beszámoló [fesztivál] 2013. augusztus 8. csütörtök 11:08
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloFezen 2013 - 1. rész 2013. július 31 – augusztus 3, Székesfehérvár
Nem véletlen, hogy a tavalyi Fezen fesztivál az élbolyban végzett nálam a 2012-es évértékelőben. Valami bődületesen erős felhozatalt sikerült összevadászniuk a szervezőknek, ez pedig garancia volt arra, hogy az egyik legemlékezetesebb hazai fesztivál legyen a székesfehérvári. Persze arra azért számítottam, hogy kétszer egymás után valószínűleg nem fog thrasher szívem kellős közepébe találni a felhozatal, de mindenesetre 2013-ban is igen meggyőző nevekkel állt elő a Fezen fesztivál. A Deep Purple elhozatala önmagában is egy sikertörténet, de a Fear Factory, Moonspell, Amorphis, DragonForce, Ákos, Tankcsapda ugyancsak önmagukért beszélő nevek. És persze lehetne még sorolni a számos kiváló hazai bandát.
Az is figyelemre méltó, hogy a szervezők saját bevallásuk szerint szerettek volna visszakanyarodni a fesztivál gyökereihez, vagyis a kissé szerteágazó zenei stílusok után egyértelműen a rock/metal illetve az alter csapásirányát megcélozni. Persze még így is viszonylag sokszínű produkcióknak lehettünk tanúi. Én magam a fajsúlyosabb irányzatokat kultiválom, szóval a beszámoló a továbbiakban leginkább ezekről fog szólni.
Július 31 - szerda
A brutális hőség az egész rendezvény ideje alatt kihívást jelentett a fesztiválozóknak, pláne a zártabb terekben, sátorokban fokozódott néha elviselhetetlen szintig a forróság. A nulladik napon még viszonylag kevesen tébláboltak a fesztiválon, és ők is eloszlottak a különféle helyszínek között, de a Media Markt sátorban a Leander Rising önmagában is képes volt egész tisztességes létszámot a színpad elé csábítani. Leanderék nagyjából hasonló programot adtak, mint pár napja a Rock Beach-en, vagyis a Viharom Tavaszom, Szomorú Vasárnap, 8. Főbűn, Csak Te, Az Ördög Naplója, Diamond And Coal, Szívidomár, Bennem, a feldolgozások közül pedig a Pantera - This Love és a Killswitch-féle Holy Diver számokat lehetett hallani. Akadt némi gitárprobléma is, a javítás közben Leander előadott egy új számot, a balladásan lágy 27 Év című szerzeményt, így legalább ezt is megismerhettük. A hangulat szokás szerint kiváló volt, a csapatot sem viselte meg a balatoni hőség, hasonlóan jól játszottak. Persze a fülledtséget így is nehezen lehetett bírni a sátorban.
Mindez csak fokozódott a Paddy & The Rats koncertjén, ahol a folyamatos ugrálás és az önfeledt bulizás alapkövetelmény. Ők is ott voltak a Rock Beach-en, a program szintén hasonló volt, így inkább a Csarnok felé vettem az irányt, ahol a Neck Sprain készülődött. A Csarnok még fülledtebb volt, és ha teltház nem is volt, viszonylag sokan rázták a rőzsét a betonsúlyú brigáddal. A Neck Sprain – nevéhez méltóan – nem kegyelmezett, a legsúlyosabb nótáikat vették elő mára, újabb és régebbi keltezésűeket egyaránt.
Mindegyik tag maximális energiával zúzott, Levente szinte fel se nézett a folyamatos headbang-elésből, Apey megállás nélkül hergelte a népet a folyamatos tombolásra, a dobos Bánfalvi Sanyi játéka pedig önmagában eladta az egész bulit. Sanyi valami olyan elképesztő erővel és feszességgel üt, ami példa nélküli a hazai metal bandák között. Nem is értem, egy ilyen figura mit keres Ákos mellett, de a jelek szerint elvan ő ott is. Remélhetőleg az elfoglaltságai nem fognak keresztbe tenni a Neck Sprain folytatásának, hiszen az ország egyik legerőteljesebb koncertbandájáról van szó. A mai bulival csak egyetlen probléma volt: ordenáré hangerővel szóltak a Csarnokban, de olyannal, ami már fizikai fájdalmat okoz. Ezt a brutalitást már hosszú távon nehéz volt kibírni a remek thrash/groove nóták ellenére is, bár lehet hogy pont ez volt a fokmérője a vérbeli, eltántoríthatatlan rajongóknak...?
Kint a No Wave sátornál elidőztünk még egy Galileo nevű alter bandánál, akik egy énekes hölgy tolmácsolásában különféle népdalos elemeket ültettek alteros, rockos köntösbe. Nekem herótom van a különféle halálunalmas, cipőbámuló alter bandáktól, de ebben a csapatban megvolt a tűz és a lendület, kifejezetten hangulatos előadást láthattunk tőlük. Így kell ezt.
A Csarnokban eközben a Watch My Dying készülődött, az épület túloldaláról az Invader által játszott I Want Out feldolgozás szűrődött át, az időjárás pedig továbbra is elviselhetetlen volt. Sajnos a Csarnokos koncerteknek még jobban alátett a normális szellőzés hiánya, de a rutinos koncertbandák, mint a WMD is, megoldották a helyzetet. A rajongók pedig az egész fesztivál során maximális elhivatottságról tettek tanúbizonyságot, hiszen a legőrültebb melegben is ott sorakoztak a színpadok előtt, és biztatták kedvenceiket.
Engem a nap folyamán még a Dalriada érdekelt, a Media Markt színpad záróakkordjaként. Az éjféli kezdés meglehetősen késői volt, de így is összejött egy elégséges létszám. Pár órával korábbi időpont esetén szerintem jobban tömve lett volna a sátor, de így legalább a hangulat is családias volt. A csapat ezúttal a „kis Dalriadaként” volt jelen (bár András mindig így konferálja be magukat), a lassanként állandó tartozékká váló Fajkusz banda most nem volt velük. Viszonylag bőséges játékidő állt rendelkezésre, és ezt szépen ki is használták. Programjukban továbbra is a két utolsó albumra koncentrálnak elsősorban, pedig annyi kiváló korábbi szám várja, hogy legalább olykor-olykor helyet kapjon a műsorban.
A remek új album, a Napisten Hava ezúttal is kiválóan vizsgázott, de a többi számot ugyancsak kitörő örömmel fogadta a közönség. Elhangzott a Saltarello, Kinizsi Mulatsága, Szent László 1. rész, Ígéret, Napom Fényes Napom, Leszek A Csillag, Napom Fényes Napom, A Nap És A Szél Háza, Hírhozó, Borivók Éneke, A Walesi Bárdok 1. rész, Hazatérés, Szondi Két Apródja 1. rész, majd ráadásként A Dudás és a Hajdútánc. A rajongók persze őrültként tombolták és énekelték végig a nótákat még a késői órában is.
A zenekarra sem lehetett panasz, a már rutinos tagok mellett a „friss húsnak” számító Ádám, aki dudán, furulyán, és egyéb hangszereken játszik, úgy tűnik mostanra maximálisan belerázódott a feladatba. A kezdeti félszegségnek már semmi nyoma nincs, Ádám ugyanúgy tombolt és biztatta a közönséget, ahogy azt kell. A gyermekáldásból visszatért Laura ugyancsak megérdemel minden dicséretet, újult lelkesedéssel vetette bele magát a színpadi zúzásba, és az énektémáit sem érheti immár rossz szó. Az üvöltős/károgós betétei pedig külön elismerésre méltók. Manapság szerintem a Dalriada a legtöbbre hivatott hazai metal banda, akik egyedi, elsőre felismerhető stílust alakítottak ki maguknak, és akik folyamatosan rendkívül igényes, fogós, emlékezetes pillanatokban bővelkedő albumokkal jelentkeznek, mindeddig különösebb botlás nélkül. Csak így tovább!
Augusztus 1 - csütörtök
Augusztus elsejére már megnyílt a Nagyszínpad is, szóval a fesztivál fő műsorszámai is izgalmas közelségbe kerültek. Persze addig a folyamatosan fennálló hőséget is ki kellett bírni, ami nem volt kis projekt. Délutánonként a No Wave sátorban a stand up-osok szórakoztatták a népet, és bizony rendszeresen igen nagy tömeg gyűlt össze a dumagépekre. Egyértelműen látszik, hogy Magyarországon óriási keresletre tett szert a stand up comedy-s „műfaj”, nagyon pörög ez a téma. Ettől még persze felesleges lenne mindezt úgy tálalni, hogy ők találták fel a spanyol viaszt, hiszen ez a műfaj Hofi Géza óta nem új, csak maximum anno nem így hívták.
Továbbá az is szembetűnő, hogy a stand up-osok nagyjából kimerülnek a különféle altesti poénokban és menetrendszerű káromkodásokban. Értem én, hogy a fiatalokról szól ez az egész, de úgy látszik, egykori nagyjainkkal együtt az igényes szórakoztatás, az intellektuális humor is a múlté. Nem akarom bántani a srácokat, mert tényleg humorosak és jófejek, jól lehetett szórakozni rajtuk, de egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy manapság lassanként minden (a szigorúan idézőjeles „művészet”, „kultúra”, „humor”, „média”, stb.) elsilányodik, az igényesség eltűnik, és ehelyett a primitív gagyi éltetése megy.
Térjünk inkább rá a koncertekre, mert azért mindig vannak, akik a gagyi-zivatarban is értéket és valódi mondanivalót tudnak képviselni. Ilyen például az Ismerős Arcok, akik a Csarnokban kaptak helyet. Talán nem szokványos egy hozzájuk hasonló banda fellépése egy ilyen fesztiválon, de Nyerges Attiláék bulijára szép létszám gyűlt össze. Ráadásul a jelenlévők nagy része szemmel láthatóan jól ismerte a banda munkásságát, hiszen az együtt éneklésekből sem volt hiány. A zenekar a legismertebb számaiból hozott egy válogatást, elhangzott többek között a Haza!, Ha Lemegy A Nap, Kerítést Bontok, Szakadjon Szét, Hegyeket Nézek, Fenyők, Nélküled. Az Ismerős Arcok hol rock-os, hol jazz-es zenei világa kellemes hallgatnivaló, és a szívhez szóló szövegek is sokakra hatással vannak. Ezúttal a Csarnokban sem volt olyan elviselhetetlen hőség, szóval a jó szórakozás biztosított volt.
Történt még egy jópofa momentum a koncert folyamán, de lehet, hogy csak nekem tűnt fel. Az egyik dalt a köztudottan vak szaxofonos, Tánczos István énekelte, aki a közönség biztatásakor felkiáltott: „Nem látom a kezeket!” Nem tudom, hogy szándékos humor volt, vagy csak a koncertek bejáratott szófordulatát használta ösztönösen, de mindenesetre érdekes megnyilvánulás volt tőle.
Szegény Road-ék fogták ki a legnagyobb hőséget a Nagyszínpadon, bár a rajongóik kitartása példaértékű, még ilyenkor is rendkívül sokan összegyűltek a szabad ég alá. Sokatmondó, hogy Mátéék Nagyszínpados pozíciót kaptak, hiszen a sikeréhes domoszlói csapat erőteljes felszállóágban van most, népszerűségük hazai szinten – főleg a fiatalabb korosztály tekintetében – a legmagasabb mértéket kezdi elérni. És ha már a nagy számú rajongó megtisztelte őket azzal, hogy hajlandó miattuk a napon aszalódni, a zenekar sem maradt adós. Jófajta zúzást rendeztek a színpadon, a legismertebb számokból, a produkció hasonló volt, mint legutóbb a Rock Beach-en. Csak ezúttal talán valamivel több idő is rendelkezésükre állt, amit Máté alaposan ki is használt, hiszen sokat kommunikált, sztorizgatott a közönségnek, és sosem felejtette el további tombolásra biztatni őket. A Nagyszínpad bemelegítéséhez tökéletes buli volt.
Utánuk a Moonspell következett, akik az Arch Enemy lemondott koncertje nyomán kerültek be. Mi tagadás, az Arch Enemy-t jobban vártam volna, de a portugálok is letettek már épp eleget az asztalra ahhoz, hogy megkerülhetetlen tényezők legyenek a maguk műfajában. Meglepetéssel láttam, hogy a Moonspell koncertjére közel sem tülekedtek olyan nagy számmal az érdeklődők, mint azt gondoltam volna. Pedig immár a nap is kezdett lefelé szállni. A közönség inkább lázba jön a Road, Tankcsapda, stb. koncertjétől, mint egy ritkán erre látogató, a maguk módján világsztárnak számító külföldi bandától...? Bár többször lehetett már itthon hasonlót tapasztalni, szóval lehet hogy nem is olyan meglepő...
Azért egy korrektnek mondható létszám összejött idő közben, bár tény, hogy az első sorokba továbbra is minden tülekedés nélkül be lehetett férkőzni. A portugál csapat ettől függetlenül remek előadást produkált, nagy beleéléssel játszottak az egyre lelkesebb közönség előtt. Először a legutolsó dupla lemez zordabbik oldaláról származó, annak is legzordabb hangvételű nótáit szedték elő, mint az Axis Mundi és Alpha Noir amelyeknél Fernando Ribeiro mindvégig hörgéssel operált. Az énekes ekkor még amolyan légiós maszkban pompázott, amitől aztán rövid úton megszabadult, és onnantól már a folyamatos headbang-elésre és a szuggesztív előadásmódra koncentrált.
A csapat igyekezett több lemezét is megidézni a koncert folyamán, de a program leginkább a debütáló Wolfheart, az ismertséget szerző Irreligious, és az Alpha Noir / Omega White páros első részére koncentrált. A szigorú kezdés után viszont előtörtek azok a stílusjegyek, amiktől igazán Moonspell a Moonspell. Vagyis a sejtelmes, gótikus hatású szinti alapok, a melodikus gitártémák, és Fernando szívhez szóló, mély tónusú éneke, amelyet durva hörgéssel kompenzál.
A Finisterra, Night Eternal, Opium, Awake, Nocturna, Scorpion Flower, Lickanthrope, Love Is Blasphemy dalokkal egy jófajta extrém/gothic metal csokrot kapott a nyakába a hallgató. Mindegyik tag játékát érdemes volt figyelni, mert nagy átéléssel zúztak a színpadon, Pedro Paixao pedig még a szintetizátor és a gitár között is csereberélt. Érdekességnek számított a portugál nyelvű Em Nome Do Medo, és még nagyobb különlegességnek az egyedi hangulatú Ataegina.
A végére már a klasszikusnak számító korai nóták maradtak, a Wolfheart album két szerzeménye, a Vampiria és az Alma Mater, a ráadásra pedig egy (saját magát?) vérfarkasként ábrázoló pólót húzott fel Fernando a Wolfshade (A Werewolf Masquerade) dal erejéig. A koncertet a közönség nagy örömére a Mephisto és az elmaradhatatlan Full Moon Madness zárta.
Számomra kicsit meglepő volt, hogy a Moonspell koncertjén inkább az erősebb nem volt nagyobb létszámban jelen, pedig azt gondoltam, hogy a portugálok melodikus, sejtelmes zenei világa, illetve a lassan 40 évesen is kétségtelenül sármos Fernando inkább a hölgyek szívét dobogtatja meg. Mindegy is, mert a jelenlévők szemmel láthatóan mind nagy ovációval fogadták a csapatot, élvezték a koncertet, a játékidőre sem lehetett panasz, szóval egy kiváló Moonspell bulit láthattunk.
A Nagyszínpadon volt még egy kis intermezzo, a Tankcsapda színpadra lépése előtt a Fezenre Veled nevű tehetségkutató győztese, a The Talking Horse nevű formáció mutatkozhatott be, és adott egy rövidke, alig negyed órás koncertet. Nos, nem tudom, hogy őfeléjük így beszélnek-e a lovak, de ha igen, akkor egész biztosan elképesztő mosh pit-ek és rugdalózások alakulnak ki az istállóban. A banda ugyanis keménykötésű, kiabálós hardcore-t játszott, és bizony nem is rosszul. Ezzel a rövidke lehetőséggel legalább a nagyközönség felé is megmutathatták magukat.
Mint mindenki, nekem is a kedvenceim közé számított a Tankcsapda ifjabb koromban, és (mint ugyancsak mindenki) később szépen el is vesztettem a napi szintű érdeklődésemet az irányukban. Persze azokon kívül, akik barlangban élnek, nyilván akarva-akaratlanul szembetalálkozik az ember az újabb keletű slágerekkel, vagy legalább az újabb albumok hírével, a zenekar körüli történésekkel. Mindez nem azt jelenti, hogy azóta bármi bajom lenne a csapattal, sőt kényszeresen bizonygatnom kéne a „régen minden jobb volt” mantrákat. Egyszerűen csak most már más zenéket hallgatok.
Épp emiatt is különleges alkalom volt számomra a Tankcsapda bulija, ugyanis már időtlen idők óta nem voltam a koncertjükön, és kíváncsi voltam, milyen ma a Tankcsapda élőben? A másik apropó a derült égből jött tagcsere, aminek mibenlétét gondolom senkinek nem kell ecsetelni. Az új gitáros tehát Sidi, és ez mindenképpen figyelemreméltó olyan szempontból, hogy vele a Csapda új szintre léphet zeneileg, amire meg is van minden esély.
Gondolom nem meglepő, hogy hihetetlen tömeg gyűlt össze a debreceni rockmaffia produkciójára. A banda komolyan vette a Fezenes fellépést, és rendkívül látványos produkcióval készült. A fények és az effektek első osztályúak voltak, és a csapat is látványosan zúzott a deszkákon. A program persze amolyan „best of” volt, kiegészítve az új Rockmafia Debrecen lemez néhány tételével. A Fiúk Ölébe A Lányok egy fesztiválon remek kezdés, a hasonló mondanivalójú slágernek számító Mindig Péntekre pedig már mindenki felvette a fonalat. Volt még a ritkaságszámba menő Juggler, a generációk slágereként ismert Jönnek A Férgek, az új felállás odamondogatós nótája, a Mi A Fasz Van?, a friss albumról pedig a Számolj Vissza és 1000 Ördög.
Lukács túl sokat nem kommentált, de a színpadon szakadatlanul zúzott, ahogy a többi tag is. A karcosabb, pogózósabb Tankcsapda dalok közé befért pár lazább, bulisabb hangvételű nóta is, mint a Rio vagy A Rock & Roll Rugója. Persze a közönség az olyan daloktól is alaposan beindult, mint a Törölköző Teniszütőkkel és a Terrorista Vagyok. A koncert végére maradtak az újabb kori (csúnyán fogalmazva: rádiós) slágerek, mint az Adjon Az Ég, Azt Mondom Állj!!, és a Be Vagyok Rúgva. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ezeket a dalokat már azok is teli tüdőből énekelték, akiknek minden bizonnyal ezek a számok jelentetik az egyetlen találkozást a rockzenével. De nincs is ezzel baj, a Csapda bulija pontosan arról szól, hogy lehetőleg mindenki jól érezze magát. Befejezésként egy újabb országos sláger, A Legjobb Méreg hangzott el, illetve a Nem Hagylak El és a rövidke Így Lettél.
Akármilyen régen láttam utoljára, és akármennyire nem követem a Tankcsapda újabb keletű munkásságát, nem is lehet kérdéses, hogy hatalmas bulit adott a debreceni csapat. Sidi csatlakozásával pedig úgy érzem, (nem ismertségileg, mert onnan nincs hova, hanem) zeneileg is szintet léphet a csapat. Vagyis szerintem egy ilyen stílusú gitárossal képesek lesznek olyanok szájából is elismerést kisajtolni, akik korábban esetleg lefitymálták a Tankcsapda pőre zenei egyszerűségét. Persze csak ha szándékukban áll ezt a lehetőséget kiaknázni.
Szerintem Sidi-vel a lehető legjobbat lépte a csapat. Nyilván lesznek, akik amúgy is fújolni fognak a tagcsere miatt, de velük amúgy sem lehet mit kezdeni (bár az igazán hardcore arcok szerint már Buzsik kiválása óta nem szabadna létezniük Tankcsapda néven, haha). Cseresznye inkább zsigeri, ösztönös, mintsem technikás játéka mindig is rányomta a bélyegét a Csapda dalokra, de már most a koncerten is megfigyelhető volt, hogy a Black Label Society mániás Sidi mennyivel groove-osabb, kimunkáltabb gitárjátékot mutat be. Nem csak az új dalok esetében, a korábbi nóták is valahogy sokkal feszesebben szóltak vele, és a szólóknak is volt eleje, volt vége, fel voltak építve. Lehet hogy a pőre ösztönösség sokaknak hiányozni fog, de ez a buli bőségesen meggyőző volt az új felállást illetően.
A többi tagon is megfigyelhető volt a korábbinál magasabb fokú technikázás. Még Lukács is nyúzta olykor a basszusgitárját, pedálokat használt, pedig ő aztán sosem szokta túljátszani a szerepét. És Fejes Tomiról ugyancsak az elismerés hangján lehet szólni, mert nagy beleéléssel játszott, folyamatosan rázta a fejét dobolás közben, és nem egyszer extra pörgetésekkel színesítette a dalokat.
Egyedül egy dolgot tudok felróni a Tankcsapda buli kapcsán, Lukács a keménykedést meglehetősen túlzásba vitte. Semmi szükség nem lett volna rá, hogy minden második szavában valami káromkodással szítsa a hangulatot. Tudjuk, ez a Tankcsapda, de épp eleget letettek ők már az asztalra ahhoz, hogy ne kelljen külön szájba rágni, hogy ők mennyire kemények.