lemezajánló [nagylemez] 2013. január 15. kedd 00:03
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloParkway Drive: Atlas
Az egyik kedvenc metalcore csapatom, az ausztrál Parkway Drive rövid idő alatt igen komoly rajongóbázist gyűjtött maga köré. Nem is csoda, az első két teljesértékű nagylemez, a Killing With A Smile és a Horizons első hangtól az utolsóig tökéletes volta minden alapot megadott ehhez. A következő Deep Blue albumon megjelent pár újabb elem, amit egy kicsit szokni kellett, de számos hallgatás után végül az én szememben felzárkózott a lemez az előzőkhöz.
Most az Atlas-t ugyancsak nagy várakozás előzte meg, a végeredmény azonban ezúttal sokkal inkább meghökkentő lett, mint annak idején a Deep Blue. Nem vagyok az újdonságok, szokatlan megoldások ellensége, de amilyen elemekkel ezen a lemezen variált a banda, az már minden határon túlmegy. Megmondom őszintén, nekem elsőre óriási csalódás, mi több, felháborodás volt az Atlas album. Nem vette be a gyomrom. Aztán jött a fantasztikus hangulatú Petőfi Csarnokos koncert, ami új erőt adott ahhoz, hogy tovább próbálkozzam az Atlas-szal. Végül el kell ismernem, hogy idővel sikerült „jóra hallgatni” a lemezt (de ebben mégiscsak az élő fellépésnek volt a legnagyobb szerepe!), bár a legtöbb fenntartásom még így se múlt el nyomtalanul.
A Sparks nevű intro az előző lemezen szereplő bevezetővel egy tőről fakad, némi akusztikus andalgás után robban be Winston üvöltése és a súlyos gitár. Aztán az Old Ghosts / New Regrets képében egy tipikus PWD nótát kapunk. Túlzottan is tipikusat, mert az indítás több mint kísértetiesen hasonlít az előző lemezen szereplő Karma-ra... A nótával egyébként nincs különösebb gond, zúzós, súlyos breakdown-okkal tűzdelt, pogózós szerzemény. A refrén kemény csordavokálokkal van megtámogatva, ez eddig annyira nem volt jellemző tőlük, de most jól jött ki. Különösen a szám végén a breakdown gőzhenger.
Nagyon sok a megelőző lemezre való visszakacsintás, a Dream Run indítása is hasonlóságot mutat a Deep Blue hármassal, a Sleepwalker-rel. A szanaszét tördelt riffek viszont annyira nem voltak eddig jellemző jegyek, de a refrén is megjegyezhetővé teszi a dalt. Jeff Ling gitáros finom kis dallamos motívumai eddig is a Parkway Drive egyik fő vonzerejét jelentették, ebben a számban is megcsillogtatja a tudását.
Ha már a visszakacsintásokról beszélünk, folytassuk a sort. A Wild Eyes mintha csak a következő lépcső lenne a Home Is For The Heartless után. A zenekarra olyannyira nem jellemző óóó-zás már akkor is sokaknál kicsapta a biztosítékot, ők most egész biztosan tajtékzani fognak. Itt már konkrétan egy teltházas focimeccsen érezhetjük magunkat. Mielőtt azt hinnénk, hogy véletlenül az Adelaide United számára komponált himnuszt írták fel véletlenül a korongra, mégis megjelennek a súlyos breakdown-ok és a zúzós, pogózós, blastbeat-es témák. Viszont mindössze egy élő koncert kell hozzá, hogy sikerüljön megbarátkozni a dallal, és így már működik is a dolog!
Úgy tűnik, minden egyes Atlas nótát össze lehet párosítani egy Deep Blue szerzeménnyel. A Dark Days és a Leviathan I mintha ugyancsak egymás ikertestvérei lennének. Ez is egy jellegzetes nóta, de egy kis hejjegés azért itt is helyet kapott a refrénben, nehogy túlzottan megnyugodjanak a Wild Eyes-nál felháborodók. Cserébe viszont Jeff Ling-től kapunk egy elég konkrét gitárszólót.
Jön a The River, az album leghosszabb szerzeménye, és egyben az egyik legszokatlanabb PWD dal. Finom női vokál, melodikus témák, de azért bedurvul mindez Winston énekével. A közepénél ismét andalgunk egy kicsit, visszatér a női ének, csak mert kreatívak vagyunk ám! Bár vannak benne jó témák, mégis elszalad az egész a hallgató mellett, és ezen még az említett fura elemek sem változtatnak (se pro, se kontra).
A Swing-től nekem egy kicsit Slayer – Black Magic utánérzésem van eleinte, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem direkt a hatás – ilyen „modernmetálos”, baseballsapkás, szörfgatyás srácok biztosan nem hallgatnak már amolyan poros, sercegő, 1983-as kerregéseket, haha. Majd persze újra kapunk egy erőteljes breakdown halmazt, a legvégére némi thrash-es riffelést, Ben Gordon dobos itt aztán kiélheti magát. Pár további hallgatással hátha beérik még ez a dal is.
A The Slow Surrender aztán ismét egy szokatlanabb hangvételű nóta. Vannak érdekes váltások, merengős részek és keménykötésű témák, majd hogy ne örüljünk már annyira, némi scratch-es betét is helyet kapott. Nem mondom, annak idején bírtam néhány nu-metal bandát, azoknak is pár számát, még a mai napig sem idegenkedek nagynéha meghallgatni ilyesmit, de ez itt most nagyon nem jött ki jól. Egyszerűen béna, feleslegesen hatásvadász. Kár érte.
A címadó Atlas sem sieti el az indítást, itt is egy némileg elvont hangulatú dalt kapunk. Ezzel is valami nagyon „feeling-zenét” akartak megmutatni magukból, de a végeredmény sajnos unalmas lett. Abszolút nem baj, mi több, kifejezetten bátor dolog szokatlan, újító jellegű elemeket becsempészni a saját zenei világba, de ettől még a nótának hallgattatnia kell magát. A mai zenei dömpingben ez amúgy is kritikus tényező.
Mintha az előző dal folytatása lenne a Sleight Of Hand, alig tűnik fel az átmenet. Ez már egy tempósabb szerzemény, a thrash-es hatású riffek és a Winston-féle üvöltős szövegmondás itt most egész jól egymásra találnak. A melodikus pillanatokat ennél a dalnál is megkapjuk, nem kiemelkedő de korrekt tétel.
A Snake Oil And Holy Water aztán még egyet gyorsít a tempón, ez nagyrészt hagyományos Parkway Drive hangulatú nóta, amilyeneket megszoktunk a korábbi nagylemezeken. A végére azért itt-ott becsúsznak amolyan death metalos őrlések, csak hogy itt se legyen minden annyira megszokott. Befejezésként a Blue And The Grey ismét nem egy hagyományos dal - lassú, málházós, baljóslatú témákkal indít, ahol még fúvósok (!) is feltűnnek. Aztán jönnek a gyors témák és a metalcore-os breakdown súlyosságok. Persze a dallam-hegyek mindenhol jelen vannak. Egészen különleges dal így a végére.
Mint mondtam, elsőre egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet az Atlas album. Nem vágódtam hanyatt a daloktól, néhány érdekességnek szánt momentum pedig kifejezetten idegesítő volt. Mostanra már egy kicsit megbékéltem, és úgy látom, az albumnak kb. a fele mégis megállja a helyét, a másik felével viszont nem sikerült megugorni a lécet. Számos, tőlük igencsak szokatlan elemmel dúsította a zenéjét a csapat ezen a lemezen. Van itt női ének, elvontabb, andalgós részek, scratch-elés, óóó-zás, szóval sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egysíkú lenne az Atlas album.
A legnagyobb gond mégis az, hogy ezeknek az újdonságoknak gyakorlatilag mindegyike fordítottan sült el, pedig ez egyáltalán nem volt szükségszerű. Nem adtak akkora pluszt a nótákhoz, hogy nélkülözhetetlenek és valóban emlékezetesek legyenek, ellenben sokakat homlokráncolásra késztetnek.
Mindennek ellenére persze hiba volna leírni a Parkway Drive-ot, hiszen a banda még így is fantasztikus. Sőt, ha csak annyit értek el ezzel a lemezzel, hogy elhelyeztek egy fricskát a „sablon-metalcore-ozók” orra alá, akkor máris megérte! A saját példámon keresztül ajánlom, hogy ne első hallgatás után mondjuk ítéletet az Atlas albumról, hagyjunk neki egy kis időt és több próbálkozást, mert nekem például sikerült végül „jóra hallgatni” a lemezt! Ha ez sem megy, menj el egy Parkway Drive koncertre. Ha még így sem működik a dolog, akkor hajítsd a sutba a szörfdeszkádat, menthetetlen vagy.
Felállás: Winston McCall: ének
Luke Kilpatrick: gitár
Jeff Ling: gitár
Jia O´Connor: basszusgitár
Ben Gordon: dob
Parkway Drive: Atlas 01. Sparks
02. Old Ghost / New Regrets
03. Dream Run
04. Wild Eyes
05. Dark Days
06. The River
07. Swing
08. The Slow Surrender
09. Atlas
10. Sleight Of Hand
11. Snake Oil And Holy Water
12. Blue And The Grey