A dán Volbeat-nek sikerült már egy ideje kirúgnia az underground falát, Michael Poulsen-ék remekül megkonstruált zenéjükkel igazi egyéniséggé tudtak válni, ráadásul a nagyközönség is kapva kapott a Volbeat bulizós, Elvis Presley-be öntött Johnny Cash muzsikájára. A csapat 2005-ben fektette le az alapokat, és ha őszinték akarunk lenni, a rá következő három sorlemezen tulajdonképpen semmi meglepő nem történt. Persze leszállítottak még néhány elsőrangú slágert, amelyek mindenképpen a banda életművének csúcsai közé kívánkoznak, illetve a legutóbbi Beyond Hell/Above Heaven albumon érdekesség volt a Napalm Death-es Barney Greenway vendégacsarkodása, de ezzel együtt sem olyan nagy túlzás azt állítani, hogy 2005 óta ugyanazt halljuk a Volbeat-től.
Ezzel amúgy nincs semmi gond, mert ha kiváló friss slágerekkel teletömött új album érkezik, szerintem nincs ember, aki ezt felróná nekik. De az újdonság varázsa most már kétségtelenül kezd kifulladni, szóval talán emiatt is várt kicsit többet a hallgatóság az ötödik nagylemeztől.
Elsőre van egy kis újdonság-szaga a dolognak, mintha most egy kicsi western-es hangulatot is megidéztek volna az Outlaw Gentlemen lemezen. Ez egyébként akár sokkal markánsabban is megnyilvánulhatna a Volbeat dalokban, mert szerintem ebbe a metalosított rock&roll koncepcióba minden gond nélkül be tudna illeszkedni egy western, hovatovább country-s zenei világ. Itt még mindenesetre nincs ekkora ugrás az eddigi albumok irányvonalához képest, de egyfajta érdekes eltolódás megfigyelhető a slágeresebb, dallamosabb, még inkább befogadható irányba, azzal együtt, hogy a zene a keménységéből és a súlyos riffekből semmit sem vesztett. Sőt!
A valóban western hatású Let´s Shake Some Dust intro szépen bemutatja, hogy a jövőben ezzel az irányvonallal is nyugodtan operálhatnak, a berobbanó Pearl Hart című dalban pedig máris hallhatjuk Michael Poulsen semmivel össze nem téveszthető hangját. A kellemesen simogató gitártémák, és Poulsen finom dallamai egy egészen vidám hangulatú dallá varázsolják ezt a szerzeményt. A Volbeat sosem volt egy őrülten gitárszólózgatós banda, de az Anthrax-ből elcsábított Rob Caggiano most egy kicsit erősíti ezt a vonalat, nem is rosszul.
A The Nameless One valamivel vaskosabban indít, Michael éneke mellett a gitárjáték érdemel figyelmet. A refrén már-már populárisnak mondható, a dal második fele meg maga a tökély, nagyon eltalálták, újabb Volbeat sláger született. A Dead But Rising még egyet lép a súlyosság irányába, egyfajta középtempós thrash riffekkel támad itt a dán csapat. Aztán Jon Larsen dobos vezényletével áttérünk arra a jellegzetes riffelős-rock&rollos muzsikára, ami annyira jellemző a Volbeat-re. A dobos egyébként mindvégig hatalmas feeling-gel játszik, nagyon mennek ezek a laza groove-ok.
A soron következő Cape Of Our Hero óriási slágertémával indít, ez a szám már majdhogynem akkora stadionrock-nak számít, hogy bátran meghallgattathatjuk olyan ismerősökkel, akiket amúgy kiráz a hideg a metal zenétől. Nagyon beindult a slágergyár a dán bandánál, soha ennyire (kinek jó, kinek rossz értelemben vett) slágeres, széleskörűen befogadható dallamhegyeket nem produkáltak eddig a történetük folyamán.
Egy nagy átmenettel aztán átugrunk az album legkirívóbb dalára, amely még a Volbeat zenei világában is új színt jelent, ez a King Diamond közreműködésével készült Room 24. A sötét, baljóslatú riffeket Poulsen egyenesen King számára írta, ez meg is látszik. A kísérteties hangulat és Kim Bendix Petersen úr jellegzetes hangja jó kontrasztot ad Michael énekének. A gitárszólók is jól el vannak találva, de a sejtelmes, baljóslatú hangulat az utolsó hangig megmarad. Poulsen-ék ezt a dalt bátran az orra alá dörgölhetik bárkinek, aki egydimenziós zenének állítja be a Volbeat-et.
Majd a sötét zenei világból kievickélve ismét fejest ugorhatunk a rock&roll-ba, a The Hangman´s Body Count-tal folytatódhat tovább a buli. A refrén ezúttal is remek lett, Caggiano szólója és a gitáros übermelódiák pedig a nóta csúcspontjai. Újabb sláger, nem is kérdés. Következik egy Young The Giant feldolgozás, a My Body. További remek dallamokkal operálnak a srácok, az egész nótából süt a vidám hangulat és a jókedv. Aztán jön egy óda Lola Montez-hez, ugyancsak a jellegzetes Volbeat stílusban. Remek dúdolható dallamok, majd egy emlékezetes szóló, tehát megvan benne minden, ami koncertre alkalmassá teszi a nótát.
Most megint egy kissé más stílusú dal következik, a Black Bart egyfajta punkos, pogózós hangulatot sugároz, persze Michael jellegzetes dallamaival. Koncerten tökéletesen alkalmas egy jó kis „ereszdelahajamhoz, jót is tett a lemeznek, hogy kicsit felpörgették a dolgokat.
És hogy még tovább merüljünk a stíluskavalkádban, a The Lonesome Rider-ben meg már egyfajta spanyolos, rockabilly-s stílusban pengetnek. Itt női éneket is hallhatunk, Sarah Blackwood vendégeskedik ebben a dalban. Jól összerakott nóta, a két énekes remek duettet énekel. A 12-es The Sinner Is You visszavesz a tempóból, lelazult hangulatú szerzemény, tipikus Volbeat dal, de annál nem is több.
A Doc Holliday is a The Lonesome Rider nyitányához hasonlóan indít, de ebből aztán szőrösebb riffek keverednek ki. Talán ez a legmetalosabb hangzású, legriffelősebb nóta az albumon. Mindössze a refrén sejtelmes hangulatú óó-zása jelent egy kis kizökkentést, de ez egyáltalán nem jelent problémát. Az Our Loved Ones pedig tökéletes az album zárásához, ez a country-san indító, szívhez szóló, komótos nóta megnyugtatja a kedélyeket a végére.
Lehet, hogy szemet is szúr, hogy a „hangulat” az egyik legtöbbet ismételgetett szó jelen cikkben. Nem véletlenül, hiszen talán ez a kifejezés jellemzi legjobban az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies albumot. Összességében el lehet mondani, hogy még az eddigieknél is slágeresebb, fülbemászósabb nótákkal pakolták tele a korongot, de nem hinném, hogy megállná a helyét az, hogy ettől sziruposabbak lettek volna. A kemény riffek továbbra is jelen vannak, de dalszerzés szintjén véleményem szerint talán még sosem alkotott ennyire egységesen elsőrangú lemezt a Volbeat. Persze csúcsnóták korábban is voltak elszórva, de most egész egyszerűen minden egyes dal elképesztően karakteres, és sok mindent el lehet mondani az új Volbeat korongról, csak azt nem, hogy egysíkú lenne. Persze olyan igazán szokatlan húzások nincsenek a bandától, az igazi meglepetés a King Diamond-os Room 24, mert ez tényleg egy tőlük szokatlan zenei világ, és az eredmény is jól sikerült.
Biztosan sokan várták azt a Volbeat-től, hogy most valami új arcukat mutatják meg. Persze nem kilépve az eddigi világukból, de azért meg fognak lepni. Vannak erre kezdemények, és szerintem ez a körvonalazódó western-es, cowboy-os stílus nagyon jól állna nekik, Poulsen-ék zenei világába ezt teljesen bele tudnám képzelni, és még csak nem is kéne megerőszakolniuk magukat emiatt. Lehet, hogy legközelebb ennek egy még részletesebb kibontakozását hallhatjuk majd, de aki a jó rockzenét, és a karakteres, fülbemászó nótákat szereti, az nem tévedhet az Outlaw Gentlemen albummal, mert ezen az első hangtól az utolsóig csakis ilyenek vannak. Ennél nagyobb dicséretre szerintem nem is szorul a lemez.
Felállás: Michael Poulsen: ének, gitár
Rob Caggiano: gitár
Anders Kjølholm: basszusgitár
Jon Larsen: dob
Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies 01. Let´s Shake Some Dust
02. Pearl Hart
03. The Nameless One
04. Dead But Rising
05. Cape Of Our Hero
06. Room 24
07. The Hangman´s Body Count
08. My Body
09. Lola Montez
10. Black Bart
11. The Lonesome Rider
12. The Sinner Is You
13. Doc Holliday
14. Our Loved Ones
09:49
