szerző: MorelloAmaranthe, Deals Death, Smash Into Pieces 2014. április 1, Club 202
Számomra nehezen megfejthető a svéd Amaranthe elsöprő sikere. Mármint, hogy miért pont ők? Nem azért, mert ne lenne jó és élvezetes a banda illetve az élő fellépéseik. Hanem mert nem mutatnak fel olyan földrengésszerű újdonságokat a metal zene palettáján, ami ezt indokolná - mind a kellemes női ének, a lágy férfi ének, az agresszív hörgős vokál és ezek kombinációi is bejáratott rutinok már a modern metalzenei világban, a hol súlyosabb, hol lágyabb riffek ugyanígy. Valamit viszont mégis nagyon jól csinálnak, ha ennyien odavannak értük. Köszönhető ez talán annak, hogy egyrészt hatásos, fülbemászó, tombolható nótákat képesek írni, másrészt pedig a metal zenei közegben elég széles spektrumot meg tudnak szólítani, és igazából egyik számára sem ciki felvállalni az Amaranthe iránti rajongást. Ez a Club 202-ben jelenlévőkön végigtekintve is beigazolódni látszott.
Nyilván legnagyobb számban olyanok voltak jelen, akikhez amúgy is közel áll a női énekes, kicsit populárisabb, könnyen befogadható stílus (Nightwish, Within Temptation, Lacuna Coil, stb.), elsősorban a fiatalabb korosztály. De olyanok is voltak, akik a keményebb, hörgősebb témáktól sem ódzkodtak, illetve még szülők, idősebbek is feltűntek itt-ott, csemetéjük tombolását felügyelve vagy csak szimpla kíváncsiságból. És itt ér össze a kör, hiszen az Amaranthe mindegyiknek tudott olyan arcot mutatni magából, ami számára befogadható és élvezhető.
A mai estén nem volt érdemes lemaradni az előzenekarokról, mert egészen kiváló produkciókat láthattunk a legelső perctől kezdve. A Smash Into Pieces a főzenekarhoz hasonlóan svéd banda, és keményen hangzó nevük és a kissé vad kinézetű, tarkopasz énekes ellenére végtelenül kellemes és befogadható zenét játszottak. Szerintem senki sem gondolta volna, hogy ebből az emberből ilyen lágy és könnyed dallamok fognak előtörni, mégpedig tökéletes módon, az első perctől az utolsóig. Valahogy a Nickelback és a Creed jutott róla eszembe, bár elvétve, színesítő jelleggel egy-két öblös hörgést, sőt heavy metal-os sikolyt is hallhattunk tőle. Szóval arany torka van a srácnak, a zene pedig főleg az amolyan mai, modern metalos elemekből állt, keményebb riffek, döngölések és már-már sziruposan könnyed, pop-os dallamok váltották egymást. Hazai pályáról talán a Leander-t mondanám közelítési pontnak.
A Smash Into Pieces a színpadi kiállásban és kommunikációban is érett csapat benyomását keltette, noha még csak a debütalbumuknál tartanak. Viszont aki még komoly méltatást érdemel, az maga a közönség, az egész este folyamán. A legelső másodperctől kezdve hihetetlen aktivitással vetették bele magukat a tombolásba a jelenlévők, szó sem volt a korai időpontra jellemző punnyadásról, érdektelenségről. A létszám is korrektnek bizonyult, szerintem maximális megelégedéssel töltötte el a visszajelzés a svéd zenekar tagjait. Véleményem szerint a lehetőségeikhez mérten nagyot alkotott a deszkákon a Smash Into Pieces, van egy olyan érzésem, hogy fogunk még hallani róluk...
Másodikként a Deals Death érkezett a színpadra, szintén Svédországból. Egész egyértelműen ők vitték el ma a pálmát a legmetalosabb kiállású zenekarok versenyében. Modernkedő, lenyalt kisfiús frizuráknak, csetlő-botló színpadi mozgásnak nyoma sem volt. Ahogy színpadra állt a brigád, az maga volt a metalos őserő, a tagba szakadt, derékig érő hajú, nagy terpeszben zúzó és Amon Amarth-módjára hajat pörgető öttagú formációból sugárzó energia még a békésebb lelkeket is magával ragadta. A hölgyek különösen a kigyúrt, félmeztelenül hörgő énekesen legeltethették a szemüket, aki az amolyan tipikus metalos férfiállat-ideált testesítette meg. Kinézete és kiállása nekem a Dark Angel-es Ron Rinehart-ot juttatta eszembe.
A zene sokkal zúzósabb volt az eddigieknél, a javarészt gyorsabb, reszelősebb nóták bővelkedtek a thrash/death metalos témákban, de néhány melódia és szóló is belefért a képbe. Itt dallamos ének még csak mutatóba sem volt, ezzel a kiállással és keménységgel kicsit kilógott a sorból a Deals Death gárdája. Nekem maximálisan bejött a produkciójuk, és a közönség is felvette az iramot, a jelenlévők nem szégyelltek alaposat tombolni a pörgős számokra. Az előzenekarok tagsága pedig a koncertek végeztével vidáman barátkozott és fotózkodott a rajongókkal, tehát közvetlenségből is jelest érdemelnek.
Az eddigi fellépőknél is szép létszám tette tiszteletét a Club 202, az Amaranthe látogatottságára pedig aztán tényleg nem lehetett panasz. Nem volt azért zsúfolt teltház, tolakodás nélkül el lehetett férni, de kellemesen feltöltődtek a sorok a színpad előtt. A program a tavaly megjelent The Nexus című lemezre koncentrált, szinte minden dalt eljátszottak, de a megelőző Amaranthe korongról is számos nóta napirendre került.
A közönség már az első percektől kezdve megőrült, és onnantól nem volt megállás. Nagyon jól megmutatta az Amaranthe, miért is annyira szerethetők élőben. Jól szólt a koncert, bár talán menet közben teljesedett ki igazán a hangzás, olyannyira, hogy még Elize Ryd-nek is ki kellett eresztenie a hangját, hogy ne vesszen el az éterben. Továbbá nagyon jól és arányosan kombinálták az énektémákat, mindegyik stílusirányzatból mutattak egy kicsit, míg a modern metalos, elektronikával fűszerezett témák hangosan ostromolták a rajongók hallójáratait.
A Future On Hold, 1.000.000 Lightyears, Leave Everything Behind, Infinity, Automatic, Razorblade, Theory Of Everything dalokat játszották, egy érdektelenebb dobszóló is előkerült, majd a buli második felére a Burn With Me, Afterlife, Mechanical Illusion, Hunger, Electroheart, Amaranthine, Call Out My Name nótákra tombolhatott a közönség. Zárásként két friss lemezes dallal búcsúztak, az Invincible hangzott el és a kétségtelenül gigaslágernek számító The Nexus.
Bár a férfi tesztoszteronnal túltengő metal világban ésszerű módon (és jó marketing érzékkel) a csinos Elize-vel azonosítják legtöbben a zenekart, élőben is egyértelmű volt, hogy az Amaranthe nem egyszereplős történet. Mindegyik énekstílus nagyjából hasonló arányban szerepel a dalokban, egyiket sem érzi az ember túl hangsúlyosnak vagy éppen csak kiegészítésnek a többihez képest. Ugyancsak teljes értékű frontemberként kommunikált a közönséggel a lágy, dallamos énekért felelő „Jake E” Lundberg. Ráadásul a javára írom, hogy most élőben a dallamosság ellenére is sokkal markánsabb, határozottabb volt a hangja, mint a korábbi emlékek alapjául szolgáló nyálas nyávogás. A hörgős poszt új szerzeménye, Henrik Englund volt az, aki nem volt mindig annyit előtérben a színpadon, de a feladatát és a közönség biztatását ő is kiválóan megoldotta.
A félhosszú szőke hajjal kissé furán festő Olof Mörck gitáros és Johan Andreassen basszer ugyancsak nagy lelkesedéssel játszottak, utóbbi még a koncert vége felé showman-ként is előadta magát, circle pit és hasonlók helyett ő azt érte el, hogy számos jelenlévő félmeztelenül, a feje felett forgassa a pólóját. Jake E nagy csalódására a lányrajongók nem követték a példát, haha!
Ha valaki netán még mindig értetlenkedne, mire fel ez a nagy hype az Amaranthe körül, elég csak a közönség reakcióiból levonni a következtetést. A 2008-ban alakult, mindössze 2 nagylemezzel rendelkező banda koncertjén legalább annyian voltak jelen, mint pár napja ugyanitt a heavy metal legendáknak számító Gamma Ray/Rhapsody Of Fire bulin, a korábbi alkalmakkor pedig látogatottságban és hangulatban még előzenekarként is lemosták az ugyancsak legendás Hammerfall és Stratovarius gárdáját.
Lehet, hogy ez sokak szemében irritáló, de a tények köztudottan makacs dolgok. Fiatalok, jól néznek ki a színpadon, izgalmas amit csinálnak, a dalok jók és befogadhatók, még az elektronikus popzene irányából érkező kiscsajok és a hörgős-zúzós témákért rajongó metal arcok is megtalálhatják a közös nevezőt. Az Amaranthe tehát a közeljövő nagy pop-metal reménysége, nagyon sokat tehetnek azért, hogy több fiatalt vonjanak be, ismertessenek meg a metal zene világával. És emiatt talán a súlyosabb bandákat kedvelők is hálásak lehetnek.
09:34
