szerző: WarnerMusic.HuDream Theater - múlt és jelen
Az intelligencia megtestesítője
Bár az évek során a zeneértő kritikusok megtettek mindent, hogy a Dream Theater bódító zenéjét meghatározzák, de a csapat kifogott rajtuk: zenéjüket, mely a rock műfaj határait is szétfeszíti, továbbra is teljes képtelenség beskatulyázni. Néhányan, egészen odáig elmentek, hogy sci-fi rocknak titulálják a Dream Theater zenéjét, ami elég érdekes, ha számításba vesszük, hogy a csapat már jóval több mint egy évtizede a zene palettán mozog, és biztosra vehető, hogy még jó néhány év áll előttük. Igazából akár azt is mondhatnánk, hogy a Dream Theater zenéje olyan, mint Kubrick 2001-ében a fekete monolit: az intelligencia megtestesítője egy sziklákból álló univerzumban, melyen zavarodott majmok randalíroznak. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy milyen hatalmas lépésekkel száguldottak a siker irányába, melyet a teltházas koncertek is igazolnak világszerte, annak ellenére, hogy bármilyen különleges segítséget kaptak volna (értsd úgy, hogy se a TV csatornák, se a rádió adók nem játszák a számaikat). Túléltek számos divat inváziót (grunge, rap-metal, punk-pop, stb.), és az eredeti rajongó bázisuk elvesztése nélkül tudták zenéjüket mindig megújítani. Ez idő alatt Mike Portnoy 19-szer kapta meg a Modern Drummer közönségdíját, és John Petrucci hat olyan gitáros bálvány mellett léphetett fel, mint például Joe Satriani és Steve Vai, a nagy presztízsű 2001-es G3 turnén. Ez aztán a siker.
A Train of Thoughttal pedig száguldanak tovább: izgalmas és felvillanyozó utazás ez egy sötét és dekadens zenei világon át. Ami ezt a lemezt megkülönbözteti az előzőektől nem a csapat tehetsége, amivel a metál zenét átformálják, hanem az az erő, ahogyan ezt teszik. Az alig több mint egy órás Train of Thought kíméletlenül darabokra szaggatja a hangfalakat, mindössze egyetlen két perces szünetet (egy kísérteties zongora-basszus-cselló remekmű, melynek címe Vacant) engedélyezve, mielőtt újra teljes erővel kezd tombolni.
Portnoytól azt is megtudhatjuk, hogy a kvintett (Petrucci, az énekes James LaBrie, a basszusgitáros John Myung és a billentyűs Jordan Rudess) az új album dalait a turnén írta, melyet a tavaly megjelent, kritikusok által méltán elismert Six Degrees of Inner Turbulence megjelenése után kezdtek a fiúk.
Bizonyos koncerteken teljes egészében eljátszottuk a Metallica Master of Puppetsét és az Iron Maiden Number of the Beastjét. - meséli. Ezt sokszor megtettük már az évek során, hogy a koncertjeink egyedülállóak legyenek, és a rajongók egyszerűen imádják. Ezúttal azonban az, hogy játszottuk ezeket az albumokat, nagy hatással volt ránk a lemezünk felvétele során. Az, hogy az elejétől a végéig eljátszottuk ezeket a lemezeket felnyitotta a szemünket, hogy milyennek is kell lennie egy igazi klasszikus albumnak. Megpróbáltuk megtalálni, hogy mi az, ami ezt a két albumot különlegessé teszi, és rájöttünk, hogy mind a kettő nagyon ütős, kevesebb, mint 60 percesek, és csak hét vagy nyolc dal található rajtuk.
Aztán megnéztük a saját listánkat, és rájöttünk, hogy a legagresszívabb dalainkat - Pull Me Under, The Mirror Home - a legjobb élőben játszani, és a rajongóknak is ezek a kedvencei. Úgyhogy ezeket szem előtt tartva leegyszerűsítettük a dolgokat és arra koncentráltunk, hogy a hangzás olyan szuper legyen, amennyire csak lehet. A végeredmény pedig, az Images and Words kivételével (1992), az eddigi legrövidebb, sőt legütősebb albumunk lett.
A Train of Thought a harmadik album melynek Portnoy és Petrucci közösen voltak a producerei és melyet Kevin Shirley (Aerosmith, Led Zeppelin) kevert. John és én remekül kijövünk egymással. - magyarázza Portnoy. A legelső naptól fogva szorosan együtt dolgoztunk a Dream Theater kreatív feladatain, úgyhogy teljesen természetes, hogy egyszer csak mi ketten lettünk a producerek.
Ki nyer, amikor a két producer holtpontra jut egy vitában? Általában én nyerek minden vitát, mert eléggé kíméletlen vagyok. - mondja Portnoy nevetve. Ha nem dobos lettem volna, akkor jó ügyvéd válhatott volna belőlem. De elég ritkán történik meg, hogy nem értünk egyet Johnnal, ami bámulatos. Tulajdonképpen teljesen egyformák a nézeteink a csapattal kapcsolatban.
Erőteljes és borongós
Erőteljes hangzás, borongós hangulat és dallamvilág, ehhez tökéletesen illeszkedő dalszövegek és design: ez jellemzi a Train of Thoughtot, mely minden stílushatárt elsöpör amint őrületes sebességet diktálva száguldja végig a kicsit több mint egy órát. Már az album nyitó kislemeze is lázadó: Petrucci ezzel a számmal mutat be azoknak aki lekicsinylik a csapat zenéjét. Azoknak, akik megértik, hogy miről van szó, kezet nyújtok, akik viszont kételkednek bennünk, azoktól elvárom, hogy fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. A dalt egy beszélgetés inspirálta, amikor is a zeneipar egyik fejese azt tanácsolta a gitárosnak, hogy a csapat hangzását nem ártana hozzáigazítani a mostani divathoz.
Ez az egész arról szól, hogy kitartasz az elveid mellett, és nem kötsz kompromisszumokat. Már 18 éve ezt csináljuk. - magyarázza Portnoy. Zeneileg, ez egy erőteljes, egyértelmű üzenettel bíró dal, és tökéletesen megmutatja, milyenek vagyunk. Nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a nyitó kislemez az albumról.
A Train innen indul ki, majd lyan dalok következnek melyeket a magányosság (Endless Sacrifice) a függőséggel való küzdelem (This Dying Soul), családi konfliktusok (Honor Thy Father) inspiráltak, sőt, hallhatunk egy elképesztő, klasszikus témákból építkező instrumentális darabot is (Stream of Consciousness). A zene agresszivitása arra inspirált minket, hogy sötét szövegeket írjunk. Szerelmes szavak valahogyan nem illenének a képbe - nevet Portoy amikor az album szomorú és megrázó hangulatáról kérdezzük.
Az album záró száma az In The Name Of God mely azokat vonja kérdőre, akik a vallást használják fel, hogy az embereket cselekvésre provokálják. Ez egy borongós dalszöveg egy borongós dalhoz egy borongós lemezen, mely borongós idők közepette született, - mélázik el Portnoy. Azt hiszem, hogy ez a lemez csúcspontja, mely tizennégy percben magába foglal mindent a kemény progresszív zenétől kezdve a latinos és klasszikus hatásokig. Minden ami a Dream Theatert jellemzi egy dalba sűrítve.
Az album borongós hangulatát csak erősíti a neves szürrealista művész, Jerry Uelsmann, aki sötét árnyalatokat és fényeket használ, melyek félelmetesek, izgalmasak, és tökéletesen illeszkednek minden egyes dalhoz. Az egyik rajongónk hívta fel a figyelmemet Uelsmann munkáira. - magyarázza Portnoy. Az alkotásai legtöbbször fekete-fehérek és tökéletesen illenek a lemezünkhöz. A fotó montázsai pedig lenyűgözőek.
A Train of Thoughtot megelőzte 2002-ben a Six Degrees of Inner Turbulence, egy dupla album, melyet a Rolling Stone a következő szavakkal méltatott: Egy csodálatos, jól megtervezett mestermunka. A banda körbeutazta a világot a lemezt népszerűsítve, és közös forró koncertet adott a nyár folyamán a Queensrychel és a Fates Warninggal. A csapat teltházas koncerteket adott Seattletől kezdve Stockholmon keresztül Szöulig. A műsor minden alkalommal túllépte a három órát, és a közönség különböző összeállításokat hallhatott. Erről szól a Dream Theater. - mondja Portnoy. Tíz órányi anyaggal vágunk neki az útnak, hogy minden este teljesen más műsorral állhassunk a rajongóink elé. Nem ismerek túl sok bandát, akik hasonlót csinálnak.
Végül, mindig az akaraterő az, amely olyan helyekre juttat el minket, amelyről más csapatok még csak álmodni sem mernek, ez az, ami a Dream Theaternek erőt ad. Amikor elkezdtük tizennyolc évvel ezelőtt, tizennyolc éves főiskolás srácok voltunk. És még most is itt vagyunk. Az évek során követtünk egy stílust, ami fontos számunkra, és a rajongók számára is, de egyúttal fejlődtünk és változtunk is. Ami a legfontosabb, sikerült a karrierünket úgy alakítani, ahogyan mi szerettük volna; ez több, mint amit bármelyik zenész vagy csapat remélhet. Reméljük, még újabb tizennyolc év áll előttünk.
Jelenlegi tagok: James LaBrie - ének John Myung - basszus John Petrucci - gitár Mike Portnoy - dobok Jordan Rudess - billentyűs hangszerek