szerző: Sz. ÁkosSonata Arctica, Trick Or Treat 2014. április. 30., Club 202
Az utóbbi napokban az időjárásra kettősség volt a jellemző, hiszen hol nyári napsütés volt, hol pedig szakadó eső. Kettősség volt a főszereplő az áprilist búcsúztató koncerten is, melynek főszereplői a Trick or Treat és a Sonata Arctica voltak. Úgy fest idén mindenki, aki nálunk koncertezik az leginkább az új lemezét promotálja és a vadonatúj dalok népszerűsítésére fekteti a legnagyobb hangsúlyt az elhangzó számok összeválogatásánál. Erre lehetett ezen a koncerten is számítani, mivel a finn legények néhány hete jelentették meg legújabb korongjukat, a Pariah´s Childot. De szerencsére a Sonata Arctica megtalálta az egyensúlyt és nagyszerű élményt varázsolt a színpadra.
Az estét leginkább a szárnybontogatás kontra rutin, az újdonság kontra jól ismert dallamok és az önfeledt bulizás, valamint a mély gondolatok jellemezték. A szép számmal megjelent közönségnek nem lehetett oka panaszra, mert az együttesek igazán minőségi zenét ígértek az előzetesek alapján. Bár a programban csak két banda volt, ez elégnek bizonyult, mivel a minőség bizony ezen az estén is bebizonyította, hogy többet ér, mint a mennyiség.
A közönséget a talján dalnokok, a Trick or Treat névvel fémjelzett zenekar melegítette be:
A nyúlon túl Az olasz powermetált játszó Trick or Treat bár még nem egy túl ismert név a fémzene kedvelői közt, az biztos, hogy még a jövőben fogunk róluk hallani. Elég, ha csak az utolsó – egyben harmadik – hanghordozójukra, a Rabbits´ Hill-re gondolni, amin vendégénekesként Andre Matos is hallható a banda frontembere, Alessandro Conti mellett. Alessandro egyébként már ismerős lehet a hazai publikumnak, hiszen nem is olyan régen már láthattuk és ami lényegesebb, hallhattuk is a Luca Turilli-féle Rhapsody hangjaként. Akkor operaénekesi magasságokat ütött meg, most viszont igazi power/happy metal frontemberként tetszelgett.
Boksznyelven szólva az első két szám inkább a tapogatózásról szólt, mert a Prince with a 1000 enemies és Premonition című számok alatt mind a banda, mind pedig a közönség ismerkedett egymással. A kezdeti lámpalázat követően a Loser Song alatt mintha egy csapásra minden a helyére került volna. Az iróniával átszőtt szám már-már az Edguy legszebb napjait idézte. A hangulatot még tovább fokozta az új korong címadó dala, a Rabbits´ Hill. Conti jó vezérként tesztelte a népet, hogy metált szeretnének hallani, vagy inkább egy örökzöld slágert, a Nyár van-t a Neoton Famíliától. A szavazás egyhangú volt.
A bulihangulat egy igazi klasszikus során szabadult el teljesen, amikor rock hangzásban hallgathattuk végig Cyndi Lauper dalát, a Girls Just Want To Have Fun-t, bár a fiatalabb generációnak nem jött le annyira a dal eszenciája. A gárdának még két szám jutott az este folyamán, a The Tale Of Rowsby Woof és a Like Donald Duck. Úgy fest mostanában az állatoké a világ, mert ezen az estén volt itt nyúl, kacsa, amit aztán követtek az északi farkasok.
Egy rég nem látott ismerős Be kell vallanom már jó pár éve nem voltam Sonata Arctica koncerten, pedig nagyon szerettem őket a kezdetektől fogva. Aztán néhány esztendeje valami szétesett a banda háza táján, a lemezek nem sikerültek úgy, mint a ma már klasszikusnak számító Silence, vagy a Reckoning Night. És ezekhez hozzájött még néhány nem túl fényesen sikerült koncert, amihez Tony Kakko megingásai is hozzájárultak. Izgalommal vártam az új lemezt, remélve, hogy most megtörik a jég. A Pariah´s Child-dal egy megosztó lemez született, mert sokan a régi Sonatát akarták hallani, amit részben meg is kaptak, de azért több számban megmaradt az utóbbi időben egyre többször fel-feltűnő magas, néha elvontabb művészi megoldás.
A koncertet nagy érdeklődéssel vártam, ami meg is hozta a jutalmát, mert kellemesen csalódtam, de szerintem nem csak én, hanem a közönség többi része is, aki szinte teljesen megtöltötte a klubbot. Már az első szám a The Wolves Die Young során kiderült, hogy itt minden rendben van, mert Tony olyan tisztán énekelt, mintha csak most indítottam volna el a legújabb korongot a lejátszómban. Ez a dal kicsit előre is vetítette az este hangulatát, mert az új számban felfedezhettük a klasszikus „sonatás” vonásokat.
Aztán elkezdődött az időutazás, hiszen a Losing My Insanity és a My Land alatt nosztalgiával gondolhattunk vissza a régebbi koncertekre. A dalok során egy igazi egymásra találásnak lehettünk a szemtanúi, mert a közönség együtt énekelt a bandával, akiknek ez láthatóan jól is esett.
Az In The Dark során egy kicsit visszavett a tempójából az együttes, de ez nem tartott sokáig, mert Tony elismerte, hogy a közönség kívánságát teljesítik azzal, hogy eljátsszák az örökzöld Victoria´s Secret-et. A bulinótát követően egy igen elgondolkodtató, mély szám következett az új lemezről, a What Did You Do In The War, Dad?
Azért arra odafigyeltek, hogy a közönség nehogy mély letargiába kerüljön, ezért egy retro sláger következett a Full moon. De a teljes őrület ezután következett, mert az X Marks The Spot egy igazi jobb horgot adott a konvencióknak. Néha olyan érzésem volt, mintha a Félelem és reszketés elevenedett volna meg egy dal formájában. A nagyérdemű fültanúja lehetett egy kis örömzenének, melyben volt kiszólás, gospel és ezt a művészi szórakoztatást csak a legnagyobbak tudják. Hogy megmaradjon az egyensúly, meghallgathattuk az új lemezről a Love című balladát.
Az utazás folytatódott, mert hamarosan egy kalózhajón érezhettük magunkat a White Pearl, Black Oceans... című szám segítségével, majd következett az egyik személyes kedvencem az I Have A Right, ami úgy szólt akár egy himnusz a templomban. Innentől kezdve viszont beindultak a jól ismert dalok. Először felcsendült a Replica, majd ezt követte egy igazi nagy közönség kedvenc a Kingdom For A Heart, amit csak tovább fokoztak a Wolf & Raven-nel.
A jól megszokott elvonulást követően még három, azaz igazából három és fél dal erejéig élvezhettük a ráadásban a bandát. Folytatódott a felépített rendszer, előbb egy új szám, a Blood, aztán két klasszikus, a San Sebastian és a Don´t Say A Word hangzott el, a bulit pedig a szokott Vodka dallal zárták.
Jó volt újra igazi pompájában látni Tony Kakkót és az egész együttest, ami olyan érzés volt, mint amikor egy kocsmában összeakad a tekintetünk egy régen nem látott baráttal, akivel egykoron problémáink voltak. A gondok viszont mára elhalványultak és a mostani találkozás során csak a kellemes emlékeken nosztalgiázunk.