szerző: RossikaNevermore, Morpheus 2003 október 05, E-Klub
Morpheus
Régen hoztak elsőosztályú” metálcsapatokat az E-klubba, de október 5-én este ismét ott gyülekeztek a keményzene rajongói. A hosszú sor arra engedett következtetni, hogy hatalmas buli van készülőben, de ahogy közelebb értem a bejárathoz, egy apróbetűs felhívás figyelmeztetett, hogy az Arch Enemy elmarad. Szép, az egyike azon zenekaroknak akik - ha jól tudom - még nem tették tiszteletüket hazánkban, most végre eljöhetnének, erre betegségre hivatkozva lemondják a turnét. Nagyon bosszús voltam s sajnos ez a hangulat rányomta bélyegét az egész estémre. Arról meg nem is beszélek, hogy egy Arch Enemy helyett a szervezők a nagynevű” Morpheus-szal próbálták feledtetni a rajongók csalódottságát. Nagyon rossz húzás volt szerintem, de ez legyen egy másik cikk témája.
A Morpheus a magyar Iced Earth nem éppen azt a kategóriát képviselte, ami beleillet volna a képbe, de a maguk módján mindent megpróbáltak. A dallamos metáljukkal, a rockerkendőkkel” és a dobos fehér garbójával kicsit ódivatúnak tűntek, de a zenei tudásuk nem rossz. Sajnos nem fekszik a zenéjük, de az Iced Earth feldolgozást Melancholy mi más - nagyon korrektül leküldték. A dobos kifejezetten jól adta a ritmust, nem sok hibát fedeztem fel játékában, Lajosnak viszont sikerült még ezt a feldolgozást is elrontania hangos tapsoljatok” bekiabálásaival. Péter néha igen komoly gitártémákkal örvendeztetett meg minket, de mondom az összhatás valahogy egyáltalán nem ütött. Talán egy vidéki művelődési házban jobban tetszett volna a dolog, de az Arch Enemy helyett mindenképpen kiábrándító volt. Az Ember Társas Lény, a harcos szám” a Hódítók, a Vadász és a Gonosz című szerzemények is hallhatók voltak, s ha minden igaz jön az új album vagy már ki is jött?? ha valakinek bejön ez a dallamosabb, éneklős metálmuzsika akkor próbálkozzon nyugodtan...
Nevermore 1.
Ezután valami igazi szuperprodukcióra számítottam az amerikai Nevermore-tól, de sajnos ez is kicsit másként sült el. A csapat lassan tíz éve ténykedik a metálszíntéren és számtalan albummal illetve koncerttel örvendeztetett meg már minket is magyarokat. Kitünő korong volt a The Politics Of Ecstasy 1996-ból illetve a másik nagyágyú a Dead Heart In A Dead World mely 2000-ben került a polcokra. Eme utóbbi album érdekessége, hogy az az Andy Sneap volt a producere aki többek között a Machine Head, Testament és Kreator csapatokkal is dolgozott már együtt. A bandát Warrel Dane és Jim Sheppard alakították, s jelenleg is meghatározó tagjai a Nevermore-nak, a többiek később csatlakoztak illetve elég sok tagcsere zavarta meg a működésüket. Rengeteg fesztiválon Wacken open Air, Dynamo... találkozhattunk velük, illetve több turné során is elcsíphettük egy-egy fellépésüket. Pont ez volt az a momentum ami miatt kicsit csalódott voltam a mostani szereplésük miatt.
Legutóbb Bécsben az In Flames és a Dimmu Borgir társaságában láttam őket, és klasszisokkal jobb koncertet adtak. Warrel-nek mintha a torkával lennének gondok, hisz elég gyakran hátrasétált és köpködött, remélem semmi komoly annak ellenére, hogy az a fajta énekstílus amit ő művel igen intenzíven igénybe veszi a hangszalagokat. A hangzás meg egyszerűen csapnivaló volt. Úgy három-négy számnak le kellett mennie mire kapcsoltak a pultnál” és rendbetették. Onnantól kezdve élvezhető volt az előadás, s a számok folyamatosan ébren tartva figyelmünket váltakoztak. Voltak új és régi dalok is, azt hiszem minden albumról lenyomtak legalább egy számot. Természetesen a legújabb korongot az Enemies Of Reality-t helyezték előtérbe és erről több slágergyanús nótát is eljátszottak.
Nevermore 2.
Az a technikás, energikus power metál amit az amerikaiak küldenek komoly tudást feltételez, s Warrelék múltjuknak köszönhetően tapasztalatban sem szűkölködnek, így méltók arra, hogy a legjobb metálbandák közé soroljuk őket. Egy külső szemlélőnek szerintem egyből a skandináv világ ugrana be, ha ránéz az 50-60 cm hosszú hajú, fémzenemágusokra. Kicsit vicces volt, ahogy Warrel bejött a koncert elején, kapucnis pulóverében, haját előre kiengedve, de hamar rá kellett döbbennie, hogy meleg van ehhez, így nekivetkőzött a nagy produkcióhoz. Egyébként mind az öt srácnak komoly hajkoronája van, szerintem a csajok irigykedhetnek rendesen...
De térjünk vissza a koncertre. Egyik nagy kedvencemet a Dead Heart In A Dead World-öt is eljátszották. A lágy kezdet, s a borús halott világról és ürességről szóló szöveg kissé elborzaszt, s iszonyat hatása van annak a dühödt váltásnak, melyben rothadó lyuknak nevezi hazáját Warrel. A refrén is elég súlyos, a ...Burn your gods and kill the king...”, azaz égesd el isteneid és öld meg a királyt” gondolat mindenképp elgondolkodtató. Az új alum címadó dala, az Enemies Of Reality is elhangzott, s szintén mint megannyi Nevermore nóta ez is elég nyomasztó képet ad világunkról. Remek gitártémáinak és mély mondanivalójának mások vagyunk, másként viselkedünk, nem illünk a képbe, mi vagyunk a valóság ellenségei - köszönhetően alapmű már most, s talán értelmezhető úgy is eme dal, hogy rólunk metálosokról” szól, hisz gyakran minket is hasonlóan értékelnek” az emberek. Itt azért megemlíteném, hogy a 2000-es klasszis album után ez a mostani talán picit gyengébbre sikerült, de a koncerten nagyon jól megoldották a srácok, mert a Nevermore hangzás az összes számot egy szintre hozta és észrevehetetlen volt, hogy melyik régebbi vagy újabb szám.
Nevermore 3.
Kiemelnék még egy számot mely nálam a top kategóriát képviseli a Nevermore dalok között, a The Seven Tongues Of God. Az első egy percben olyan hihetetlen gitártémát küldenek le Jeffék, hogy eldobom az agyam minden alkalommal mikor meghallom a riffeket. Aztán a súlyos belassulás és Warrel belépése ...Every man will ask the question...” - tényleg valami eszméletlen. A szám második felében is van egy nagyon komoly szóló, de ez a dal tényleg percről-percre magávalragad. Warrel elég elborult ember lehet, de ezt igen igényesen meg is tudja fogalmazni. Ahhoz, hogy valaki egy olyan sort össze tudjon hozni, hogy ...mikor velem beszélgetnek és a hét nyelv felsorakozik, hogy megszentségtelenítse a célkitűzéseimet az elmémben..., komoly hatásokra van szükség. Sajnos nem ismerem a banda hétköznapjait, de gondolom őket sem kerülik el állandóan a gondok, s talán a szövegeiket is ezen emlékekből építik fel. Rengeteget beszélhetnék még a dalokról, de nem teszem ha valakit komolyabban érdekelnek a szövegek keresse fel valamelyik honlapot az interneten rengeteg foglalkozik a csapattal -. Ami meg a koncertet illeti, többek között - és az eddig említett dalokon kívül - volt itt még Tomorrow Turned Into Yesterday, Dreaming Neon Black vagy éppen Who Decides is.
Összességében jó kis koncert volt és a végére talán már meg is feledkeztem arról, hogy egyik nagy kedvencem miatt jöttem és nem láthattam. Korán végeztünk, igényes produkciót láttam, tehát egy jó kis estén vagyunk túl. Még sok ilyet, s szeretném gondolataimat a csapat egyik záró gondolatával zárni: „To see the light is the purest form of reward...” , ...látni a fényt a legigazabb formája a jutalomnak...