hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
lemezajánló [nagylemez]  2013. szeptember 20. péntek   18:28
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
UDO: Steelhammer


  Tudjuk, tudjuk nagyon jól, hogy se az újjáalakult Accept, se a szakítás után saját zenekarának útját töretlenül egyengető Udo Dirkschneider nem követi egymás munkásságát. Hát persze... Csak mégis a mai napig felröppennek olykor finom szurkálódások a két fél között, hogy kinek és mennyiben köszönhetők avagy sem az újabb kori (sőt, úgyszintén a régi) sikerek, vagyis még ha valóban nem is habzó szájjal ekézik egymást, de a frusztrációk mindmáig jelen vannak.
  Ezen frusztrációk kielemzése nyilván egy pszichológusnak biztosítana kiváló terepet, de annyi azért az agykurkászokon kívül is mindenki számára látszik, aki követte az utóbbi pár év történéseit, hogy az újjáalakult Accept és az UDO kiadványai és megítélése között jelentős eltérések vannak a magukat „szakmának” nevezők, és a rajongók köreiben egyaránt.
  
  Udo töretlenül alkotott az Accept-ből való távozása után, egyre-másra hozta ki az újabb és újabb nagylemezeit, de a méltató elismerés a legtöbbször elmaradt. A legjobb esetben is maximum egy „korrekt heavy metal korong” minősítést tudott bezsebelni, de még a rajongók között is biztosan komoly nézeteltérést okozna, hogy melyik is volt az utolsó igazán ütős, harapós UDO album (abban viszont kétségkívül egy platformon lenne mindenki, hogy nem az utóbbi pár év alkotásai között kell keresgélni).
  Ezzel szemben az Accept óriási fanfárokkal hirdette visszatérését, és az új énekessel készült Blood Of The Nations, majd a Stalingrad lemezektől egymás vállán aléltak el a „szakma” képviselői és a rajongók. Nem kérdés, hogy tényleg borzasztóan erős alkotások születtek, de onnantól már a csapból is az Accept folyt, szegény Udo-ról pedig szinte megfeledkeztek. Nos, ilyen előzmények után valahol érthetők lehetnek a fent emlegetett frusztrációk, valamint az is, hogy a (kimondatlanul is) lesajnált Udo most aztán nagyon meg akarta mutatni (persze mindeközben bőszen hangoztatva, hogy őt ugyan nem érdeklik az Accept dolgai...). Én magam se adtam volna érte egy lyukas garast – de láss csodát, sikerült!
  Igaz, mindehhez az is kellett, hogy az UDO zenekar jelentős átalakuláson menjen keresztül. Kilépett, pontosabban háttértámogatóvá minősült az ősidők óta Udo Dirkschneider mellett zenélő Stefan Kaufmann, valamint a távozott a fedélzetről a másik gitáros, Igor Gianola is. A heavy metalban kulcsfontosságúnak számító gitáros szekció teljes megújítása önmagában is drasztikus lépés, de utólag jól látható, hogy a helyükre érkezett fiatalabb zenészek hihetetlen vérfrissítést és energiát voltak képesek belepumpálni az egyre inkább megfáradt képet mutató bandába. Nem tudom, van-e jelentősége, de talán még az is számít, hogy a friss húsnak számító Kasperi Heikkinen és Andrey Smirnov gitárosok nem a szigorú korlátairól ismert mentalitású Németországból származnak (előbbi finn, utóbbi orosz), hátha ezáltal is hoztak magukkal valami pluszt az UDO zenekarba. Mondjuk a fő dalszerzők továbbra is Udo Dirkschneider és Fitty Wienhold basszer maradtak, de szeretném hinni, hogy az új fiúknak is volt némi hatásuk arra, hogy ilyen brutálisan erős UDO album szülessen 2013-ban.
  
  A lemezcím és a borító mindenesetre nem kecsegtet sok jóval, ez a fémöklös „trúúskodás” már a ´80-as években is cikinek számított volna, nem hogy manapság. De csak az első hangokig kell várni, hogy minden kétség eloszoljon az albummal kapcsolatban. A címadó Steelhammer máris egy tökéletes (nem kicsit Judas Priest ízű) riffel kezdi el a száguldást, majd persze érkezik Udo jellegzetes, ráspolyos hangja. Már az is rögtön feltűnik, hogy végre egy sokkal harapósabb, dögösebb hangzást kaptak a dalok, ez már régóta kijárt a szerzeményeknek. Remélhetőleg elfelejthetjük már a Mastercutor albumtól fennálló vérszegény zsizsegést. A Steelhammer lendületes, dinamizmussal teli nóta, minden benne van, amit eddig hiányolni lehetett az UDO lemezekből. Dirkschneider hangját persze lehet szeretni meg utálni, de tény, hogy ide tökéletesen illik. Külön érdekesek a „svédes” gitárharmóniák és a kiváló szóló, talán ezekre is hatással volt a vérfrissítés. Elsőrangú nyitónóta, ezzel headbang-elős adrenalinbombával sikeresen megágyaztak az egész albumnak.
  A második A Cry Of A Nation visszavesz az UDO-ra jellemző menetelős tempóig. A riffek súlya viszont az erőteljes hangzás miatt megmarad, a gitárjáték amúgy is figyelemre méltó, különösen az a néhány remekül eltalált szóló. Dirkschneider ezúttal is önmagát adja, el lehet mondani, hogy jellegzetesen „Udo-s” nótát kaptunk.
  Szintén meglehetősen harapós a Metal Machine, aminél klisésebb címet nem is találhatott volna Udo barátunk, neki talán még a hangszálai is krómozott rideg fémből vannak, már ha a szövegeket is figyelembe vesszük. A menetelős tempó, a kórusokkal megtámogatott refrén működik, mint a korai germán heavy metal nótáknál általában, befejezésként az a kis gyorsulás és az ügyes gitármunka jól sültek el, kicsit felrázták az egysíkú tempót.
  Követezik egy érdekes nóta, a Basta Ya teljes mértékben spanyol nyelven íródott, ami szokatlan Udo-tól. A refrén szuper, még az angol nyelvhez szokott fülnek is. Jófajta dal. A kemény riffek után viszont némi pihenő következik, a Heavy Rain egy lágy ballada, zongorás alappal. Udo itt most nem rekeszt, hanem lágyan énekel, se gitárra, se dobra számítson senki.
  
  A Devil´s Bite-ról aztán sok mindent el lehet mondani, csak ezt nem, hogy tipikus nóta lenne. A bevezető prüntyögésre szerintem mindenki felkapja a fejét, a vizuálisabb típusok pedig attól retteghetnek, hogy lelki szemeik előtt rögtön megjelenik a pocakosodó Udo Dirkschneider csillámos-flitteres-haskidobós szerkóban, villódzó lézerfény kíséretében a diszkó táncparkettjére penderülve, haha! A több, mint fura indítás ellenére persze kőkemény nótát kapunk, érkeznek is a fajsúlyos riffek, sőt mintha egy kis PanteraWalk utánérzet is helyet kapott volna. A nótával egyébként semmi gond nincs, sőt meglepetésre még ez a vissza-visszatérő digitális prüntyögés is szervesen megtalálja a helyét. A refrén pedig elsőrangúra sikerült, rögtön fülbe ragad. A végére még egy jó kis gitárorgiát is kapunk, szóval panaszra nem lehet semmi ok. A gitármunka az egész album folyamán remek, de ne feledkezzünk meg Francesco Jovino dobos feszes alapjairól sem.
  Egy igazi oldschool hangulatú, tempós, teperős heavy metal nóta következik, a Death Ride. Szokásos panelekből építkezik, de mégis jól összerakott darab. A refrén nagyon jó, de Udo hangja itt valamelyest irritáló. Jó még a dal közepén helyet kapó gitárszóló, szigorú riffekkel alátámasztva.
  A King Of Mean is remek gitártémákkal operál, kicsit rock-osabb hangvételű nóta az eddigiekhez képest. De ha valaki Judas Priest-es ízeket vél felfedezni (nem csak itt, hanem az egész album elejétől fogva több helyen), azzal sem tudok vitatkozni. A valamelyest sejtelmesebb hangulatú refrénen kívül jófajta bólogatós témák mennek végig, simán el tudok képzelni egy jellegzetes, ´80-as évekbeli, bőrkabátos, hínárhajú, szakmunkásbajuszos koncertélményt a dal hangulata mögé. A gitárszóló itt is emlékezetesre sikerült.
  A nyolcas Timekeeper folytatja a középtempót, Udo „szellemeskedő”, effektezett éneke viszont érdekességként hat. Az azt felváltogató súlyos riff különösen ütős kombináció, a refrénről nem is beszélve. Ezeket Udo nagyon eltalálta a lemez folyamán. A dal második felében egész ötletes váltások vannak, a nyávogós gitárszóló után a priest-es riffelés valamelyest átalakul, a lépegetős gitártémázgatás pedig egészen briliáns. Fitty Wienhold basszus alapozása is jól érvényesül.
  
  És érkezik az egész Steelhammer lemez csúcsteljesítménye, a Never Cross My Way. Elképesztően slágeres szerzemény, a verzékben is remekel Udo, de a refrén aztán pláne kitörölhetetlen. A dal közepén a finom témázgatást is érdemes figyelni, a gitárszóló-origa ugyancsak szuper. Csak ezért az egy nótáért is megérte volna elkészíteni ezt az albumot!
  Ismét egy ´80-as évekbeli Priest hangulatú dal következik. A Take My Medicine-ben Udo újra a ráspolyos énekstílusát veszi elő. Smirnov szólómunkája ismét önmagáért beszél, szinte minden dalhoz sikerült valami emlékezeteset hozzátennie. A gitárfutamok után viszont szinte észrevehetetlenül egy fura, kísérteties hangulatot és lopakodó témákat csempésznek be a nótába, figyelemre méltó megoldás. De azért tegyük hozzá, itt is kísért a Judas szelleme, gondoljunk csak a The Ripper-re!
  A digipack verzióban itt kap helyet a Shadows Come Alive című bónusz dal. A galoppozós gitártéma és Fitty Wienhold komótos basszusa adják az alapot a nótának. Jó darab, nem lóg ki semennyivel az eredeti 14 szerzemény közül, sőt Smirnov szólója kifejezetten pazar!
  
  Igazi oldschool, sikollyal indítós nóta lenne a Stay True, ám Udo-tól azért már ne várjuk el a sztratoszférában szárnyaló magasakat. Most csak amolyan ijesztő ordításra futotta. A reszelős, majdhogynem thrash-es riffek néhol finom témázgatásba hajlanak, Francesco Jovino megállás nélkül kereplő lábdobjai kíséretében. A gitárjáték igazán elsőrangú ebben a számban, végtelenül melodikus, emlékezetes témákat kapunk, Smirnov alaposan szétszólózza a dalt. A refrén itt annyira nem jön be, de az tény, hogy könnyen megjegyezhető, énekelhető.
  Wienhold ismét málházós üzemmódba kapcsolt, a When Love Becomes A Lie egy nyugodtabb hangvételű dal, ahol a kórusok is komoly hangsúlyt kapnak. A nóta második fele aztán mozgalmasabbá válik, elsősorban a gitárjátéknak köszönhetően. A záró lágy vokáldallamok kissé felkészületlenül érik a hallgatót, egészen szokatlanul hatnak Udo smirglipapír-szerű orgánuma után.
  A Book Of Faith képében ismét valami különlegeset kapunk, egészen szokatlan, mesélős bevezetés és sejtelmes pengetés után egyre szigorúbbá, feszesebbé kezd válni a dal. Jó felépítés, Udo hisztérikus hangja remekül vezeti fel mindezt. Kicsit sötétebb, morózusabb hangulatú szerzemény, csak a legvégére tűnnek újból elő a heavy metalos riffek, de itt ráadásul meg van támogatva mindez egy nagyzenekaros háttérrel. Érdekes lezárása a lemeznek.
  
  Úgy gondolom egyetérthetünk abban, hogy ennyire erős UDO korongot már régen kaptunk kézhez, ha egyáltalán... Ilyen harapós, ütős hangzásút biztosan nem, e téren végre sikerült egy nagyot előrelépni számos meglehetősen tompa, erőtlen korábbi alkotás után. Ez már önmagában is sokat jelent, de maguk a dalok terén is végre igazán kiemelkedőt alkotott a zenekar. Van itt gyors nóta, van itt kimért tempójú nóta, van itt ballada, van itt különleges nóta, van itt fülbemászóan emlékezetes nóta. Tehát változatosnak mondható a korong, és gyakorlatilag minden egyes dalban lehet találni emlékezetes momentumokat, kiemelkedő megoldásokat. Sok refrént még órák múlva is önkéntelenül dúdolni kezd az ember, és ennél nagyobb dicséretet talán nehéz mondani ma, a 21. században, amikor a nyakunkba zúduló zenetömeg kapcsán már az is nagy számnak minősül, ha egy albumot legalább egyszer következetesen meghallgat valaki elejétől a végéig...
  De a Steelhammer esetében ez megéri, mert a műfaj rajongói a 2013-as év egyik legerőteljesebb heavy metal lemezét kapják kézhez. Erőteljes, naprakész hangzással, de mégis tele a hőskort idéző, vérbeli oldschool megoldásokkal. Nem célom belemenni az összehasonlítgatásokba, de annyit bátran elmondhatok, hogy Udo bácsi most elégedetten dőlhet hátra a fotelben, és ha valami botcsinálta firkász megint az Accept újkori alkotásaival hozakodik elő neki, immár kéznél van a frappáns reflektáláshoz való alapanyag.
  
  
  Felállás:
  Udo Dirkschneider: ének
  Fitty Wienhold: basszusgitár
  Andrey Smirnov: gitár
  Kasperi Heikkinen gitár
  Francesco Jovino: dob
  
  UDO: Steelhammer
  01. Steelhammer
  02. A Cry Of A Nation
  03. Metal Machine
  04. Basta Ya
  05. Heavy Rain
  06. Devil´s Bite
  07. Death Ride
  08. King Of Mean
  09. Timekeeper
  10. Never Cross My Way
  11. Take My Medicine
  12. Shadows Come Alive
  13. Stay True
  14. When Love Becomes A Lie
  15. Book Of Faith
  



Kulcsszavak:
  udo 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Tudósok

 kapcsolódó cikkek: 

UDO: egy év után kiszállt a gitáros

UDO bonusz ACCEPT dalokkal!

Segít az olvasástanulásban a BOOKR Kids

Gönczi Gábort és a judo

Duplázik Ludovico Einaudi!
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Born Again: Mesevilág
Agregator: Semmiből – A Semmin Át
Impovizatív jazztechno performansz Szipka-loops új lemeze
Frank Blackfire: Back On Fire
Megjelent a Quimby 25 éves születésnapi Aréna koncertje DVD-n
Megjelent a Tárkány Művek negyedik nagylemeze: Magyar konyha támad
Sabaton: The Last Stand
Roar: Délibáb demo
Borbély Mihály: Polygon - Theodosii Spassov, Lukács Miklós, Dés András
Begotten Silence: Faces Of Suffering
Parkway Drive: IRE
 kiemelt 
Budapesten koncertezik David Duchovny
  
Amikor David Duchovny nevét meghalljuk mindenkinek a kétszeres Golden Globe-díjas amerikai színész, az X-akták, Fox Mulder ügynöke, a Kaliforgia Hank Moodyja és számos sorozat, sikerfilm főszereplője jut eszünkbe

Northern Winds tour: Vorgrum (ARG), Kylfingar (HUN), Kalevala (RUS), Grimner (SWE)
Killfest 2019 - Overkill, Destruction, Flotsam And Jetsam
Within Temptation: decemberben Budapesten
Spectral Voice, Discomfort, Purulent Rites
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 noa rock    voodoo allen    ex deo    hugo    dr. living dead    wackor    abracadabra    battle: los angeles    harvester    cult of grace    rocket queen    hétköznapi csalódások    vasember 2    the bourne legacy    stian westerhus    lamb of god    snow patrol    noah & the whale    chris pine    keepers of jericho    karst    wamp    tom waits    vin diesel    paddy & the rats  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!