beszámoló [koncert]  2013. október 4. péntek   04:20

nincsen hozzászólás

  Nem véletlenül 2013 Bonamassa éve! Aki ott volt, látta őt bárhol, szerte a nagyvilágban vagy itt Budapesten kedden este, az igen pozitív élménnyel, Bonamassa pedig egy újabb csokor gratulációval és elismeréssel távozott kis hazánkból.
  
  A gesztenyefasor árnyékában meghúzódó Kongresszusi Központ előtt több mint egy órával már látható jele volt annak, hogy itt valami készül. A tömeg gyűlt a lépcsők és az üvegportál előtt. Nem sokkal este hét óra után Bonamassa alkalmi közönsége bebocsájtást nyert. Korrekt és gyors beengedéssel mindenki problémamentesen tudott eljutni a ruhatárba, a büfébe, a toalettre vagy a nézőtéri helyére. Nem panaszkodhattunk a hellyel kapcsolatban, csak a büfé áraira, mely zavaróan súrolta az Astoria szálló árait.
  
  Bonamassa pontban kezdte ráadásokkal megtűzdelt 19 dalos produkcióját, melyben nem csalódhattunk, hisz mindenki megtalálhatta a magának oly kedves autentikus bluest vagy a virtuóz húrszaggató Bonamassát. Programját pont ezért osztotta fel akusztikussá, valamint ereszd el a hajam stílusú elektromos felállásúvá. Mindkettő programnak megvolt a maga varázsa. Az akusztikus blokkját szimplán egy szál gitárral, a Palm Tree című dalával vezette fel. Ezt követte trióvá felduzzasztva a Seagull, a Jelly Roll, az Athens To Athens valamint a Woke Up Dreaming dala, amely egyben az akusztikus blokk végét is jelentette.
  
  Bonamassa két társa szintén nem kis kaliberű művész. Derek Sherinian zongorista, aki szintén nem kis karriert tudhat maga mögött. Játszott Alice Cooper, Kiss, Dream Theater, Planet X és Yngwie Malmsteen oldalán is. A trió másik nehéz fiúja Tal Bergman dobos volt, aki nem kisebb nevek oldalán tette magát hírhedté, mint Billy Idol, Loreena NcKennitt, Joe Zawinul, Simple Minds, Rod Stewart, Chaka Khan, vagy Peter Certera.
  
  Az este és a program fő gerincét mégis az elektromos blokk adta. Itt csatlakozott hozzájuk a nemzetközileg is elismert Carmine Rojas basszeros (Tina Turner, Keith Richards, Stevie Wonder, Stevie Ray Vaughan, BB King, Mick Jagger, Eric Clapton, Ian Anderson, Paul Rogers, John Waite, Steve Winwood, Billy Joel, Herbie Hancock). Színpadra lépésétől kezdve teljes felszereléssel és hangerővel sorjáztak a Bonamassa dalok. Megadták a módját, hogy ne csalódjunk, de még annak is, hogy ne legyen sekélyes, unalmas a fellépésük. Hibátlan programválasztás mellett minőséget is kaptunk. Természetesen a dalokon volt a lényeg, de az élő előadással együtt vált teljessé a produkció. A program felütését a lágyabb Dust Bowl, a dögösebb Story Of A Quarryman és a Who´s Been Talking? adta meg. Bonamassa Eric Clapton Someday After A While tételének eljátszásával mutatta meg, hogy miként is kell a bluest teljes átérzéssel eljátszani. Bonamassa végül is több mint egy vérbeli bluesman. Ő szerintem túlmutat rajta, mert nem csak blues nóták és balladák eljátszásában jeleskedik. Elegáns példája lehet a Driving Towards The Daylight című dala, amely plusz többletet tartalmazott. Látványos produkciója alatt jó pár hangszer megfordult a kezében, de talán a leglátványosabb húzása a kétnyakú gitárjával előadott Dislocated Boy volt. Megmutatta, hogy valójában nem csak hat húron lehet táncba vinni a nagyérdeműt. A Midnight Blues eljátszása több mint tisztelgés volt Gary Moore előtt, de iskolapéldának tekinthetjük a Look Over Yonders Wall-t is. Hatásos, dögös felvezetéssel egy újabb balladát, a Song of Yesterday-t is a programjába illesztette. A színpadon állók zsenialitása nem csak az összeállított program elején csúcsosodott ki, hanem az egész produkció alatt tetten érhető volt. Bonamassa abszolút profizmusa mellett megfigyelhető volt szerénysége is. Nem élt vissza nevével, nem játszotta túl magát, nem művészkedett és nem cizellálta szét dalait, hanem pont annyit mutatott meg magából, amennyi épp kellett. Sőt, még a megjelenése sem hagyott kivetni valót maga után. Öltönyben, piros ingben és vele harmonizáló piros lakkcipőben játszotta végig a produkcióját.
  
  Mondhatni nem csalódtunk Bonamassa kicsúcsosodó egyéniségében és produkciójában. A koncert végére még néhány dalt tartogatott a Django, a Mountain Time, a Sloe Gin és a bónusz szám, a tereminnel megbolondított The Ballad Of John Henry képében. Végül egy szerény meghajlás és távozás, amely egy tökéletes koncert záró momentumát jelentette.
  
  
  

Kulcsszavak:
  joe bonamassa 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás