hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2013. október 1. kedd   12:33
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Tim „Ripper” Owens, Bermuda Rock Band, Crossholder
2013. szeptember 28, Crazy Mama

  Ha Tim „Ripper” Owens errefelé jár, az egész biztosan bekeretezett, vastagon aláhúzott nap a naptáramban. A Judas Priest egykori énekese, aki az Iced Earth-ben és Yngwie Malmsteen mellett is emlékezeteset alkotott, olyan figura, aki élőben képes még a saját maga, lemezen nyújtott teljesítményét is überelni! Azért ez nem semmi! Jómagam 2010 óta, Ripper első hazai szólófellépése óta egyetlen buliját sem hagytam ki, és ezt a sorozatot továbbra sem szerettem volna megszakítani.
  Előzetesen kicsit féltem a létszámtól, ugyanis a város másik végében az Iron Maidnem tartott szülinapi nagykoncertet, vajon nem fogja-e a két buli egymás elől elszívni a hasonló célközönséget? Tény, hogy nem volt izzasztó telt ház a Crazy Mamában, de a klub méreteihez mérten véleményem szerint korrektnek mondható létszám jött össze. Ebből az is következik, hogy Rippernek kialakult egy olyan elkötelezett magyar rajongótábora, akiknek szóba sem jöhet más alternatíva, ha az ex-Judas Priest dalnok ismét errefelé jár. És abban is biztos vagyok, hogy aki ma látta először az énekest élőben, azonnal csatlakozik ezen „klubhoz”...
  
  A fellépők nagyobb része már a tavalyi Crazy Mamás Ripper bulin is szerepelt, én a Crossholder-től tudtam becsatlakozni a programba. A csapat kezd komoly külföldi sikerek felé kacsintgatni, távol-keleti turnéjukkal legalábbis jó lehetőségek elé néznek. A csapat épp ezért angol nyelvű lemezre is készül, amelyről szintén kaphattunk némi ízelítőt a mai nap.
  Güzüék lendületes power metal-ja teljesen jól működik élőben, ami még különleges egy Crossholder bulin, azok a díszletek, látványelemek, teátrális jelenetek. Vannak, akik azt mondják, hogy fölösleges parasztvakítás az ilyesmi, a zene a lényeg, az adja el a bulit, ne más. Véleményem szerint viszont igenis helyük van az ilyen elemeknek, pláne ha látványosan, igényesen vannak koreografálva. Hiszen manapság az óriási zenei és zenekari dömpingben, a 126 ugyanolyan europower produkció között nagyon is számít, ahol vannak olyan emlékezetes jelenetek, díszletek, amik megragadnak az emlékezetben. A zene pedig alapvetően egy szórakoztató műfaj, és ahol még olykor-olykor színházban is érzi magát az ember, az az emlékezetesség szempontjából semmiképpen nem hátrány.
  
  Ezen a fellépésen is operált pár hasonló elemmel a Crossholder, például a grandiózus intro, az olykor színpadra lépő zászlólengető illetve kardcsörtető hölgy, bár ezúttal mintha egy kicsit ötletszerűen, amatőr módon lett volna kivitelezve mindez. Tavalyról látványosabb showra emlékeztem, akkor tényleg szinte a színházban érezte magát olykor az ember, most valahogy ez a rész annyira nem jött össze.
  A koncert persze rendben volt, Az Idő Fogságában lemez néhány tétele, mint például a Crossholder és a Harcolj, illetve a már említett angol nyelvű szám volt hallható. A banda tisztességesen, kicsit talán rutinszerűen játszott, bár az énekes Nahi a kommentárokat tekintve nagyon nem volt topon, sokszor elkeveredett a magyar nyelv útvesztőiben.
  Még egy Iron MaidenThe Trooper is belefért a repertoárba, ha valakinek esetleg a Club 202-s koncert miatt fájt volna a szíve. Nahi ezalatt még angol zászlókat is dobált a közönségbe, ami egy tömöttebb nézőtéren tök jól vette volna ki magát, ahogy a közönségénekeltetés is, így azonban inkább egy kicsit kínos volt a végeredmény. A szándék mindenesetre méltányolandó, a bandában mindenképpen van potenciál, csak a megfelelő szervezettséget és arányokat kell legközelebb pontosabban belőni.
  
  A Bermuda Rock Band is fellépett tavaly, de emlékeimből valahogy nem ez a felállás volt ismerős. Most három gitárossal játszottak, akikből az egyik ráadásul hölgy volt, és azonnal meggyőző produkciót nyújtottak. Már a beállásnál is teljes volt az eksztázis a színpadon, a tagok fotózkodtak, fotózták a közönséget, mindez pedig csak fokozódott, amikor elkezdődött a koncertjük. Valami olyan elképesztő intenzitással és beleéléssel mozogtak a deszkákon, hogy a közönség felé is óriási adrenalin-löketet közvetítettek, lehetetlen volt nem élvezni a bulijukat. Ekkor jutott eszembe, mit hiányoltam a Crossholder-ből – a kissé statikus, rutinszerű játékukkal szemben ezek a srácok megőrültek a színpadon, a vak is látta rajtuk, hogy fantasztikus élménynek élik meg, hogy egyáltalán zenélhetnek, hogy egyáltalán színpadra állhatnak, hogy sikerül elismerést kiváltani a közönségből. Ilyen hozzáállással kell színpadra állni és metal zenét játszani, kérem szépen!
  A zenéjükbe sem lehetett belekötni, jó kis riffelős, szólózós, ikergitározós heavy/power metal zene volt, ráadásul a humor sem áll távol a zenekartól (legalábbis a kissé fogyatékos rappernek beöltözött és előadott rap betét mindenképp ide sorolandó). Van tehetség a bandában, az énekes jól teljesített, a közönséggel való kommunikációja ugyancsak megfelelő volt és a gitárosok is nagyon ügyes témákat játszottak, még a dobosról is sütött a jókedv. A rendkívül szimpatikus, naprakész GTA V pólót viselő basszertől sajnos megválnak, így ez az ő búcsúbulija is volt egyben. Remek ráhangolódás volt a Bermuda Rock Band koncertje az este fő fellépője előtt.
  
  Hogy Tim „Ripper” Owens-ben nem lehet csalódni, az nem volt kérdés. Az viszont kérdés volt, hogy egyrészt kik lesznek a zenésztársai, másrészt ők milyen színvonalat képesek prezentálni. A legelső Crazy Mamás bulin magyar zenészekkel állt színpadra Ripper, ami szerintem önmagában is fantasztikus eredmény, és bizony ők nagyon jól odatették magukat. A tavalyi norvég csapat azonban nem volt annyira lenyűgöző, szóval kíváncsi voltam, mi lesz most. Ezúttal ismét a Crossholder tagjai kezdtek készülődni, vagyis legnagyobbrészt a keresztesek tagságából kerültek ki Tim mostani társai.
  Az énekes a Machine Man-nel robbant a színpadra, ami meglepő választás, a Judas egyik legvitatottabb lemezéről, a Demolition-ről. A kicsit modernebb hangvételű dal prezentálásával viszont semmi probléma nem volt, de rögtön át is tértünk a lehető legtradicionálisabb irányba, 1976-ból a The Ripper következett a szokásos „What´s my name?” kérdés után. Tim természetesen fantasztikusan énekelt, az első percektől fogva, mind a dallamok, mind a metsző sikolyok tökéletesen a helyükön voltak. És ha már sikolyok, természetesen a The Painkiller sem maradhatott ki, amiben Ripper ugyancsak felejthetetlent alkotott.
  Nyilván ehhez a dalhoz kapcsolódóan Halford „A Hang”, de az öreg ma már persze nem alkalmas a nóta eredeti formában való prezentációjára. Ripper viszont igen, és nem is akárhogy. Egyszerűen megalázó könnyedséggel prezentálja a legembertelenebb sikolyokat is, mindenféle erőlködés, vörös fej, kidagadt ütőerek, stb. nélkül. Ezt a dalt ma, a földkerekségen senki sem tudná nála jobban elénekelni. A barátnőm eleinte nem is akarta elhinni, hogy ez nem playback. Fel kellett világosítanom, hogy nem, ez az ember TÉNYLEG így énekel...! Bár nem is tudom, hogy az ember, vagy a félisten lenne-e a legmegfelelőbb jelző arra, amit a színpadon művel...
  
  Ripper barátunk ma elsősorban a Judas-os nótákra koncentrált, nem csak a saját idejében készültekre, hanem a legendás, klasszikus előzményekre egyaránt. Elhangzott még a zúzós, majdhogynem thrash-es Blood Stained, a bulizós The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown), a British Steel kiválósága, a Grinder, és a Burn In Hell a Painkiller lemez méltó utódjának számító Jugulator-ről, ahol Ripper a késpenge élességű sikolyok mellett már majdhogynem hörög! Eszméletlen fickó!
  Tim a Beyond Fear nevű csapatának lemezét sajnos nem vitte túlzásba, pedig bődületesen erős dalok sorakoznak ezen is. Ma csak a Scream Machine hangzott el, amelyet véleményem szerint bátran lehet The Painkiller 2-nek nevezni, hiszen Ripper mindvégig a stratoszférában szárnyal, és szerintem minőségileg is simán állja a szám az összehasonlítást.
  Az Iced Earth korszakból pedig csak a When The Eagle Cries árválkodott, ez a szívbemarkoló, lassú dal, amely a pörgős, bulizós nóták után kellemes változatosságot hozott a programban. A buli azonban folytatódott a legnagyobb Judas Priest klasszikusokkal, érkezett a Hell Bent For Leather, Living After Midnight, Breaking The Law, amelyek egyértelmű klasszikusok a metal történelemben. Feldolgozásképp megkaptuk még a Heaven And Hell-t, amely a vontatottabb, de rendkívül fogós, énekelhető témájával ismét egy új színt vitt a koncertbe. Ráadásként a The Hellion intro után az Electric Eye-t kaptuk meg, aminek az átmenetét a gitárosnak sikerült csodaszépen elbaltáznia, de a szám ettől még sütött.
  
  Valahogy rövidnek éreztem a mai koncertet, de utánaszámolva a bő 1 órás buli azért nem volt annyira kevésnek mondható. Érdekes volt ez a mostani Ripper fellépés. Az énekes szokás szerint briliáns volt, erre kár több szót vesztegetni. A kísérőzenészek viszont szerintem nem voltak olykor a helyzet magaslatán. Több fájó rontás is volt, Rippernek pedig olykor kérvényt kellett benyújtani, hogy jöjjön már a következő szám. Összességében persze lejátszották, amit kellett, és az is biztos, hogy óriási megtiszteltetés nekik egy ilyen, kétségkívül világsztár mellett zenélni, de ha már magyar zenészeket láttunk Ripper oldalán, engem azért zavartak a gyakori bakik.
  Mindez persze arra is rávilágított, akinek eddig ne lett volna egyértelmű, hogy Ripper egy talpig úriember. Nem hisztizett, nem primadonnáskodott, pedig olykor jogosan tette volna, mindössze egy-két fejcsóválást, vagy cinikus kiszólást eresztett meg, de nem csinált nagy ügyet. Még ha ezek a körülmények láthatóan nem is voltak ínyére, amikor énekelni kellett, ott már látszott, hogy mindent belead, közvetlenségével pedig jogosan érdemli ki a rajongók szeretetét.
  
  Érdekes karriert futott be Tim „Ripper” Owens. A semmiből (pontosabban az egészen kiváló Winters Bane zenekarból) került a világhírű Judas Priest élére, a mai napig semmit sem fakuló koncertteljesítménye alapján pedig ennek az embernek stadionokat kéne megtöltenie, tízezrek előtt játszania. Mégis egyfajta vándormadár lett mind az Iced Earth-ben, mind Yngwie Malmsteen mellett, alkalmi formációkkal, kis klubokban haknizik manapság.
  A haknizás még rossz értelemben is megállná a helyét, hiszen a mai programból is látszott, hogy 70-80%-ban olyan Judas Priest számokból próbál megélni, amelyeknek a létrejöttében semmilyen szinten nem vett részt, de erre az emberre egyszerűen nem lehet egy rossz szót se szólni. Hiszen fellépéseiről így is süt a zene szeretete, és nem a meg nem értett zseni haragja a világra a téma, hanem Ripper még mindig az a hétköznapi, „szomszéd srác”, aki egyszerűen csak élvezi, hogy akár egy kis klub színpadjára is felállhat, és azt énekelheti, ami neki tetszik. Legyen az Judas Priest, Iced Earth, Dio, Charred Walls Of The Damned, szóló szerzemények, vagy ami éppen jön. És ezt szeretjük benne!


Kulcsszavak:
  tim owens     ripper     bermuda rock band     crossholder     judas priest     iced earth     charred walls of the damned     beyond fear 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Rockmaraton 2018 - 2. rész

Judas Priest, Ordog

Itt egy új videó a ma fellépő Judas Priest-től

K.K. Downing csődben: már 136 Judas Priest szerzeményének jogdíját árulja

Judas Priest: Glenn Tipton ismét színpadon állt

 programajánló: 
2018. augusztus 19.
Fekete Zaj
Close to nature – ®agar, Analog balaton, Galactic Jackson
2018. augusztus 22.
A reggae nagyágyúja, Alborosie először koncertezik Magyarországon!
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Rockmaraton 2018 - 2. rész
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
FEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain)
Judas Priest, Ordog
Joe Satriani - What Happens Next World Tour 2018
Exodus, Savage Messiah
Bullet for My Valentine, Asking Alexandria, Caliban és a többiek
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
Ensiferum, Ex Deo
A jó, a rossz és az Ugly Kid Joe
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies
 kiemelt 
Fekete Zaj
  
Feltámadt a Fekete Zaj: augusztusban jön a megújult fesztivál! Idén nyáron ismét jelentkezik a Fekete Zaj Fesztivál, a mátrafüredi Sástó mellett

Il Divo - Timeless Tour
Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
Godsmack: novemberben budapesti koncert
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 gary moore    heidrik    lyapis trubetskoy    bonecrusher    the unknown    soulburners    lowbau    ektomorf    pribojszki band    b2b3 trió    death by stereo    zsikla mónika    2012    ahab    aceldama    nicko mcbrain    the last stand    bonobo    touché amoré    buttercup    sucker punch    bródy jános    keith caputo    maeotis    kate nash  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!