szerző: BarnaFear Factory, Devin Townsend Project 2012. december 2., Budapest, A38
Az idei év egyik utolsó nagy koncerteseménye az A38-as hajó bendőjében került megrendezésre. A Fear Factory klubkoncerten már nagyon régen tette tiszteletét hazánkban, legutóbb a 2010-es Sziget fesztiválon lehetett velük találkozni. Az eklektikus zenét játszó Devin Townsend mester pedig most adta első koncertjét nálunk. A ritkán látható, nagy érdeklődésre számot tartó fellépők hatására telt házas lett a rendezvény, amely bizony nem túl gyakori jelenség a hazai metal koncerteket tekintve.
Az előzenekarok közül a brit progresszív thrasher Sylosis egy kedvezőbb amerikai turné miatt mondta le a részvételét és végül a pótlásukra bejelentett német War From A Harlots Mouth is elmaradt. Így a két főfogás maradt a műsoron, amit én igazából nem is nagyon bántam. A kanadai Devin Townsend már 1993 óta ontja magából a különböző stílusokban fogant mesterműveit. Rendkívül széles skálán mozognak az általa alkotott zenék, a már lezárult Strapping Young Lad brutális súlyosságát követően az utóbbi időben sokkal kifinomultabb, szimfonikus jelleggel felvértezett progresszív metal muzsikák kerülnek ki kezei alól. Zenéinek közös jellemzője a rétegzett, technikás felépítmény és az elborult humor. Ebből a sajátos humorból a koncerten is kaptunk egy nagy adaggal, rögtön a kezdés előtt vetített idióta youtube videók megadták az alaphangulatot (még a méltán híres techno viking is előkerült). Devin sajnos aznap egy elég kellemetlen torokgyulladással küzdött, amely miatt előre szabadkozott az esetlegesen gyengébb énektémáit illetően. Igaz, ebből nem sokat lehetett érzékelni, így is kiváló formában szólt a mester hangja. Townsend úr barátságos természete és az idióta beszólásai, vicces grimaszai kiváló hangulatot teremtettek. Teljesen felszabadult, közvetlen hangulat uralkodott az A38 hajóban, mindenki mosolyogva hallgatta a többnyire komplex, technikás szerzeményeket. A sok rétegből felépülő dalok gazdag sampler szőnyeg alatt keltek életre és a hangzás bár jó vaskos volt, néhol bizony nem lehetett minden hangszert pontosan kivenni valamint a súlyos részeknél Devin énekhangját is alig lehetett kihallani. A hangszeres játék ettől függetlenül kiváló volt, és itt nem csak a dalonként gitárt cserélő Devin játékára kell gondolni, hanem a banda többi részét alkotó két szakállas gitárosra, valamint a látványosan játszó tarajos dobosra is. A rendelkezésükre álló egy órás műsoridőben változatos szettet kaptunk, a friss Epicloud dalai (Grace, More!, Lucky Animals, Save Our Now, Where We Belong) mellett sok régebbi nóta (pl. Supercrush!, Juular, Planet Of The Apes, Vampiria, Truth, Deep Peace) is elhangzott. A szép együtt éneklős dalok mellett a súlyos, rétegzett szerzemények egyaránt kiváló szórakozást nyújtottak, tehát elmondható, hogy Devin Townsend hazai bemutatkozásra remekül sikerült. Várjuk vissza az úriembert, remélhetőleg legközelebb már főzenekari státuszban.
A Fear Factory az első három albumával megismételhetetlen mesterműveket alkotott az indusztriális hatásokkal felvértezett metalban és rengeteg zenekarra volt hatással. Az utóbbi évek kavarásai révén azonban rengeteget veszítettek hitelükből, bár a Dino visszatérésével készült 2010-es Mechanize szerintem kiváló album volt. Ugyan az idei The Industrialist már sajnos nem lett olyan jó, élőben továbbra is brutális erővel tudnak megdörrenni az örökbecsű Fear Factory szerzemények. A nagy múltú zenekar zsigeri brutalitással szólalt meg ezen az estén, egyszerűen pusztítottak a lábdobbal együtt dörgő súlyos gitártémák. A világ életében kis gömböcre emlékeztető Dino Cazares széles vigyorral facsarta ki gitárjából a jól ismert riffeket, a kezdetek óta énekesi posztot betöltő Burton C. Bell pedig torka szakadtából üvöltött. A két őstag mellett az újonnan csatlakozott dobos és basszer is kitett magáért: a Chimaira-ból érkezett Matt DeVries a precíz pengetése közben folyamatosan lóbálta dús sörényét, Mike Heller dobos pedig halál pontosan ütötte a gépies témákat. A már a negyvenes éveit taposó Burton remekül vezényelte le a bulit, de sajnos a tiszta énektémákkal most is meggyűlt a baja. Olyan elkeseredett küzdelmet folytatott a félre intonált, borzasztóan hamis énekhangokkal, mint a közönség egyes tagjai a lent elszabadult moshpitben. Bár ez igazából nem lehet meglepetés, eddigi találkozásaink minden egyes alkalmával szembesülnöm kellett az úriember ezen a téren tapasztalt hiányosságaival. Így a Powershifter, a Linchpin vagy a Resurrection lemezen csodás énektémái élőben csorbát szenvedtek, de azért a többi dalban nem volt ilyen elkeserítő a helyzet. Ezen konstans fájó pont ellenére egy kiváló hangzással megtámogatott Fear Factory koncertet tombolhattunk végig. Az új lemezt a címadón kívül csak a Recharger képviselte, a szett legnagyobb része a klasszikus első három albumra koncentrált. A Soul Of A New Machine című debütről eljátszották a Martyr-t és a Scapegoat-ot, az Obsolete-ről elhangzott a már említett Resurrection-on kívül még az Edgecrusher, a Shock és a Smasher/Devourer. A koncert legutolsó részében pedig a Dino külön méltatásával felvezetett Demanufacture lemez került terítékre, hogy egy népünnepély képében zúzzunk együtt a Demaunfacture, Self Bias Resistor, Zero Signal, Replica által alkotott dalblokkra. Tehát Burton szokásosan borzalmas kornyikálásától eltekintve egy remek Fear Factory koncertnek lehettünk részesei.
Maradandó élményekkel távozhatott minden résztvevő a koncertestről: Devin Townsend varázslatos produkciója mellett a Fear Factory egy súlyos, brutális fellépéssel szórakoztatta a telt házas A38 közönségét. Mindkét előadót várjuk vissza, Devin esetében szerintem sokan örülnének legközelebb egy főzenekari előadásnak.