beszámoló [koncert]  2013. február 12. kedd   22:30

nincsen hozzászólás

  Azt hiszem, kevés olyan zenész létezik a világon, akinek ha csak kimondjuk a nevét, pontosan ugyanaz a kép ugrik be a keményvonalas rajongótól a sarki zöldségesig mindenkinek. Slash is ilyen. Még aki a rockzenétől olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől, annak is azonnal vizualizálódik a szó: pulikutyahajába burkolózott, cilinderes, napszemüveges, szája sarkából cigit lógató, lezser fazonú rocker hanyag lazasággal eregeti a gitárszólókat. Persze a Saul Hudson név alapján már csak a műveltebb rajongók tudják beazonosítani az úriembert, de ezek alapján egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy Slash már 20 éve egy élő legenda, egy szó szoros értelemben vett gitárhős, aki nélkül a rock gitározás ma biztosan nem lenne olyan, amilyen.
  Az Aréna méretei jól példázták, hogy a koncertre mekkora az érdeklődés. Mondjuk azt érdekes lenne megtudni, hogy vajon a hivatalos promóció vagy az internetet ellepő és az online „népművészetet” megihlető jegyvásárlási hiszti biztosított-e nagyobb nyilvánosságot és közfigyelmet a koncert iránt... Hogy is van ez??? Mindegy, a létszámra végül nem lehetett panaszunk. Bár a Leander Rising kezdésekor még viszonylag szellős volt a stadion, de a főzenekarra már korrekt módon megtelt a lelátó és nagyjából a küzdőtér is. Leanderék az utóbbi idők egyik legnagyobb ígéretének számítanak, nem is érdemtelenül, de élőben valahogy még mindig beváltatlan marad ez az ígéret. Remek dalszerzők vannak a csapatban, hogy maga Köteles Leander szerzeményével indult és jutott tovább Keresztes Ildikó az Eurovíziós válogatón, szerintem önmagáért beszél. A youtube-on nagy karriert befutott nóták mind tökéletes gyöngyszemek, a Szívidomár lemezre felkerült további dalokban viszont már nem mind esetben volt ott az a bizonyos varázs. Az általam látott eddigi élő fellépéseket tekintve is minden esetben jó hangulatú buliról beszélhettünk, de az a bizonyos plusz és a hibátlan feszesség valahogy mindig hiányzott. Kíváncsi voltam, a zenekar előtt álló eddigi legnagyobb lehetőség, egy aréna színpad, egy óriási nézőszám, és egy Slash előzenekari státusz mit hoz ki a bandából.
  
  Nos, nem mondható, hogy a lelkesedés ne lett volna meg Leanderékben, de sajnos véleményem szerint nem tudták maradéktalanul kihasználni az óriási lehetőséget. Ebben azért jelentős szerepe volt a hangzásnak, mert bár egy ekkora színpadon és ilyen körülmények között elvárható lett volna egy tökéletesen megdörrenő koncert, sajnos a mélyek mindvégig túl voltak vezérelve, a dobok és a basszus sokszor elnyomták mind a gitárt, mind az éneket. A leggyakoribb kritika Leanderéknél, hogy élőben az énekteljesítményt nem tudják tökéletes szintre faragni. Bár Jozzy is erőteljes közreműködést biztosított a vokálokban, azért most sem sikerült mindent úgy kiénekelni, mint a lemezen. Másrészt korábban gyakoriak voltak a hibák, rontások, közberöhögések, úgy tűnik azóta komolyabban veszi magát a csapat, és nagyobb összpontosítással játszanak.
  Természetesen a Szívidomár album legfontosabb nótáit vette ma terítékre a csapat, elhangzott a Nyolcadik Főbűn, Szívidomár, Szomorú Vasárnap, Két Világ Közt, Ghost Away, Reborn, Csak Te, Viharom Tavaszom, úgyhogy a banda biztosra ment. A jelenlévők közreműködését viszont nem tudták kiváltani, egyrészt a már említett nem túl kedvező megszólalás miatt, másrészt a rajongók nagyobb része minden bizonnyal Slash-re várt, a Leandernek pedig nem sikerült meggyőznie őket. Bár Köteles Leander és Jozzy is jórészt a mikrofonhoz voltak kötve, én mégis hiányoltam a nagyobb mozgást, aktivitást a színpadról. Vörös Attiláról azért szokás szerint így is sugárzott a jókedv, mondjuk őt jó pár napos borostája és felkötött haja annyira öregítette, hogy távolról úgy nézett ki, mintha saját maga apja lenne... Természetesen ez egy visszautasíthatatlan lehetőség volt a Leander részéről, de a mai koncert is megmutatta, hogy a Leander Rising továbbra is egy ígéretes klubcsapatnak minősül, egy aréna színpadán még nem tudnak érvényesülni.
  
  Ahogy Slash-ék a deszkákra léptek, máris világossá vált, mi hiányzott a Leander előadásából, hiszen szinte azon nyomban életre kelt a színpad. Saul Hudson és társai alatt egyszerűen izzottak a deszkák, mindegyik zenész folyamatosan járt-kelt, hergelte és biztatta a közönséget minden irányból. Slash természetesen úgy nézett ki, mint ahogy a fent említett vízió alapján mindenki elképzeli őt. Mindössze a cigizés maradt ki a képből, ma valahogy nem gyújtott rá a jóember, de ezt szerintem egyikünk se bánta (vagy lehet, hogy a füstmentes szórakozóhelyek rendelete őt is megrendszabályozta? Hehe...). Természetesen nem meglepő, hogy a gitároslegenda felett is eltelt jó pár évtized, mostanra azért nem az a nyurga, fiatal Slash nézett vissza ránk, aki a ´90-es évek Guns N´ Roses poszterein szerepel, hanem egy kissé megpocakosodott, megtokásodott figura, akinek a gitártudása és a fantasztikus játéka ettől függetlenül szemernyit sem kopott.
  A Halo-val indítottak, majd rögtön a Guns N´ Roses-os Nightrain következett, amely során a közönség máris meg volt véve. Élmény volt figyelni, amit a zenekar művelt a további Ghost, Standing In The Sun, Back From Cali, Nothing To Say, Serial Killer dalokban is, és tegyük hozzá, nem csak Slash-et illeti az érdem. A koncert természetesen róla szólt, az ő mozgását mindig követte egy reflektor, de a zenekar többi tagja sem kisegítő szakmunkásként állt a színpadon, hanem a show ugyanúgy róluk is szólt. Olykor Slash maga egészen a háttérbe vonult szerényen, hogy a többieket küldje előtérbe.
  
  Szerintem Slash legnagyobb dobása Myles Kennedy véglegesítése az énekes poszton. Ez a szerény fazon rengeteget tett azért, hogy ez a buli felejthetetlen legyen. Nem csak a briliáns gitártémák és szólójáték, hanem az egészen tökéletes énekteljesítmény is kellett ahhoz, hogy teljes legyen az élmény. Kennedy sem mai gyerek már, de az Alter Bridge énekese remekül állt helyt a mikrofon mögött és fantasztikusan interpretálta mindegyik dalt, mindegy melyik Slash-korszakot nézzük. Emellett olykor gitárt is ragadott, és harmadik gitárosként tette teljessé a hangorgiát.
  Bár viszonylag stabil programmal turnézik Slash, nekem titkos vágyam volt a Civil War című Guns opusz, ami eddig csak egyszer került elő. De az imák meghallgattatásra találtak, amikor Saul Hudson úr elősétált egy duplanyakú, félig akusztikus, félig elektromos gitárral, és nekikezdett a dalnak. Libabőr! Számomra ez a nóta volt a koncert csúcspontja, de a jelek szerint mások is óriási üdvrivalgással fogadták a klasszikus Guns nótát.
  Azért megfigyelhető volt a Not For Me, Doctor Alibi, Watch This, Bad Rain, Rocket Queen, No More Heroes, Starlight, Anastasia, You´re A Lie dalok között, hogy a legnagyobb beindulást mégiscsak a Guns klasszikusok okozták ezen a koncerten. Adhat ki akármilyen, jó vagy rossz szólólemezt Slash, játszhat akármilyen formációban, ő akkor is mindenkinek a Guns N´ Roses gitárosa marad, és mindenki a Sweet Child O´ Mine-t fogja követelni tőle, akár tetszik, akár nem. Egy kicsit látszott is, hogy a népünnepélynek számító Guns számok mellett a szólólemezes daloknál kicsit lecsillapodtak a kedélyek. Persze ez nem jelenti azt, hogy leült volna a hangulat, de a különbség mégis tapintható volt.
  
  Természetesen a már emlegetett Sweet Child O´ Mine nélkül ma sem engedték volna haza Slash urat a magyarok, ez a rockdiszkókban már halálosan unalmasnak számító sláger itt most nem meglepő módon hatalmasat szólt, ez nem is lehet kérdés. A végére természetesen a nagy slágerek maradtak, a Slither a Velvet Revolver-től, a Welcome To The Jungle Todd Kerns basszer énekével (aki ugyancsak igen derekasan helytállt, és talán még jobban is állt neki Axl hisztérikus énekstílusa, mint Kennedy-nek) és persze az ugyancsak elmaradhatatlan Paradise City. Az eufória pedig úgy lett teljes, hogy az utolsó hangoknál óriási konfetti-esőt zúdítottak az önkívületi állapotban éljenző tömegre, ami a reflektorok megvilágításában fantasztikus látványt eredményezett, ennél tökéletesebb lezárása nem is lehetett a koncertnek.
  Slash tehát megmutatta, mitől is tartja őt mindenki ámulatba ejtő gitárosnak. Bár technikásságban és tekerési sebességben adódnak nála nagyobb nevek is, az a semmivel össze nem hasonlítható feeling, ami rejtőzik az egész kiállásában és a laza hangulatú szólóiban, ez mutat rá pontosan arra a bizonyos Slash-stílusra. Volt némi improvizatív szólórésze is a koncert folyamán, ami teljesen más volt, mint amit pl. Zakk Wylde-tól láttunk, itt egyszerűen megunhatatlan módon jöttek az újabb és újabb rock & roll groove-ok.
  
  Myles Kennedy-t már sokat méltattam, de a zenekar többi tagja is megszolgálta az elismerést. A basszer Todd Kerns a Doctor Alibi és a Welcome To The Jungle daloknál vette át a mikrofont, de ezen túl is hatalmas energiákat mozgósított az egész buli folyamán. Folyamatosan rohangált a színpad teljes terjedelmében, és az első perctől az utolsóig a nézők fanatizálásán munkálkodott. A másik gitáros, Frank Sidoris némiképp szerényebben adta elő magát, de ő sem spórolt a színpadi mozgással. A doboknál Brent Fitz óriási koncentrációval játszott, bombabiztos alapot szolgáltatott a teljes zenekarnak. Itt már hála Istennek remekül szólt minden, tökéletesek voltak a körülmények ehhez a rock & roll orgiához.
  Azt hiszem, ez a teltházas aréna koncert magáért beszél Slash és társai elismertségét illetően. Nem tudom hogy csak nálunk volt-e ekkora kereslet a bulira, vagy máshol is sikerült hasonló nézőszámot produkálni. Saul Hudson nem győzött hálálkodni a koncert végén, és ígérte, hogy rövidesen visszatérnek. Reméljük hogy így lesz, és legközelebb akár összejön hasonló létszám, akár nem, az egészen biztos, hogy az érdeklődők maradandó élményekkel fognak távozni, mint ahogy most is tették.
  

Kulcsszavak:
  slash     myles kennedy     leander 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás