, majd ismét két új dal, a jellegzetes Amon Amarth pillanatokat hozó Shape Shifter és a tempóváltásokkal operáló Warriors Of The North, ezzel zárult a mai estén a friss lemez megismertetése a magyar rajongókkal.
Innentől már a pár évvel korábbi lemezek terméséből lehetett csemegézni, elhangzott a sokak kedvencének számító Runes To My Memory, a zseniális dallamokkal operáló Varyags Of Miklagaard nótához pedig Johan Hegg kifejezetten ugrálásra biztatta a közönséget (még mindig death metal koncerten vagyunk!), amit az egész terem készséggel követett. Remek látvány és hatalmas élmény volt.
A 2011-es, talán túlzott elvárásokkal kísért Surtur Rising albumról a változatosság kedvéért ezúttal egy kimért tempójú, nagyokat bólogatós dal, a The Last Stand Of Frej és a gyors, zúzós Destroyer Of The Universe hangzott el, a Cry Of The Black Birds nóta eljátszásáért pedig konkrétan köszönetet rebegett a nézőtéren néhány rajongó, amely az ugyancsak nagy közönségkedvencnek számító With Oden On Our Side korongról szólt. Hátra volt még a tempós War Of The Gods, majd pedig az egyik legerősebb Amon Amarth számnak kikiáltott Twilight Of The Thunder God, amely ugyancsak hatalmas tombolást eredményezett a küzdőtéren. A buli végül egy régebbi kedvenccel, a közönségénekeltetéssel kísért The Pursuit Of The Vikings-szel zárult. Mint Johan Hegg elmondta, nem számít, tudja-e valaki a szöveget vagy sem, de mindenkinek énekelnie kell a refrént. Zengett is a terem a Barba Negra-ban.
Az Amon Amarth rutinos koncertbanda, tudják hogyan kell pillanatok alatt az ujjaik köré csavarni a közönséget. Ez már korábban is így volt, de Johan Hegg mintha még az eddigieknél is interaktívabban, kommunikatívabban kezelte volna a megjelenteket. A marcona kinézetű, de rendkívül jókedvű frontember sokszor szólt a közönséghez, ha kellett, énekeltette, ha kellett, ugráltatta őket, ugyancsak nem death metal koncerteken megszokott jelenségek ezek. A szokásos betanult magyar szóval (”egészségedre”) is sikerült nagy skandálást kiváltania. Hegg közvetlen kommunikációja és persze a dalok bősz végigüvöltözése sokat hozzátettek a fergeteges hangulat kialakulásához.
Olavi Mikkonen, Johan Söderberg, Ted Lundström és Fredrik Andersson ugyancsak profi gépezetként működtek, előbbiek folyamatosan járták a deszkákat és hajukba burkolózva zúztak utóbbi szikár ütemeire. A szemet gyönyörködtető gitárokon játszó gitárosoknak a kisujjukban vannak a finom dallamok, az énekelhető melódiák, amelyek annyira feldobják az Amon Amarth számokat. Ahogy a fentebb leírtakból is kitűnik, az újabb lemezek cincogós szólómegoldásai nemegyszer egész konkrétan eszébe juttatják a hallgatónak a Trivium legjobb korszakát.
A hangulat fokozásához természetesen pazar fényjáték és pirotechnika is hozzájárult, és ahol én álltam, ott a hangzás is arányosnak, ha nem is tökéletesnek volt mondható. Az Amon Amarth tehát simán, mondhatni kisujjból leszállította az év egyik leghangulatosabb buliját, legalábbis biztos vagyok benne, hogy a rengeteg rajongó, akik levegővel küszködve, csapzottan távoztak a küzdőtérről az előadás után, még sokáig fogják emlegetni ezt a koncertet.
17:07
