beszámoló [koncert] 2012. december 7. péntek 08:09
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloDragonForce, Hollow Haze, Eagleheart 2012. december 5, Pecsa Music Hall
Klubkoncerten 2009-ben járt nálunk utoljára a brit DragonForce, de tavaly a Fezen fesztiválon is találkozni lehetett velük. A banda talán a 2006-os Inhuman Rampage lemezzel lett igazán ismert, de sokat dobott rajta a Guitar Hero 3 játék megjelenése is, ahol a brutális sebességű szólóorgiával megáldott Through The Fire And Flames című dalukkal izzadhattak a játékosok.
Vannak akik azt mondják, a DragonForce zenéjében nincsen semmi különleges, ugyanolyan standard heavy metal, mindössze úgy szól, mint amikor a régi kazettás magnókat kiakasztva hipersebességűre gyorsul be a szalag. Annyi igaz, hogy a zenekar a heavy metal klasszikus eszköztárából merít a szerzeményeihez, de óriási zenei tudással és dalszerzői képességgel rendelkeznek, továbbá elképesztően intenzív a színpadi munkájuk, amely tényezőket azért nem lehet sutba dobni. Aki látta már őket koncerten, ugyancsak alátámaszthatja, hogy a DragonForce élőben is rendkívül látványos, és olykor vicces produkcióval szolgál.
Ezúttal a Petőfi Csarnok volt a színhelye az összejövetelnek, amit előzőleg egy kicsit túlzónak éreztem, bármennyire is felkapott lett az utóbbi években a zenekar. Valóban, a csarnokban végül szellős fél-háromnegyedház jött össze, még az egyik pultot is behozták a koncertterületre, a hátulsó részek pedig teljesen le voltak zárva. De legalább mindenki kényelmesen elfért.
A Csehországból származó Eagleheart kezdett, de túl sok mindent nem lehet elmondani a koncertjükről. A régivágású power metalt játszották, amit anno a Helloween taposott ki a korai lemezeivel (a sapkában nyomuló énekes is egy az egyben a mai Michael Kiske-re emlékeztetett), hol gyors, hol középtempós riffek, szólók, sikoltásba hajló ének. Szó se róla, nem voltak fakezűek, különösen a gitárosok voltak ügyesek, de túl sok megjegyezhető momentum nem maradt meg a zenéből. A közönség csak lassan tudott ráhangolódni az Eagleheart produkciójára, de végül mégis sikerült megnyerniük a jelenlévőket, ki tudták váltani az áhított fejlóbálást és ugrálást.
A másodikként érkező Hollow Haze már sokkal érdekesebb volt. Egy kézen bőven meg lehetne számolni a valamirevaló olasz metalbandákat, így ettől az ismeretlen zenekartól sem lehetett sokat várni, de mégis pozitív csalódást okoztak. Először is, ha becsukom a szemem, és valaki azt mondja, hogy éppen Tim „Ripper” Owens énekel a deszkákon, minden további nélkül elhiszem. Az énekes srácnak tökéletesen olyan volt a hangja, de még a sikítási technikája is, mint Ripper-nek, ez már önmagában győzelem az én szememben. Bár állítása szerint meglehetősen beteg volt, így is egészen kiváló énekteljesítményt hallhattunk. A zene pedig tartalmazott gyors, power-es tempókat, szikár, groove-os riffelést, rock & roll-os lazításokat, briliáns szólókat, egyszóval minden olyat, ami miatt az én figyelmemet fenn tudta tartani a csapat a teljes koncert idejéig, ez pedig egy hótismeretlen olasz zenekartól több, mint meggyőző. Nem mellesleg az élvezethez az is hozzátartozott, hogy kristálytiszta volt a hangzás, csodaszépen szólt a basszusgitár, minden riffet és minden dobütést jól nyomon lehetett követni. Nekem nagyon tetszett ez a koncert, utána is fogok nézni, ki fia-borja ez a banda...
Kicsit át kellett alakítani a színpadképet, amíg a DragonForce készülődött, hiszen mind a dobnak, mind a monumentális szinti állványnak helyet kellett biztosítani. Jót tett volna még valami látványos háttérvászon, de úgy látszik, etéren is az új album minimál dizájnját vették alapul. A nagy kérdés persze az volt, hogy válik be az új frontember, Marc Hudson. Elődje, ZP Theart ugyanis remek hang és meglehetősen karizmatikus egyéniség volt (mondjuk nekem a túljátszott pózai miatt sosem volt szimpatikus személyiség).
Az már látható, hogy lemezen szinte észre sem lehet venni a különbséget, a The Power Within albumon fel se tűnik, hogy nem ZP énekel, annyira hasonló hangszíne és dallamai vannak Marc-nak. Nem mellesleg kiválóan sikerült az új lemez, természetesen a már megszokott eszköztárból és stílusból merítenek, de sikerült annyira fogós és élvezetes dalcsokrot összehozni, hogy a csalódás kizárt. Nem merném ex cathedra kijelenteni, hogy a DragonForce egyértelműen legjobb lemezéről beszélünk, de az kétségtelen, hogy jó pár új slágergyanús dal született.
A kezdés kissé döcögős volt, mert meglehetősen erőtlen hangzással indult a buli, de ezt szép lassan sikerült korrigálni, és utána már élvezhető minőségben szólalt meg minden nóta. Marc-nak is be kellett járatnia magát, mert az első számnál kissé hamiskás volt itt-ott, és a későbbiekben is becsúszott néhány rossz hang, de a szőke hajú új frontember így is meggyőző teljesítményt nyújtott. Átadta magát a nótáknak, nagyon jól átélte azokat, és teljes mértékben beilleszkedett a színpadi összképbe. Egy papírról felolvasva még magyarul is próbált szólni az egybegyűltekhez, de az alapvető dolgok mellett (”Hogy vagytok?”, „Egészségedre”) valami kópé olyan mondatokat is felírt neki, amellyel sikerült alaposan megnevettetni a közönséget (leginkább a csapattagok péniszméretének taglalásával).
A többiek már stabil felállásban léteznek hosszú idő óta, a rutin és az összeszokottság ezúttal is egyértelmű volt. Herman Li, Sam Totman, a basszusgitáros Frédéric Leclercq, de még a billentyűs Vadim Pruzhanov is szakadatlanul rohangált fel-alá a deszkákon, utóbbi néha szólózni is előrejött egy szinti-gitárt megragadva. Vadim-tól láthattunk már sokkal őrültebb színpadi viselkedést, most mindössze egy cowboy kendővel az arca előtt parádézott. Többször figyeltem a doboknál Dave Mackintosh-t, vajon képes-e élőben is lekövetni a szédítő tempókat, de nem volt gond a teljesítményével.
A legtöbb szem persze a gitárosokon, Herman Li-n és Sam Totman-on függött, az ő fergeteges játékukra épül igazából a DragonForce zenéje. A fickók ujjai ezúttal is szélvész módon jártak a húrokon, a szólóikat mindig az elöl lévő emelvényen játszották. Különösen Herman Li adott legjobban a látványra, pörgött, forgott, dobálta a gitárját, még a nyelvével is végignyalta a húrokat. Most közelről végre megfigyelhettem, hogy a kéken világító gyűrűjében is volt valami elektronika, amivel szintén vibrálni tudta gitárjának hangzását.
Nagyjából váltakozva adták elő a friss The Power Within lemezről származó és a korábbi nótákat, szerintem a setlist-re senkinek nem lehetett panasza. Mint mondtam, a nyitó Holding On még kissé erőtlenül szólalt meg, az eggyel korábbi album slágerének számító Heroes Of Our Time sem volt még tökéletes, de aztán helyreállt a rend. Talán már most slágernek számít a Seasons, nagyon eltalálták ezt a dalt, természetesen nem lehetett kihagyni a mai programból se, a közönség megőrült érte. Nagyon sokan fújták kívülről a szövegeket, látható volt, hogy a Petőfi Csarnok jelenlévőinek többsége nem a Guitar Hero-ból ideszakadt újdonsült érdeklődő, hanem már régi követői és rajongói a banda életművének.
Kicsit korábbra kalandoztunk a Fury Of The Storm erejéig, majd újra jött egy remekül eltalált új szerzemény, a Die By The Sword. Azért a kritikusoknak abban igaza van, hogy bár a saját maga által kialakított világon belül, de mégis szűkebb keretek között mozog a DragonForce zenéje, több olyan témát, dallamot lehet találni, amelyek régebbi DragonForce számok „ikertestvérei”. Persze a rajongókat mindez nem zavarta, hiszen az önfeledt szórakozás volt a cél, ami maradéktalanul teljesült is. Sőt, talán túlságosan is, hiszen a gyorsabb részeknél még vad pogó is kialakult középtájon, amit nem mindenki nézett jó szemmel.
Az Operation Ground And Pound az Inhuman Rampage lemezt idézte meg, a Fields Of Despair és a Soldiers Of The Wasteland pedig a 2004-es Sonic Firestorm albumot. Élőben sem volt semmi lényeges különbség Marc Hudson és a régi énekes között, tökéletesen tudta tálalni a zenekar a korábbi szerzeményeket is.
Természetesen nem maradhatott ki a legnagyobb sláger, a Through The Fire And Flames sem, amihez nyitásához a gitárosok akusztikus gitárt használtak. Nem is kérdés, hogy a legnagyobb őrjöngés erre a számra indult be. Úgy látszik, szintén közönségkedvenc státuszra tesz szert a Cry Thunder is, amelyet szintén nagy ovációval fogadtak a jelenlévők. Ráadásként a legrégebbi rajongók kedvéért elhangzott még a Valley Of The Damned is, ami elképesztő intenzitásával méltó zárása volt a koncertnek.
A fagyos téli estén kellemes felüdülést jelentett a DragonForce pörgős koncertje. A rajongók megkaphatták a válaszokat az új felállásról, illetve a legfrissebb dalokból is jutott mára egy jókora csokorra való. A kétkedőknek csattanós választ adott a zenekar a The Power Within lemezzel, kérdés hogy a későbbiekben tudnak-e valami újat mutatni, vagy csak a jól bejáratott panelekből hoznak össze jobbnál jobb dalokat. Nekem a Hollow Haze is meggyőző volt, a cseh Eagleheart pedig bemelegítésre volt ideális. Soha rosszabb estét.
08:09
