lemezajánló [koncertalbum] 2013. október 16. szerda 15:39
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMetallica: Through The Never
Koncertfilmet rengeteget láttunk már. Jobbat, rosszabbat. A Metallica most (megint) valami különlegessel próbálkozott. Through The Never címmel nem csak egy hagyományos koncertvideó került a mozikba, hanem még egyfajta cselekményszálat is kapott a történet, nyakon öntve a manapság egyre nagyobb teret nyerő 3D technológiával. Mindez pedig Antal Nimród rendezésében, ami már önmagában is egy óriási fegyvertény nekünk, magyaroknak. Mellette még több más magyar név is feltűnik a stáblistán, ez különösen szívet melengető. Lássuk, milyen munkát végeztek, a zenekar közreműködésével.
A film elején megismerjük Trip-et, a kissé magának való roadie-t, aki a Metallica stábjának tagjaként lót-fut, intézi a kulimunkákat. Tipikus szürke egér, aki mellett csak úgy elmennek az emberek, többek közt a zenekar tagjai is. Egy apró bepillantást nyerünk a koncertre készülődő Metallica kulisszái mögé, baromi látványos például, ahogy Trujillo gyakorol a kis „basszus-cellájában”, egyben tesztelve a falak tűrőképességét...
Szép lassan elkezdődik a buli is, a gigantikus színpad, amelyet teljesen körülölel a nézőtér, sötétbe borul a The Ecstasy Of Gold intro-ra. Naná, hogy a régi klasszikusokkal kezdünk, érkezik is a Creeping Death, amelytől a közönség megvadul. Trip ugyancsak próbálja valamelyest kiélvezni a bulit, lengeti is bőszen az öklét a „die-die!”-ra, de hamar kipenderítik a teremből – meló van, tempó, nyergelj-fordulj! Kap egy benzines kannát, bevágódik a lestrapált furgonjába, és elkezdődik egy egészen furcsa, szürreális kaland. Nem akarok spoilerezni, így többet nem árulok el, elég annyi, hogy meglehetősen kemény és látványos jelenetekbe, durva utcai helyzetekbe fut bele Trip barátunk.
A műfaj viszont alapvetően koncertfilm, tehát a Metallica műsoráról és zenéjéről szól az egész, Trip kalandja csak egyfajta színesítő jelleg, néhány kitekintő jelenet, de nincs befolyással a koncert menetére (pontosabban van egy-két ilyen jelenet, de nem lövöm le a poént). A 3D megoldás miatt valahogy úgy érezzük magunkat, mintha fanatikus színpadmászóként rohangálnánk a tagok között, és testközelből figyelhetnénk meg James Hetfield gesztusait és csuklógyilkos pengetési technikáját, Lars Ulrich grimaszolós dobjátékát, Kirk Hammett szólómunkáját vagy Robert Trujillo pókszerű mozgását. A kamerák tényleg keresztül-kasul bejárják a színpadot, fölülről-alulról követhetjük az eseményeket, a zenészeket olykor közvetlen közelről mutatva.
Persze a közönségen is gyakran elidőzik az operatőr, látható, hogy mindenki egy emberként énekli a szövegeket, az első sorokban pedig folyamatos a zúzás és a headbang. Valóban átélhető egy igazi Metallica arénakoncert hangulata, ebben tökéleteset nyújt a film. Olykor nekem is majdnem tapsra rándult a kezem egy-egy szám után, a felvétel közönségével párhuzamban.
Minden szól, mint az ágyú, a legcsekélyebb cinütést és gitárvijjogást is tökéletesen hallani. Nem tudom, mennyi utómunka volt a felvételeken, esetleg bizonyos témákat hányszor kellett felvenni, de csodák csodája – itt még Lars is maximálisan teljesít, még a metaltörténelem legepikusabb pillanatai közé tartozó One kétlábdobos témák is remekül szólnak, pedig élőben már sosem tudja normálisan előadni.
Ami még tetszett a felvételen, hogy teljes átéléssel zúz a banda minden tagja, a zenei fanatizmus szinte tapintható. Itt most tényleg mindenki összekapta magát, Lars tipikus élő teljesítményére már utaltam, de Kirk is gyakran hajlamos félvállról véve, alibizve játszani. Az eddigi tapasztalataim szerint egyedül Trujillo-n és Hetfield-en szokott ténylegesen látszani a beleélés - itt most senkire nem lehet panasz, mindenki a maximumot nyújtja, élmény nézni az előadást.
A zenei program is ínyencség egy vérbeli rajongónak, hiszen a Metallica leghíresebb, legemlékezetesebb számaiból válogattak össze egy jó csokorra valót. A Ride The Lightning lemezről rögtön három nóta, a Creeping Death, For Whom The Bell Tolls és a Ride The Lightning is helyet kapott a műsorban, de eljátsszák a Load/ReLoad korszak legéletrevalóbb számát, a Fuel-t is. A grandiózus One ugyancsak nagyot szól, az ember maga is átéli a vetítővászon előtt a lágy melodikus dallamokból totális őrjöngéssé fajulást. A The Memory Remains tökéletesen alkalmas a közönség bevonására, nem is marad szégyenben a rajongótábor, Hetfield egyetlen intésére torkok ezreiből törnek elő a dallamok. Hallhatók a Wherever I May Roam témái, és még egy frissebb keltezésű szám, a Cyanide is helyet követelt magának.
Különlegességszámba megy az ...And Justice For All címadó dala, ez az instrumentális monstrum a maga remek váltásaival. Az egyik legnagyobb klasszikusnak számító Master Of Puppets-t is nagyon élvezi a közönség, a megadallamos harmóniákat, egyöntetűen dúdolják a rajongók. Rögtön utána érkezik a Battery, ami ismét felpörgeti a hangulatot. A Nothing Else Matters, Enter Sandman duó nem maradhat ki a programból, ezeket talán még a moziba elrángatott barátnők is felismerik. Egy szólóorgiával zárul a koncertfelvétel, a legkorábbi Metallica szerzemény, a Hit The Lights még ma is tarol.
Természetesen a Metallica megadta a módját, ha már ilyen grandiózus eseményt rögzítettek, a látványelemekkel sem fukarkodtak. A legtöbb dal szöveg- vagy képvilágához született valamilyen színpadi díszlet, amelyek igencsak lenyűgöző jeleneteket eredményeznek, miközben a banda persze nagy odaadással zúz a színpadon. A Ride The Lightning-nál egy leereszkedő villamosszék szórja a delejt, a One-nál lézeres gépfegyversorozatok és óriási robbanások cikáznak a színpadon, a Justice For All-nál a borítóról ismert Justicia szobrát rakják össze a gyorskezű technikusok, majd a korai évek videóin látható módon szépen össze is dől. A Master Of Puppets-nél fénylő keresztek emelkednek ki a földből, természetesen a zenészek is szívesen pózolnak ezek előtt. Szóval látványosság van bőséggel.
Igazából egy dolog lehetett volna még ütősebb vagy látványosabb, ha ezek a borítókról és klipekből ismert képi világok és jelenetek Trip sztorijában is tükröződnek, kvázi átélné a Metallica klipek jól ismert mozzanatait, jeleneteit. De ezt a ziccert nem használták ki a rendezők, a két síkon futó szál nincs igazán kapcsolatban.
Azt hiszem, ez a film elsősorban a keményvonalas Metallica rajongóknak ad maradandó élményeket. Akik jómagamhoz hasonlóan a mozi székének karfáján követnek le akaratlanul is minden dobtémát és gitárriffet. Nekik, különösen a 3D-vel és a térhatású hanggal elsőrangú szórakozást, és lenyűgöző élményeket nyújt a Through The Never koncertfilm. Akik csak magának a mozizásnak a kedvéért néznék meg, azok is találnak bőven érdekes és látványos megoldásokat. De nagy sztorit itt nem kell várni, a film magáról a koncertfelvételről szól. Tulajdonképpen szöveg sincs egyáltalán a filmben, Trip részei egyfajta némafilmként lettek megvalósítva, de ez egyáltalán nem zavaró. Épp ezért eredeti szöveggel, mindenféle felirat és szinkron nélkül tekinthető meg a Through The Never film a mozikban, de hát nincs is ezekre szükség. Súlyos is lenne, ha Hetfield mondjuk Kautzky Armand hangján gajdolná (totál hamisan persze), hogy „Bábok mestere, dróton rángatlak!”, haha!
Szép munka tehát Antal Nimród filmje, a stáblista alatt szóló instrumentális Orion, amelyet a zenekar az üres színpadon jammelve ad elő, ugyancsak kellemes levezetés. Mind a koncertről való közvetítés, mind Trip sztorija baromi látványosra sikerült, a kettő pedig érdekes elegyet alkot. Nem lehet elmenni azonban a nyugtalanító lezárás mellett (nem akarok spoilerezni, csak röviden annyit, Trip talál egy hátizsákot, amelybe belepillantva totál ledöbben és sokkhatás alá kerül. A továbbiakban ezt hurcolássza, és a végén ledobja az üres színpadra): MI LEHET ABBAN A ROHADT ZSÁKBAN??
(Saját tipp: szerintem egy lejátszó, amely által mindvégig playback-ben ment az egész koncert, mert Lars manapság már soha a büdös életben nem tudna így produkálni, haha!)
15:39
