szerző: MorelloEnsiferum, Amoral, Profane Omen 2012. október 7, Club 202
Lehet a folk metal műfajt szeretni és nem szeretni, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy a finn Ensiferum elsőrangú koncertbanda. Jópár alkalommal láthattuk már őket Magyarországon, és erről újra és újra megbizonyosodhattunk. Legutóbb a 2010-es Heidenfest fellépőjeként és egy évre rá a Children Of Bodom előzenekaraként emlékezhetünk rájuk, és mindkét esetben az este legőrültebb hangulatú bulija volt az övék, utóbbi esetben véleményem szerint még a Bodom-ot is lemosták a színpadról.
A mai este azért vetett fel néhány kérdőjelet, mert legyünk őszinték, a frissen megjelent Unsung Heroes című albumuk nem lett egy túl nagy eresztés. Van rajta azért több kedvelhető tétel, de az album nagyja semmitmondóan elhömpölyög a hallgató mellett, inkább elmélázós otthoni hallgatásra alkalmas, semmint koncertre. Kérdés, mennyire erőltetik mindezt a mai nap, illetve mennyire sikerül beilleszteniük az új szerzeményeket a javarészt igen tempós, pörgős Ensiferum számok közé.
A Profane Omen-nek csak a végére tudtam belenézni, ezek alapján egy különösebb egyéniségektől mentes, de korrekt produkciónak lehettek részesei az érdeklődők. A finn Amoral viszont jobban érdekelte a hallgatóságot, egész sokan jelen voltak már az ő koncertjük ideje alatt a küzdőtéren, ráadásul nem is fukarkodtak a zajos tetszésnyilvánítással. A srácok meglehetősen vegyes stílus egyveleget mondhatnak magukénak, az alapvetően melodikus power metal zenéjükhöz (ami finnek lévén ugyebár elég alapvetőnek számít) több death metalos elem társul.
Ez a hibrid zenei világ az ének területén is jelen van, a frontember Ari Koivunen rendkívüli melódiái mellé olykor kemény hörgéseket is szolgáltat. A srác egyébként úgy néz ki, mint akit csak szülői igazolással engedtek el az iskolapadból a turnéra, látszott is rajta még egy kis rutintalanság, de a tehetsége kétségbevonhatatlan. Ugyancsak érdemes kiemelni a gitárosok munkáját, akik szintén remekbeszabott témákat és szólókat szállítottak. Bár az Amoral sem fogja megváltani a világot, érdemes odafigyelni erre a tehetséges zenekarra.
Az Ensiferum érkezését természetesen mindenki türelmetlenül várta, a Club 202 ha nem is csordultig, de kellemes mértékben megtelt. Egész látványos színpadképet építettek fel a finnek, őket és a közönséget ismerve minden adott volt egy újabb remek bulihoz. Nem is kellett csalódni, rögtön igen erős kezdéssel csapott a húrokba az Ensiferum csapata. A Symbols intro után az új lemez leginkább koncertérett, a korábbi albumok irányvonalába beilleszkedő nótájával, az In My Sword I Trust-tal kezdtek. A jelenlévők rögtön vették a lapot, igaz nem volt nehéz a refrént együtt énekelni a zenekarral. Majd egy régi nagy kedvenc, a Guardians Of Fate érkezett, az őrület pedig teljes mértékben elszabadult. A küzdőtéren megindult az aprítás és a pogó, mindez pedig csak folytatódott a From Afar nótával. A rajongók tehát idén is bizonyították a csapatnak, hogy érdemes újfent benézniük mihozzánk.
Ahogy az sejthető volt, a nyitószámon kívül az új lemezes szerzemények kissé leültették a buli pörgését. A Burning Leaves és a Pohjola némi szusszanást engedélyeztek a nézőknek, ami összességében nem baj, hiszen egy koncert során is helye van a tempóváltásoknak, de az új szerzemények szerintem nem ütik meg a korábbiak színvonalát. Nekem bebizonyosodott, hogy jobb ezeket a számokat otthon hallgatni, élőben szerintem egy vagy maximum kettő dal elég az Unsung Heroes-ról. Ráadásul eleinte elég vékonyka hangzással szólalt meg a zene, halkan szóltak a gitárok, csak később állt helyre a rend. Viszont Emmi Silvennoinen billentyűtémáit végre jól ki lehetett hallani, különösen az új számoknál volt sok hangsúly az ő játékán.
Előkerült még a monumentális Heathen Throne is a From Afar lemezről, amely a 10 perces hosszúságával ugyancsak nem egy tipikus koncertnóta, de itt viszont a dalon belüli tempóváltások és jó pár fogós téma gondoskodnak róla, hogy mégis élvezetes helye legyen a programban.
Innentől aztán újra beindult az őrület, következett ismét néhány mindenki által áhított tempós szám. A kiváló Victory Songs-ról két nóta is érkezett, a Blood Is The Price Of Glory és a One More Magic Potion, majd pedig a debütalbum debütszáma, a Hero In A Dream. Ekkorra már újra forrongott a nézőtér, a vokálokban pedig a kissé pocakot és tokát eresztett Petri Lindroos mellett Markus is hangsúlyos szerepet vállalt a dallamos ének terén. Eleinte nem volt minden hang a helyén, olykor hamiskás volt Markus barátunk, de az idő elteltével az ő torka is megtalálta a formáját. Basszusgitáron az őrült Sami Hinkka ugyancsak nem hazudtolta meg magát, pörgött-forgott-szaladgált, és néha egészen elmebeteg arckifejezéseket vágott. Esetenként ő is besegített a csordavokálokba.
Az Unsung Heroes című szám sajnos továbbra is bizonyította, hogy az új album nem igazán működőképes élőben, simán befért volna helyettük több olyan korábbi szerzemény is, amely folytatta volna az őrült hangulatot a nézőtéren, amit így most sikerült eléggé leültetni. Szerencsére az Iron visszaállította a kedvet, a ráadásban pedig jött a From Afar album kiváló tétele, a Twilight Tavern, a finn nyelvű, de ettől még együtt éneklős Lai Lai Hei, és zárásként az elmaradhatatlan Battle Song. Levezetésként Markus bűvölte még kicsit a húrokat, illetve néhány nótakezdeménnyel szórakoztatták a hallgatóságot, csak hogy egy kis humor is maradjon a végére.
Az eddigi magyarországi Ensiferum bulikat számba véve nem tudnám eldönteni, melyik volt a legütősebb itteni koncertjük, az biztos hogy hangulat terén a mostani sem marad el a többi közül. Az Unsung Heroes album sajnos némi válságot mutat a zenekar háza táján, és itt nem az a baj, hogy leléptek a gyorsvonatról, és egy kicsit merengősebb, melodikusabb szerzeményeket raktak össze, hanem hogy ezek a dalok nem igazán képesek lekötni a figyelmet, és nem maradnak meg a hallgatóban sem a lemezen, sem élőben. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy bárki is csalódottan távozott volna a mai Ensiferum buliról, de azért bízom benne, hogy legközelebb a csapat egy erőteljesebb dalcsokorral jelentkezik.