beszámoló [koncert] 2003. november 20. csütörtök 14:19
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaDimmu Borgir, Hypocrisy, Norther 2003 október 17, Petőfi Csarnok
Norther
Számtalan alkalommal jártam már a Pecsában, számtalan jobbnál-jobb és néha rossz koncertet végigéltem már a csarnok falai közt, sőt azt hittem idén a Biohazard bulit már nem lesz képes überelni semmi, de tévedtem. Október 17-én egy felejthetetlen, fergeteges koncertben volt része a Ligetbe kilátogatóknak. A Dimmu Borgir látogatott el hazánkba a finn Norther és a svéd Hypocrisy társaságában, s skandinávokhoz méltó produkcióval örvendeztettek meg minket.
Megmondom őszintén a Norther nem tartozik a kedvenceim közé, de kellemesen csalódtam bennük. Az egy órás sorbanállás kb. 2000 fanatikus érkezett a koncertre után első utam a söröspulthoz vezetett, s szerencsére már a kezemben tarthattam a frissítő nedüt mire a finnek belekezdtek a zenélésbe. Az énekes Petri Lindroos mintha a Gyűrűk Ura egyik epizódszerepéből lépett volna elő, még a füle is hegyes volt egy picit vagy csak úgy tűnt s félmeztelen, nem éppen halálra sportolt alakjával tényleg misztikus lényként mozgott a színpadon. Nagy durvulás nem volt, de a lassan érkező metalrajongók már nagyban küldték a headbanget a színpad előtt. A zene kellemes dallamokkal unott szintijátékkal Planman részéről átszőtt death/black keverékként jellemezhető, ideális volt tehát arra, hogy ráhangolódjunk eme stílus atmoszférájára.
Lenyomták, többek között, a Betrayed-et, melyben Petri arról mesél milyen érzés, ha az ember elhagyatott, ha nincs kire támaszkodnia, egyedül kell szembenéznie a problémákkal, a halállal. Nagyon penge kis szólót is leküld a szám közepén, majd picit agresszívebben, fájdalmait dühödtebben kifejezve -...burning me inside...”, azaz ...belűlről éget...- adja tudtunkra, hogy kénytelen lesz erőszakosabb eszközökhöz nyúlni, ha nem változik meg gyökeresen a helyzet. Az új album címadó dalát, a Mirror Of Madness-t is leküldték. Ebben az őrület tükrével” folytat beszélgetést, mintegy saját énjének egy másik verziójával. Nagyon érdekes mondanivalókkal átszőtt dal ez is többek között nagyon tetszik az a gondolata, hogy a tükör a gyengeségeinket sokkal jobban visszaadja, mint a jó tulajdonságainkat s Kristian Kride” Ranta egy remek gitárszólóval is megörvendeztet minket. Érdemes még megemlíteni, hogy a régebbi Unleash Hell nótát is leküldték, a jelenlévők legnagyobb örömére.
Hypocrisy, Dimmu Borgir 1.
Másodikként, a részemről hatalmas tehetségekként számon tartott Hypocrisy lépett a színpadra. Az utóbbi évek fergeteges albumainak The Final Chapter (1997), Into The Abyss (2000)... köszönhetően, s a hihetetlen precíz, tökéletes hangzás miatt már mindenki kiváncsi volt rájuk, s igazi metalünnep volt kialakulóban. Peter Tägtgren - vokál/gitár - , Mikael Hedlund basszusgitár - s a magyar gyökerekkel büszkélkedő Lars Szőke dob hatalmas ujjongásban részesültek, s a hálás közönségnek is köszönhetően eszméletlen súlyos koncertet küldtek le.
Nem véltem felfedezni koncepciót a számok egymásutániságában, de az bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy nem koncentráltak egy-egy albumra, hanem mindegyikről játszottak, s ezáltal szerintem igen változatosra sikerült az előadás. Elsősorban persze a tavalyi Catch 22-t vették elő, de a The Final Chapter-ről és a Hypocrisy korongokról is hallhattunk frenetikus számokat. A tempó nem volt egetrengető, de a súlyosság, és a hibátlan játék feledtette ezt. Igaz, hogy a többség már a Dimmu-t várta, de hatalmas pörgés volt végig a kűzdőtéren. Néha a fejrázásoktól szinte semmit nem láttam, de azt hiszem egy ilyen koncertnek erről kell szólnia. Mindenki élvezte, együtt mozgott az egész társaság, felejthetetlen élmény volt.
Végül eljött a pillanat, s nagyjából negyed óra várakozás után ennyi idő telt el amíg sikerült a közönségnek előcsalogatnia a norvég királyokat” végre a porondon” volt a Dimmu Borgir. Érdekes, s eddig én sem tudtam nemrég mesélte egy rajongó -, hogy az együttes, nevét, egy izlandi lávamezőről kapta. Talán az elmúlás, a pusztítás ihlette a tagokat, hogy ezt a nevet válasszák, de ami biztos az az, hogy a zene amit produkáltak az pusztított rendesen.
Dimmu Borgir 2.
Kegyetlen jól szólt a cucc, az egész épület beleremegett minden egyes riffbe, az agyamban zakatolt Nicholas Barker dobjátéka, s Shagrath (alapító tag ) éneke kegyetlenebb volt, mint valaha. A 90-es évek elején alakult csapat számtalan tagcserén esett át, az alapítók közül a már említett Shagrathon kívül, csak a gitáros Erkekjetter Silenoz tagja a mai csapatnak is, a többiek jöttek-mentek, de a Dimmu hangzás mindig is megmaradt a maga egyéniségében. Többen magukat igazi black-metal rajongónak valló, zenekedvelő fiatalok nem tartják méltónak azt, hogy a Dimmu Borgir-t a black neves képviselőjeként emlegessék, hisz úgy gondolják, a nagy felhajtás ami a bandát körülveszi, a Nuclear Blast kiadó belépése a csapat életébe, mind olyan fontos tényezők, melyek eltéríthetik, s el is térítik a bandát a helyes útról, s a blackmetal szellemiségébe nem illő dolgokat visznek az együttes életébe. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy nagyon profi, a stílusnak megfelelően igényes és élvezhető zenét játszik a csapat, s ha valakinek nem tetszik akkor nem kell lejönni megnézni.
Elsősorban a legújabb korong dalaira koncentráltak a srácok, a Death Cult Armageddon-ról majdnem mindent lenyomtak. Kíváncsi voltam, hogy az albumon hallható nagyzenekari részeket, hogyan oldják meg élő produkcióban, de szerintem nem sikerült rosszul, s az élvezhetőség sem szenvedett csorbát. Utoljára Bécsben láttam fellépni a norvégokat, s Barker játéka ott is magával ragadt, ezért csalódva vettem tudomásul, hogy a színpadot állandóan átjáró füsttől, teljesítményét egyáltalán nem lehetett figyelemmel kísérni. A hangzásban azért lejött, hogy ez a hatalmas ember milyen vér profin pörgeti a cuccokat, s az állandó zakatolásban egyetlen apró hibát sem lehetett felfedezni.
Dimmu Borgir 3.
A hangulat eszméletlen volt, az egész terem egyként őrjöngött, a látvány meg hihetetlen volt. Nem is gondoltam volna, hogy a Pecsa technikája ilyesmire képes úgy látszik, eddig nem volt aki megmutassa de olyan fényhatások, fényjátékok kísérték a koncertet, hogy csak úgy bámult az ember. Néha olyan érzésem volt, mintha tényleg megnyílna a föld alattunk s a pokol tűzcsóvái csapdosnák Sargathék lábát.
A megannyi jobbnál-jobb dal között azért voltak régebbi darabok is. A kedvenc albumomról a Puritanical Euphoric Misanthropia-ról a Kings Og The Carnival Creation, az Enthrone Darkness Triumphant-ról pedig az Entrance halálutazása” a ...Soul(s) on departure six six six...” indítással aratott egetrengető sikert. A Kings...-ben is olyan elementáris erővel áradt felénk a Dimmu vikingeket idéző agresszivitása, hogy a hátamon felállt a szőr. Voltak olyan pillanatok, amikor csak álltam, és úgy éreztem ez az a pillanat, amiért érdemes élni. S amikor megszólal Simen Hestncs tiszta hangjával, akkor gondolkodik el az ember azon, hogy egy ilyen tudású vokalista miért elégszik meg azzal, hogy néha egy-egy témát elénekel, s egyébként pedig nem mellékesen ebben is tökéleteset nyújt - csak a basszusokkal foglalkozik. Bevallom, hogy az Arcturus: La Masquerade... albuma is a kedvenceim közé tartozik, hisz úgy gondolom Simen hangja egyedülálló, s a Dimmunak rengeteg előnye származik abból, hogy ő is ezt a bandát erősíti. Nem tudok jelzőket találni arra, hogy micsoda élmény volt a Dimmu játéka, s megannyi társammal együtt milyen eufórikus hangulatban tomboltuk végig a produkciót.
Úgy vélem az ilyen koncerteket szokták az Év koncertje” címszóval illetni, s akinek nem volt lehetősége lelátogatni a Pecsába aznap, annak csak annyit mondhatok, hogy ez bizonyára pótolhatatlan élmény lesz számukra.