beszámoló [koncert] 2014. február 19. szerda 00:01
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloUDO, Black Blitz 2014. február 13, Barba Negra
Bármibe hajlandó lennék fogadni, hogy Udo Dirkschneider rettenetesen unja már az olyan neki szegezett kérdéseket, hogy „mi a véleménye a mostani Accept felállásról”, „hallotta-e az új Accept lemezeket”, stb. Ráadásul a világszinten ajnározott Accept korongokkal, a Blood Of The Nations és a Stalingrad lemezekkel nem is igazán tudott olyan saját albumokat szembe állítani, amivel fölényesen lesöpörhette volna a szurkálódó megjegyzéseket – egészen mostanáig! A figyelem középpontjába került újkori Accept sikerszéria olyan frusztráció kieresztésére volt alkalmas Udo részéről, ami a tavaly megjelent Steelhammer albumot eredményezte, és ezzel igazából mi, heavy metal rajongók jártunk a legjobban!
Véleményem szerint minden eddiginél harapósabb, karcosabb, erőteljesebben megszólaló UDO lemez született, és ebben talán annak is része volt, hogy a heavy metalban kulcsfontosságúnak számító gitáros szekció teljes megújításon és fiatalításon ment keresztül. A régi harcostárs, Stefan Kaufmann immár csak a háttérből figyeli az eseményeket, az orosz Andrey Smirnov és a finn Kasperi Heikkinen viszont olyan új dinamikát és lendületet adhat a csapatnak, ami végre nagyon időszerű lenne az UDO életművét tekintve. A legutóbbi magyarországi bulin, 2011-ben is rendkívül emlékezetes és hangulatos koncertet adott még a régi felállás, de most érzésem szerint ennél is többet vártak a rajongók.
Különösen, ha a Club 202-höz képest egy nagyobb helyszínen, a Barba Negra-ban került megrendezésre az idei buli, ami már elsőre is kissé nagyvonalú elképzelésnek tűnt. Az Accept-es múlt alap, de magával az UDO zenekar nevével nem biztos, hogy fel tudnak tölteni egy ekkora helyet. Nem is lett persze izzasztó teltház, de azért cikisen kevésnek sem volt mondható a létszám Herr Dirkschneider mai hangversenyén. Előtte még a Black Blitz nevű csodát kellett végigszenvedni a korán érkezőknek, ilyenkor azért alá lehet támasztani az olvasók által mindig nehezményezett, híres-neves „előzenekar-lekésés” intézményét.
A háromfős brigád amolyan hard rock-os muzsikát próbált elővezetni, leginkább az AC/DC vonalán, de a borzasztóan vérszegény és semmitmondó produkció senkit nem mozgatott meg különösebben. A jelenlévőket aktivitásra ösztönző kommentárok (és az ezt követő további érdektelenség) meg különösen cikisek voltak ennek fényében. Ha ez nem volna elég, mindezt egy dobszólóval is próbálták tetézni (de minek...), és az egészben az volt a legszomorúbb, hogy még így is maga a dobszóló volt a legizgalmasabb része a produkciójuknak (és igen, az is baromira unalmas volt). Valami müncheni bárban jobban el tudnám képzelni a Black Blitz-et egy könnyed háttérzenének a sörös kirglik és a nagy beszélgetések mellé, másra nem. Szomorú, hogy külföldről kellett ilyen érdektelen bandát hozni az amúgy értékes előzenekari pozícióra az UDO elé, pedig kapásból tudnék legalább 10 hazai feltörekvő zenekart mondani, akik megérdemelték volna és nagy valószínűséggel meg is hálálták volna ezt a kis rivaldafényt.
Az UDO kezdésére már mindenki a színpad elé fáradt, de még így is meglehetősen szellősek maradtak a sorok. Tudjuk, hogy Udo bácsi nem mai suhanc már, de elsőre kicsit megijesztett, ahogy a színpadra érkezett. Pontosabban botorkált, de még ez se túl vizuális leírás ahhoz a totyogáshoz és kissé instabil színpadi beállásához, amihez képest a mai Ozzy sudáran szökell a deszkákon. Csak nincs valami baja Udo-nak!? Szerencsére hamar kiderült, hogy problémáról szó sincs, egyszerűen csak kellett egy kis ráhangolódás az énekesnek, amíg fel tudta venni a ritmust. Az új lemez címadójával, a Steelhammer című dallal ez nem volt nehéz, mert rögtön a legharapósabb, legpörgősebb szerzemény indította útjára a mai estét. A folytatás is a Steelhammer lemezről jött, mégpedig a King Of Mean. Udo jellegzetesen magas hangfekvése, ráspolyos éneke még mindig nagyon fekszik ezekhez a dalokhoz, akkor is, ha mellőz már mindenféle hangszál-akrobatikát, virtuózkodást, bizonyítási kényszert. Az is túlzás lenne, hogy energiatakarékos üzemmódban adta elő magát Udo, inkább az állna közel a valósághoz, hogy a maga természetességében, különösebb erőlködések nélkül énekelt.
Visszaugrottunk az 1990-es Future Land-hez, majd jött a középtempós A Cry Of A Nation a friss lemezről. Mint mondtam, nekem nagy kedvencem az új album, és szerencsére ezt érezve a zenekar is elég szép számmal válogatott róla a mai estén, de ezzel együtt én pont ezt a nótát cseréltem volna le egy erőteljesebbre. Panaszkodásra persze semmi ok, mert a közönség vette a lapot, feltűnő volt, hogy az új szerzeményeket is sokan éneklik, ismerik. Pedig ahogy az várható volt, nem elsősorban az újdonságok felé nyitottabb fiatalok (bár szerencsére ők sem voltak kevesen), hanem jelentősebb számban az „ős-Acceptes” idősebb generáció képviseltette magát, akik jó esetben még talán a ´90-es évekig követték életvitel szinten az UDO életművét. De még ők is rámozdultak az új dalokra, mi sem bizonyítja jobban a legutóbbi alkotás életrevalóságát.
Az ő kedvükre tettek a Heart Of Gold és a They Want War dalok, amiket könnyű volt együtt zengeni az énekessel. Még könnyebb volt a Never Cross My Way című slágert, ami szerintem az egész UDO diszkográfiának az egyik legfogósabb tétele lett. Ezt az új keletű dalt szintén ismerte és énekelte az idősebb korosztály. Az 1990-es keltezésű Stranger-rel folytatódott a múltidézés, majd ismét egy friss tétel jött, a Stay True. Ideje volt egy nagyobb merítést is tenni a régi szerzemények közül, az In The Darkness, Azrael, No Limits, és egy újabb gonoszkodós dal, a Mean Machine következett.
A közönség eddig is nagy élvezettel követte a koncertet, de valahogy ekkortájt vált igazán oldottá a hangulat, ekkor indult be a legnagyobb aktivitás a rajongók részéről. A zenekar és maga Udo persze örömmel nyugtázta mindezt, különösen a fiatal gitárosok legeltették a szemüket a kordonokra felmászva tomboló csajokon, de Udo is puszikat küldött a lelkes közönség és a nyakba csimpaszkodó lányok felé. Minden korosztály képviseltette magát a mai eseményen, a régi kedvencekre újra megfiatalodott, őszen is hajat rázó (vagy már éppenséggel bőven megkopaszodott) rajongótól a pultosoktól kölcsönkért bárszék tetejéről érdeklődve figyelő és vidáman metalvillázó ifjoncig.
Aztán a Mean Machine után egy újabb masina indult csatába, a Metal Machine az új lemezről, tombolásra alkalmas, harapós dal. Majd végre megérthettük, miért is van jelen az egyébként borzasztó lelkes és széles vigyorokkal állandóan a társai vállát lapogató – egyébként totálisan funkciótlan – billentyűs srác a deszkákon. A Steelhammer legbizarrabb dala következett, a 8 bites casio-s prüttyögéssel indító Devil´s Bite, ami egyébként egy remek és fogós koncertdal, de Udo-tól mégis szokatlan. A korai ´80-as évek diszkóhangulatát idéző intro-hoz már csak az lett volna stílszerűbb, ha a pocakosodó Udo Dirkschneider a jellegzetes szegecses ingétől és terepnadrágjától megszabadulva, csillámos-flitteres-haskidobós szerkóban, villódzó lézerfény kíséretében penderül vissza a deszkákra erre a számra, haha! Ennél a dalnál azért feltűnő volt, hogy néhol igyekszik elcsalni az igazán magasakat az énekes. Jellegzetes hangján, de lehetőleg nem túlzottan megerőltető módon prezentál élőben Udo, de mivel egyáltalán nem volt vállalhatatlan így sem a teljesítménye, szerintem az ő korában ezt nem érdemes felróni neki.
Innentől viszont már tényleg a régi kedvenceké volt a főszerep, jött az első albumról származó, Go Back To Hell, az 1991-es Timebomb lemez címadó dala és a Holy 1999-ből. A jelenlévők természetesen élvezték ezeket a szerzeményeket is, de Udo természetesen nem mehetett haza néhány Accept tétel nélkül. Csak a legvégén, a ráadásra szedték elő ezeket, a himnikus Metal Heart-ot, ami gigantikus gitárszóló-párbajba torkollott, az együtténeklős, ősrégi hard rock-os hangulatot sugárzó I´m A Rebel-t, a generációk metal himnuszának számító Balls To The Wall-t, egy kis noszogatásra pedig a gyors, zúzós Fast As A Shark-ot.
Mondanom sem kell, a legnagyobb tombolás és éneklés ezekre a nótákra alakult ki, de ezt Udo-nak tudomásul kell vennie, akármilyen jók a régi és új szerzeményei, a rajongók szíve mindig az Accept-es szerzeményekre fog a leghevesebben verni. Megítélés kérdése, jó volt-e így a ráadásra „száműzni” az Accept-es időszakot, egyrészről korrekt lépés, mert így ténylegesen az UDO életműre koncentrálhattunk, a nagyon jól sikerült Steelhammer szerzemények főszereplésével. Másrészt szerintem hatásosabb lett volna menet közben elszórni az Accept klasszikusokat, rögtön felizzítani a kedélyeket, mert ahogy fentebb is volt szó róla, így csak amolyan apránként pörgött fel igazán a közönség, lassanként ívelt fel a hangulat. De végül is mindegy, a lényeg az, hogy mindenki jól szórakozott.
Bár a korábbi tagok is szimpatikusak voltak, az új felállás bizonyította életképességét a Barba Negra deszkáin. Ezt elsősorban Kasperi Heikkinen és Andrey Smirnov gitárosokra kell érteni, akik mindent megtettek azért, hogy ne egy átlagos heavy metal show-ról beszéljünk. Bár maguk az UDO számok nem adnak teret túl sok virtuózkodásnak, a tagok élőben nagyban hozzájárultak az este emlékezetességéhez. Hol Heikkinen, hol Smirnov jött előre szólózni, széles gesztusokkal bűvölték a gitárjukat, előbbi még a fogaival is játszott egy kicsit.
A veterán basszer és a zenekar másik alapembere, Fitty Wienhold sem maradt ki a jóból, ő is többször betársult a közös „barázdabillegetésbe”, vagy esetenként egymás hangszerét hergelték. Fitty egyébként is nagy átéléssel és hajlóbálással játszott, a basszusgitár finom témái és búgása is nagyon jól átjöttek, szóval szép kerek volt a hangzás. A doboknál a 2004 óta tag Francesco Jovino különösebben nem feltűnősködve, de feszesen és precízen püfölt. Az ő cucca is kiválóan és erőteljesen szólt. Egy dobszóló erejéig azért neki is lehetősége volt a figyelmet egy kicsit saját magára terelni.
Szimpatikus Udo-tól, hogy nem önmagát állítja reflektorfénybe, gyakran vonult a háttérbe, átszellemült arccal átérezni a metal zene esszenciáját. Ma még a megszokottnál is vidámabb és hálásabb volt Udo, nem győzte dicsérni a közönséget. Kicsit energiatakarékosan, de nagy átéléssel énekelt, remélhetőleg az új lemez és az élő fellépések sikere tovább élteti benne a tüzet a még karcosabb, még ütősebb dalok szerzéséhez. A Steelhammer album koncerten is telitalálatnak bizonyult, a régi nóták válogatásába sem lehetett belekötni, mint ahogy az sem meglepő, hogy a teljes 2000-es évek időszaka kimaradt, a 2011-es sorlemezig bezáróan. Vagyis a meglehetősen tetemes játékidőben tényleg a legjobb és legemlékezetesebb lemezek és dalok pillanatai lettek megidézve, a sok jó kedéllyel távozó rajongó pedig megerősítette a válogatás helyességét.
00:01
