lemezajánló [nagylemez] 2012. október 16. kedd 21:54
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloDalriada: Napisten Hava AFM Records
Nagyon tudatosan tör előre a Dalriada zenekar, és úgy tűnik ezt immár a határokon túl is érzékelik, ami az AFM Records szerződésében és a külföldi turnélehetőségben csúcsosodik ki. Hazai téren nem is kérdés, hogy a folk metal színtéren ők megkerülhetetlen tényezőnek minősülnek, de ez jól is van így. A Dalriada maximálisan megérdemelte, amit eddig elért, mégpedig azért, mert egyrészt megdolgoztak érte, másrészt történetük során gyakorlatilag nem hibáztak. Tökéletesen megkomponált, rendkívül fogós dallamok, ügyes népdalos betétek, közösen énekelhető, hangulatos dalok, és ordas headbang-elésre ingerlő zúzás – ezek a Dalriada szerzemények ismérvei. Az elsőtől kezdve mindegyik albumuk mestermű, és nagyon jól megfigyelhető az apránkénti fejlődés, illetve az új elemek, szélesebb zenei látókör finom adagolása olyan szinten, hogy mégsem fordulnak ki eddigi munkásságukból.
Ezekbe az apró lépésekbe a Napisten Hava album is tökéletesen beleilleszkedik. A Dalriada epikus világa, a mondanivalót hordozó, olykor mély értelmű dalszövegek mindig is jelen voltak a kifejezetten erőteljes, thrash/power-es zenei vonal mentén, de talán az Arany-albumtól kezdve figyelhető meg leginkább a Dalriadától már-már elválaszthatatlannak tekinthető Fajkusz banda minden korábbinál nagyobb térnyerése. Persze korábban is szerepet kapott a furulya, hegedű, és egyéb hangszerek játéka az (Echo of) Dalriada szerzeményekben, de Fajkuszék egyre inkább szerves részét képezik a daloknak. Az Ígéret lemezen mindez csak fokozódott, a hegedű olykor majdhogynem a gitárokkal egyenértékű hangsúlyt kapott. A Napisten Hava pedig egyenes ági folytatás, ha úgy tetszik, logikus következő lépés az Ígéret után. Vagyis minden jelen van, ami az előző albumot jellemezte, csak talán még erőteljesebben.
Vagyis még hangsúlyosabban elmentek a népzenés elemek és a népi hangszerek térnyerése irányába, és hogy ez mennyire válik a szigorú értelemben vett metalzene rovására (vagy éppen karakteres kiegészítésére), azt mindenki döntse el maga. Mindezt példázza, hogy Csete Ádám személyében még tovább erősítették a népies vonulatot, ő dudán, furulyán, és egyéb hangszereken játszik. A Felcsíki Lassú Csárdás címet viselő intro után elhangzó A Dudás máris őt állítja főszerepbe. A meglehetősen őrült klippel megtámogatott dal az „Aki dudás akar lenni” nóta motívumaira épül, a Fajkusz banda játéka is igen hangsúlyos, sőt még torokének is hallható.
A Tündérkert dalt leginkább az Arany-album zenei irányvonalához érzem a legközelebb. Amolyan jellegzetes Dalriada számnak lehet tekinteni, a figyelmet Barna billentyűfutamai keltik fel. Aztán jön a Napom, Fényes Napom, amelyik Fajkuszék hegedű/bőgő játékával indul, majd belépnek a pattogós riffek. Itt tetten érhető az a korábban már párszor sikeresen alkalmazott Dalriada megoldás, amikor Laura éneke és Tadeusz hörgése együtt szól a verzék alatt. Az egészen kiváló refrén és a jóféle gitártémák miatt biztos, hogy nagy kedvenc lesz ez a dal, mindenképpen érdemes a koncertprogramba helyezni.
A Napisten Hava nótában gyakorlatilag mindegyik hangszer kiköveteli magának a főszerepet. Az elején az akusztikus gitár és a furulya nyitánya után a hegedű és a gitár alkotnak összefonódó párost, a kicsit melankolikus hangulatú verzéket pedig Molnár István basszusa vezeti. Később Barna fénysebességű billentyűszólója is megvillan. Népdalos betétként ide a „Madárka, madárka” nóta jutott. A kicsit komorabb, borongósabb zenei világ miatt nekem a Kikelet album jutott eszembe.
A Julianus Útja amolyan „történetmesélős” epikus dal, a címben szereplő szerzetes történetét dolgozza fel. A refrén újfent nagyon jó, és jópofa a középrész játékos témázgatása is. Ezután viszont a szinti-betét szerintem nagyon bénán jött ki, mintha valami Casio kvarcjátékot hallanánk.
A Puszta Föld elég fura énektémákkal operál András torkából, kicsit szokni kell. Laura éneke itt csak a refrénben kap helyet. A szaggatós gitártémák mellett említést érdemel a középkori hangulatot biztosító furulyajáték.
Ezt a hangulatot aztán továbbviszi a következő szám, ami a középkori tematikát tekintve nem meglepő. A rendkívül hosszú című Hunyadi És Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról (Saltarello) dal ismét egy „történetmesélős” nóta, Laura éneke és a rá felelgető csordavokál nagyon jól vezetik fel a szerzeményt, a legvégére pedig András hangja is becsatlakozik. A könnyen megjegyezhető és énekelhető szövegek miatt biztos nagy kedvenc lesz. Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy a magas dallamokat élőben hogyan fogják tudni előadni...
A Hírhozó olyan Black Label Society-s riffel nyit, hogy csak pilláztam... Később a középrésznél is előjön egy akkora Metallicás riff, hogy én rögtön a Seek & Destroy-ra gondoltam. Ennyire karcos groove-ok azért nem megszokottak a zenekartól, de tetszik! Ez talán a „legmetalosabb” szerzemény a lemezen, ha vannak még ilyen témák a tarsolyban, szerintem a későbbiekben is érdemes lemezre tenni. Hegedűs részek persze itt is vannak, a refrén ismét jól sikerült, de a magasakkal újfent hadilábon lesznek élőben.
A Dalriada epikus, komoly mondanivalót hordozó világa korábban nem engedett volna meg egy bohókás, mulatós hangulatú szerzeményt, de úgy látszik most már ez is belefér (az előző lemezen a címével ellentétben a Kinizsi Mulatságát szerintem nem lehetne ide sorolni). A Borivók Éneke című, kelepelő kétlábgéppel és a reszelős riffekkel megtámogatott gyors nóta könnyed, humoros szöveggel és a kifejezetten mulatós stílusban nyávogó hegedűvel nem biztos, hogy minden Dalriada rajongónak megnyeri a tetszését. Szerintem belefér egy kis könnyedség, amíg csak színesítő jelleggel kapnak helyet ilyen számok, és nem erről szól a teljes album.
A laza mulatozás után átmegyünk a komorságba, A Juhászlegény Balladája meglehetősen mélabúsan indul, aztán begyorsul a tempó, de elég szélsőséges tempóváltások és dallamok jönnek elő, nem egy könnyen befogadható nóta. Ezt a dalt András énekli végig, mindössze Tadeusz hörög bele néhol. Nem olyan evidens felépítésű szerzemény, mint a korábbiak, ezért biztosan nem is lesz a koncertprogram szerves része, de érdemes párszor odafigyelve végighallgatni.
Úgy gondolom, hogy a Dalriadában nem csalódtunk, továbbra is tartották a tőlük megszokott magas színvonalat, és továbbra sem felejtettek el dalokat írni. Szinte mindegyik szerzemény könnyen megragad a hallgatóban, nem nehéz ráhangolódni, énekelni, dúdolni a dallamokat, és élvezni a teljes zenekari játékot. A minden eddiginél több népies elemet tartalmazó zene logikus továbblépés volt az előzőek után, ha a zenekar a későbbiekben is meg tudja tartani az egészséges arányt a metal és a folk között, szerintem komolyabb baja egyetlen rajongónak sem lehet.
Az AFM jóvoltából biztos, hogy külföldön is egyre többen ismerik meg a zenekart, és mindez azért jó, mert sokaknak akár tetszik, akár nem, a Dalriada egyfajta missziót is teljesít, még ha nem is feltétlenül tudatosan (bár szerintem igen). Általuk nagyon könnyen eljut a rock/metal rajongó fiatalok és külföldiek körébe a magyar népzene dallamvilága, a történelmi hátterű vagy történetmesélős szövegű dalokból eredetünk, nemzetünk gyökerei, a híres történelmi események. Hiszen gondoljunk csak bele: vajon ha irodalom órán parancsolja meg a szigorú tanárnő a nebulóknak a Walesi Bárdok vagy a Szondi Két Apródja kívülről való megtanulását, akkor is egy emberként énekelné-e egy tömött klubnyi fiatal kívülről az összes szöveget...?
Egy komolyabb problémám van csak a lemezzel, az pedig a dobhangzás. Bár a rengeteg hangszer és énekszólam miatt így is elég sűrű a hangkép, a dobok megszólalását most valahogy nem sikerült eltalálni a „hangzavarban”. Korábban (Szelek, Arany-album) kiválóan ki lehetett hallani minden mozzanatot, sőt már önmagában is élmény volt csak Tadeusz dobjátékára figyelni. A dobos most is nagyon jókat üt, de korántsem lehet olyan tisztán kihallani a munkáját, és ez nagy kár. Remélem ez legközelebb jobban sikerül, és nem lesz ilyen steril a dobok megszólalása.
Nekem az első 5 (Echo of) Dalriada sorlemez az etalon, ezek között ha akarnék se tudnék sorrendet felállítani. A Napisten Hava albumot nem érzem annyira elejétől végéig csúcsalkotásnak, mint amazokat, de az biztos, hogy ismét kiváló és igényes lemez született. Sok sikert kívánok nekik a továbbiakban is, sose adják alább a mércét!
Dalriada: Napisten Hava 01. Intro (Felcsíki lassú csárdás)
02. A Dudás
03. Tündérkert
04. Napom, Fényes Napom
05. Napisten Hava
06. Julianus Útja
07. Puszta Föld
08. Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról (Saltarello)
09. Hírhozó
10. Borivók Éneke
11. A Juhászlegény Balladája
12. Outro (Gyimesi)