hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
lemezajánló [nagylemez]  2013. április 5. péntek   00:01
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Rage Against The Machine: Rage Against The Machine


  Bár a legtöbben úgy emlegetik a Rage Against The Machine zenekart, mint a rap és a rock/metal ötvözőinek úttörőjét, az ötlet nem tőlük ered, hiszen voltak már korábban is, akik ilyesmivel kísérleteztek, elég ha csak az Anthrax-et említjük. Az viszont igaz, hogy ennyire tökéletes fúziót a los angelesi négyesfogat előtt se után nem hozott létre senki, ráadásul mindezt olyan egyedien fűszerezve, fantasztikus groove-okkal, funk-os hatásokkal, olyan karcos és horzsoló hangzással, hogy ezer közül is azonnal felismerhető a RATM egyedisége.
  Az első albumuk máris bombaként robbant, azonnal nagykiadónál jelent meg, a Sony már rögtön az elején potenciált szimatolt a csapatban, és ez fényesen be is vált. Hogy mi vezetett a rendkívüli sikerhez és a zenekart övező hisztérikus rajongáshoz? Nehéz lenne egyetlen dolgot kiemelni, sok tényezőt kell számba venni. Először is, ott vannak az egészen fantasztikus nóták. Ezek mind tökéletes gyöngyszemek a maguk nemében, hihetetlenül fülbemászó groove-okkal, amelyeket nem lehet elégszer újrahallgatni. Másodszor ott van a kétségbevonhatatlan egyediség, ami által egy-egy hangról meg lehet mondani, hogy egy Rage Against The Machine nótáról van szó. A karcoló hangzás mellett Tom Morello egészen különleges „gitárszólói” (inkább effektjei) jelentik még a semmivel össze nem hasonlíthatóságot.
  
  Továbbá a számaikat olyan hangulat hatja át, amely egyszerűen nem engedi meg, hogy érdektelenül, kapaszkodók nélkül szaladjanak el a hallgató mellett. Bár léteztek és léteznek náluk százszor brutálisabb, durvább zenék, a RATM muzsikájában folyamatosan lappang és felszínre tör olyan volumenű agresszió és adrenalin-löket, amely mellett egyszerűen nem tud csak úgy elmenni az ember, és még a legjámborabb hallgatók is késztetést éreznek az őrült tombolásra és/vagy szobájuk teljes leamortizálására. A sokszor lelazult, lüktető hangulatban mesteri szinten bújik meg a vibráló feszültség, amely aztán totális őrjöngésként robban ki. Ilyen hatást csak nagyon kevés metal zenekar tud előhozni a hallgatóságából.
  A banda nevét a különféle performanszok, botrányok is segítettek terjeszteni, hiszen a tagok minden létező módon próbálták felhívni magukra a figyelmet, nyíltan nekimenve az Amerikában tabunak számító kérdéseknek és erőteljesen fikázva az amerikai nagypolitikát. Utóbbihoz kapcsolódóan a mondanivalójuk is nagy szerepet játszott a RATM sikerében, hiszen szövegeik ugyancsak tabudöntögetők és határozott politikai vélemények, nagyszájú odamondogatások. A szélsőbalos attitűd is nagy figyelmet keltett, de azt hozzá kell tenni, hogy Amerikában mindez teljesen mást jelent, mint mondjuk itt nálunk. Ott gyakorlatilag a nagytőke, az elitista túlhatalom, a szegényebb, elesettebb rétegek érdekképviselete, a szociális érzékenység kérdéseit próbálják ilyen módon kifejezni, de ugyanekkor Kelet-Európában vagy éppen Magyarországon egy jó érzésű ember biztosan letépné az arcukat, ha itt parádéznának vörös csillaggal meg „csegevarával”.
  
  A debütalbumban rögtön minden benne van, amiért a Rage Against The Machine-t szeretni lehet. Elsőként rögtön egy nevéhez méltó bombaszámmal, a Bombtrack-kel indít a lemez, Timmy C. határozott basszusfutamával. Már itt is érezhető az a kitörni készülő, vibráló feszültség, amiről fentebb is szó volt, és ami számtalan helyen felbukkan még. Majd kitör az egész a világbajnok riff #1-el, amelyet követ világbajnok riff #2. Zack de la Rocha rap-es szövegritmizálása és az „elringató”, bólogatós alaptéma máris szerethetővé teszik a nótát, a refrénnél pedig a súlyt is odapakolják. A vége felé az újabb feszültségkeltés után érkezik világbajnok riff #3, Tom Morello pedig itt egy hagyományosabb gitárszólót illesztett alá.
  Jön a kétségtelenül legnagyobb slágerré vált nóta a lemezről, a Killing In The Name, amit a hazai közönség leginkább „kib*ott tócsaként” ismer (és valószínűleg a legtöbbeknek gőzük sincs az előadójáról). Szuper a felvezetés Timmy C. basszusa mindvégig hangsúlyosan szól, világbajnok riff #4 után következik az alaptéma, az ismét elringatós világbajnok riff #5. A szöveg pofonegyszerű, de benne van az újabb kitörés lehetősége, ami meg is történik a refrénnél, Zack egyre agresszívabb ordításaival. Ismét egy világbajnok riff, már a #6. Elképesztően feszes az egész nóta (mint ahogy mindegyik másik is), a már többször emlegetett Timmy mellett Brad Wilk dobos is nagyon odateszi magát. Egyszerűeket üt, nem cifráz és nem bonyolít, de minden leütése a maga tökéletességében van a helyén. Itt egy spécibb, vinnyogósabb gitárszólót kapunk, a nóta agresszív vége pedig egy igazi középső ujj a világnak. Ne mondja nekem senki, hogy olykor ne lenne jó érzés ezeket a sorokat üvöltözni szerteszét.
  
  A Take The Power Back-nél Timmy C. viszi a hátán a nótát, gyönyörűen cseng-bong a basszusgitárja, amíg be nem jön a rendkívül groove-os világbajnok riff #7, majd #8. Rendkívül politikus hangvételű dal, jóféle húzása van, aztán érkezik egy virtuóz, klasszikus szóló. A végére azért itt is elmérgesednek a dolgok. A ritmusszekció munkája példaértékű,a végén a nyugisabb résznél Brad cinezik mint az állat, aztán persze full őrjöngés zárásként, világbajnok riff #8.
  Következik az egyetlen nóta a lemezről, amely nem olyan átütő elsőre. A Settle For Nothing egy melankolikus hangulatú, inkább csak szövegmondásos merengés, de azért egy súlyos riff itt is megbolondítja az összképet. A gitárszóló egész érdekes, jazz-es stílusú.
  Érkezik egy újabb kedvenc, a Bullet In The Head ízig-vérgig RATM szám. Ismét Timmy basszusa az iránymutató, Tom össze-vissza kínozza a gitárját mindenféle effekttel, de a „szóló” az igazi kibontakozás. A végére ismét elvadulnak a dolgok, jön világbajnok riff #9, majd Timmy ugyanolyan basszustémája és ahogy Zack folyamatosan húzza fel magát az artikulátlan üvöltésig, az ismét példaértékű, zaklatott feszültségteremtés. Itt már egész biztos, hogy a hallgató sem bírja tovább cérnával.
  
  Ismét egy zseniális dal, a Know Your Enemy-ben némi gitáreffektből tör elő világbajnok riff #10, majd #11. A rapelés ellenére ez az egyik leginkább hagyományos, metalos húzású dal. A szövegek ezúttal is keményen megmondósak, a szaggatottabb középrésznél Brad Wilk pakol oda pár dobtémát, a mikrofonnál pedig a Tool-ból ismert Maynard Keenan-t halljuk. Az effektszóló-hegyek ismét hamisítatlan RATM specialitások. A keménykedést aztán Timmy indítja útjának, a szám végén is mehet az „ereszdelahajamat”.
  A Killing In The Name után azt hiszem, a következő dalt se kell bemutatni, a Wake Up a Mátrix filmzenéjéből lehet ismerős. Világbajnok riff #12 vezeti fel a dalt, majd némi basszusfutam után kapjuk világbajnok riff #13-at. Remek a dal lendülete és az ehhez passzoló szövegritmizálás, Zack ismét lerántja a leplet az USA kényes ügyeiről. Az effekt-szóló újfent tökéletes, némi thrash-es zúzás után ismét az idegeinkkel játszanak, amíg vissza nem tér a kezdőtéma. A ritmusszekció alatti Zack szövegmondás aztán újra orbitális zúzássá fajul, a nótát lezáró gitártépés viszont ezúttal elég béna, nem tetszik.
  A rá következő Fistful Of Steel-ben sem hagynak nyugodni, baromi idegesítő Tom gitárvíjjogtatása a dal folyamán. A szerzemény ettől eltekintve ugyancsak kiváló munka, hiszen máris világbajnok riff #14-el kezdődik. Mivel a már említett idióta víjjogás miatt a verzéknél más gitártéma nincs, a ritmusszekció tartja csak a frontot. Az effekt-szóló jó lett, a belőle kitörő világbajnok riff #15 groove-os húzása és Tom gitársikálása pedig még a végére is tartogat meglepetéseket.
  
  A hülye csikorgást Morello a Township Rebellion-ra se hagyja abba, itt viszont Timmy C. is megtalálta az effektpedált, így itt szintén elsősorban az óbégató basszusra épül a nóta, míg Brad Wilk a dobokat bűvöli. A világbajnok riff #16-ért viszont már meg van bocsájtva minden. A gitárszóló jóféle, Tom egy kicsit tornáztatja az ujjait. Ám tartogat még világbajnok riff #17-et is a nóta, amely ismét súlyos zúzásba fajul.
  Az utolsó szám szintén nagy sláger, Freedom címen újra egy tökéletes RATM esszenciát kapunk. Mondanom sem kell, világbajnok riff #18 indítja a nótát. Zack rapelése és ritmizálása ezúttal is figyelemreméltó. A leállós résznél ismét Timmy és Brad munkája kerül előtérbe, a zúzás pedig világbajnok riff #19-el folytatódik. De megkapjuk azonban az egész lemez legszebb, könnyfakasztóan szívhez szóló gitárszólóját, amit aztán a pofonegyszerű világbajnok riff #20-al semmisít meg Morello. Az album lezárásához természetesen kell még egy kis idegtépő feszültségkeltés, ebben a legprofibbak a srácok. A settenkedő világbajnok riff #21-el és Zack egyre hisztérikusabbá váló acsarkodásával szabadítják el a káoszt a lemez végén. Így tökéletes, ahogy van, nincs mit hozzátenni.
  
  Az újrakiadott, XX. Anniversary Edition viszont tartalmaz még néhány csemegét, amelyekről kár lenne nem megemlékezni. Az eredeti nóták élő- és demo verzióit most hagyjuk, mert ezek nem sok újdonságot jelentenek a már ismertekhez képest. Érdekesebbek viszont a Rage Against The Machine album előtti időszakból származó, kiadatlan dalok, amelyek igazi ritkaságnak számítanak, még ha itt-ott fellelhetők is voltak az internet bugyraiban. Nem mellesleg kiválóan mutatják be, hogyan alakult ki a már debütalbumra kiforrottá váló Rage Against The Machine stílus.
  A Darkness Of Greed kicsit a Settle For Nothing-ra hajazó, jazz-es világába aztán betör a jellegzetes RATM riffelés és Zack rappelése. A skizofrén hangulatú nóta politizálós szövege már ekkor is jelen volt, a klasszikus értelemben vett szóló újra a jazz-es világba kalauzol vissza. Úgy látszik, ilyen irányból közelítettek anno, és innen alakult ki az összetéveszthetetlen Rage Against The Machine stílus.
  A Clear The Lane aztán már a mindenki által ismert Rage-et mutatja be, a vinnyogós gitár mellett Timmy C. remekbeszabott témázgatása és Brad ütemei a nóta gerince. A refrén karcos gitártémája is jó, a cincogós gitárszólóra viszont leginkább az érdekes szót lehetne használni. Ebben a számban Timmy C. munkáját kell leginkább isteníteni.
  
  A lelazult Mindset´s A Threat egy fura dal, nem igazán ismerni fel rajta a Rage keze nyomát. Nem is tudom, hogy végül is Zack szövegel-e vagy valaki más, mert teljesen szokatlanul rappel, mintha spanyolul artikulálna, nem is angolul beszélne, pedig de. A rappelési stílus is teljesen más, a klasszikus RATM nótákban simán befogadható ez még egy rap-et nem kedvelő számára is, ennél a számnál viszont nem csodálnám, ha sokakat idegesítene az „egy másodperc alatt minél több szó” koncepciója. A középrésznél viszont hallga csak: a Wake Up főtémája kúszik elő. Ez után pedig egy pillanatra egy jóval későbbi dal, az Ashes In The Fall effektje is feltűnik. Érdekes felfedezések ezek, ezért izgalmasak a kiadatlan nóták.
  Ezek közül talán az Auto Logic a legerősebb, szerintem van olyan jó, hogy a debütalbumon is helye lett volna, mindössze stílusilag lógna ki, egy hajszálnyival punkosabb, haddnemondjam, Ramones-esebb attitűdje miatt. A végtelenül groove-os, fülberagadó riffek tökéletesek az elsőtől az utolsóig, a refrénben érdekes módon Zack egyfajta minimál-dallammal próbálkozik. A szóló újfent remek, utána viszont fura váltás a totálisan jazz-es relaxálás.
  Az utolsó kevéssé ismert kiadatlan szám a The Narrows. Szuper rock-os groove-ok váltakoznak itt is, a nyávogás a Fistful Of Steel-ből lehet ismerős. A végére a széjjeleffektezett szóló már ízig-vérig RATM.
  
  Nos, ennyit 1992, de talán az egész rocktörténelem egyik legfantasztikusabb és legeredetibb lemezéről. Én biztosan megnevezném a bizonyos „milyen lemezeket vinnél egy lakatlan szigetre” című kérdéskörben. A los angelesi zenekar maradandót alkotott, elképesztő közöttük az összhang és a hihetetlen dallam- és groove érzék. Tom Morello az egésznek a lelke, összekeverhetetlen stílusa adja az alapját a Rage Against The Machine-nek, ha meg összeszámolom a fentebb sorolt, összesen 21 világbajnok riffet ezen az egyetlen albumon, nem is kell ennél többet mondani. A másik jellegzetes fazon, Zack de la Rocha is új színt vitt a rock/metal világába, jellegzetes rappelése és lassan felpörgő dühkitörései ugyancsak mesteri munkák. De úgyszintén mesteri a ritmusszekció. Timmy C. megmutatja, miért is fontos egy jól szóló, szépen csengő-bongó basszusgitár egy rock/metal lemezen, és hogy milyen kiváló alapot lehet ezzel szolgáltatni a groove-ok alá. Brad Wilk pedig minden technikázást mellőzve, de elképesztő feszességgel üt az egész lemez folyamán. Csúcsalkotás, nem is kérdés.
  
  
  Felállás:
  Zack de la Rocha: ének
  Tom Morello: gitár
  Tim Commerford: basszusgitár
  Brad Wilk: dob
  
  Rage Against The Machine: Rage Against The Machine
  01. Bombtrack
  02. Killing In The Name
  03. Take The Power Back
  04. Settle For Nothing
  05. Bullet In The Head
  06. Know Your Enemy
  07. Wake Up
  08. Fistful Of Steel
  09. Township Rebellion
  10. Freedom
  
  XX. Anniversary Edition Bonus
  01. Bombtrack (Demo Version)
  02. Take The Power Back (Demo Version)
  03. Bullet In The Head (Demo Version)
  04. Darkness Of Greed (Demo Version)
  05. Clear The Lane (Demo Version)
  06. Township Rebellion (Demo Version)
  07. Know Your Enemy (Demo Version)
  08. Mindset´s A Threat (Demo Version)
  09. Killing In The Name (Demo Version)
  10. Auto Logic (Demo Version)
  11. The Narrows (Demo Version)
  12. Freedom (Demo Version)
  



Kulcsszavak:
  rage against the machine     ratm 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Sickratman

 kapcsolódó cikkek: 

Nova Rock 2017 - 3. rész

RATM tribute by Subscribe és Deniz a Tetoválók Éjszakáján

Fezen 2015 – 1. nap (Judas Priest, Black Label Society, Gus G)

Fezen 2013 - 2. rész

X. Stagediving Fesztivál
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Born Again: Mesevilág
Agregator: Semmiből – A Semmin Át
Impovizatív jazztechno performansz Szipka-loops új lemeze
Frank Blackfire: Back On Fire
Megjelent a Quimby 25 éves születésnapi Aréna koncertje DVD-n
Megjelent a Tárkány Művek negyedik nagylemeze: Magyar konyha támad
Sabaton: The Last Stand
Roar: Délibáb demo
Borbély Mihály: Polygon - Theodosii Spassov, Lukács Miklós, Dés András
Begotten Silence: Faces Of Suffering
Parkway Drive: IRE
 kapcsolódó videók: 

Rage Against The Machine tribute by Subscribe
Rage Against The Machine tribute by Subscribe
 kiemelt 
Dream Theater a FEZEN-en
  
Visszatér a FEZEN-re a Dream Theater

Amorphis, Soilwork, Jinjer, Nailed To Obscurity a Barba Negra klubban
Brainstorm, Mob Rules, Gloryful a Durer Kert - Room 041 teremben
Nicki Minaj the Nicki WRLD tour and Juice WRLD
Viharban Születtem - Hobo életmű koncertje
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 csorna    jackass 3d    mocsok 1 kölykök    cannabis corpse    untsoppable    -szeged    fit fat    oceano    unstoppable    kritikát    dalriada    xplode    contraband    michael cera    szexhead    v.iv fesztivál    grave    maximo park    hatóságilag tilos    dragonforce    mötley crüe    protest the hero    dream evil    apey acoustic    turisas  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!