szerző: MorelloDalriada, Arkona, Darkest Era, Virrasztók, Silent Stream Of Godless Elegy 2012. szeptember 29, Club 202
Azt hiszem, a mai este az év legfontosabb eseménye volt a folk metal rajongók számára. A Club 202 már délután háromtól ontotta a hol folkosabb, hol metalosabb zenekarok koncertjét, ember legyen a talpán, aki mindet egyaránt végigtombolta. Ezáltal a műfaj különféle irányzataiból is jókora merítést nyerhetett az egyszeri látogató, az Ankh, Tales Of Evening, Niburta, KerecsenSólyom, Virrasztók, Darkest Era, Arkona, Dalriada, és a Silent Stream Of Goldess Elegy ugyanis viszonylag széleskörű zenei palettát jelentettek. Ehhez képest a 3499, új Dalriada lemezzel együtt 4999 Ft-os belépő kifejezetten barátinak nevezhető.
Jómagam a Virrasztók fellépésétől csatlakoztam bele az este véráramába, de őszintén szólva a hallottak nem nyerték meg a tetszésem. Egészen különleges stílust próbál összekalapálni magának a zenekar különféle összetevőkből, és talán pont ez a baj, hogy túl sokat akarnak fogni, és persze ahogy a szólás is mondja, keveset markolnak. Így viszont az összekalapálásból csak tákolmány marad.
Vannak itt sodró black metalos riffek, persze arcfestéssel együtt, ahogy illik. Vannak melankolikus, elvont dallamok. Van károgós, rikácsolós férfiének. Van egy kifejezetten népzenés hangú énekeshölgy. Vannak olykor gépzenés disco ritmusok (!!). És az az érdekes, hogy ezek külön-külön tök jók lennének, a maguk stílusában megállnák a helyüket, de mindezt így egybegyúrva – nem áll össze a kép. Nem rossz az elképzelés, de a kivitelezéssel nem sikerült maradandót alkotni. Talán ha célirányosabb zenét játszana a zenekar, pontosabban meghatároznák, milyen zenei világot is akarnak megcélozni, és nem dobnának be minden eszükbe jutó összetevőt az olvasztótégelybe, befogadhatóbb lenne a történet.
Az észak-ír Darkest Era-ról sok mindent nem lehet elmondani, ugyanis tökéletesen megszemélyesítették a háttérzene fogalmát. Két hölgy is szerepelt a soraikban, egy gitáros és a dobos, zeneileg pedig nagyjából vegytiszta heavy metalt játszottak, nem is értem pontosan, miért kerültek be ebbe az alapvetően folk metalos irányultságú turnéra. Sajnos a dalok olyannyira nem voltak emlékezetesek, hogy nem sikerült fenntartani a figyelmet, és a produkció visszaminősült egy kellemes asztaltársasági beszélgetés háttérzenéjévé. A beszélgetést pedig nem akasztotta meg egy-egy elcsípett fogós dallam, vagy pár zúzós riff, ez talán a legnagyobb kritika a zenekarnak. Viszonylag sokan végighallgatták tisztességgel az előadást, de ha a jelenlévőket megkérnék, hogy idézzék fel amit hallottak, szerintem bajban lennének.
Következett az este igazi krémje. Elsőként az Arkona zenekar érkezett meg a deszkákra. Korábban csak az igazán elhivatott rajongóknak mondott valamit a nevük, mostanság kezd bekerülni a folk metalos köztudatba az orosz banda. Hat nagylemezzel a hátuk mögött erre rá is szolgáltak. Az Arkona is azzal tudott emlékezetes lenni, hogy kialakítottak maguknak egy olyan zenei világot, amiből rögtön rájuk asszociál a hallgató. Továbbá a lehengerlő élő előadásuk is biztosítja, hogy a jelenlévők rögtön megkedveljék őket.
Az orosz csapat a zúzósabb, black/pagan metalosabb irányból közelít, és mindezt nyakon öntik olyan tipikusan szláv, orosz dallamokkal, amelyek egzotikusnak számítanak a jellemzően egyeduralkodó skandináv folk metalos dömpingben. Mindez pedig nagyon jól működik, úgy gondolom nem csak a kelet-európai füleknek befogadhatók ezek a dallamok és az orosz nyelven előadott szövegek, hanem nyugaton is tudják ezt értékelni. Nem csoda, hogy a Napalm Records is a keblére ölelte a zenekart.
Egyszerűen lehetetlen úgy nyomon követni egy Arkona koncertet, hogy ne Masha „Scream” asszonyka legyen a szemünk fókuszában. Az apró termetű hölgyemény elképesztő energiákat mozgósít minden este, teljes elánnal pörög a színpadon. Folyamatosan biztatja a közönséget, nagy átéléssel, elrévedve énekli a kántálós orosz dallamokat, olykor sámondobot vagy csörgődobot használ, és egy pillanatra sem áll meg a színpadon. Beceneve sem véletlen, hiszen az Arkona zenéjére ugyancsak jellemző hörgős, üvöltős éneket is ő szolgáltatja.
A többi tag ugyancsak becenév alatt fut, úgy látszik ez egy tipikus szláv metalos sajátosság, hogy a nyelvtörőnek is beillő családneveket így helyettesítik. A gitáros Lazar, mint Masha férje-ura egyaránt a csapat motorja. Sajnos a gitárjából a buli első felében szinte semmit nem lehetett hallani, valamit nagyon eltoltak a hangmérnökök, de a második fele már nagyjából élvezhetően szólt. A teljesértékű tagságot nemrégiben elnyert Vladimir „Volk” szintén igen aktív volt, ő a különféle fúvós hangszereket, dudákat fújta nagy bőszen. A dobos és a basszus poszt eléggé elszürkül az Arkonában, viszont régóta hangoztatom, hogy egy szintetizátoros ember jót tenne az élő fellépéseknek, mert így sok téma csak sampler-ről ment, ami azért nem az igazi.
Persze a hangulatra egy rossz szó sem lehet, a közönség azonnal vette a lapot, és hatalmas tombolás kezdődött a zúzós folk metal szerzeményekre. A csapat az utóbbi három nagylemezt, a Slovo, a Goi, Rode, Goi! és a Ot Serdca K Nebu triót részesítette előnyben. Talán a Goj, Rode, Goj!, Ot Serdca K Nebu, Pamiat, Zakliatie, Slav´sya, Rus´!, Stenka Na Stenku, Yarilo aratták a legnagyobb sikert, ezek mellett az Arkaim, Slovo, Kupalets, Katitsja Kolo, Leshiy hangzottak még el a mai nap.
A rajongók nem lustálkodtak, a zúzós részekre alapos aprítás ment a küzdőtéren, sőt Masha még egy wall of death-t is kiprovokált (ami már szerintem túlzás volt...). Én még el tudtam volna viselni 1-2 számot, kicsit rövidnek tűnt a játékidő ahhoz képest, hogy az est egyik főzenekarának számított az Arkona. Hiányoltunk is pár fontos számot. Bár egy ilyen egész délutános dömpingben még ez is ideálisnak számít, szóval végül is elfogadható.
A Dalriada Magyarország újabb metal zenei sikertörténete lehet, legalábbis most nagyon ott topognak a kapuban, az AFM Records szerződéssel a hátuk mögött. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, „természetesen” megjelennek az utálkozók, „zenei fasiszták”, akik jól megmondják, hogy mindez vásári bóvli és természetesen maga a folk metal is alapból szar. A Dalriadának nyilvánvalóan nem nekik kell megfelelni, az ő értő, és pláne az életútjukat végigkövető közönségük viszont úgy gondolom pontosan érti, mekkora fejlődésen ment keresztül a zenekar a kezdetektől fogva, és mennyire megérdemelt az ő nemzetközi minősítésük. Magyarországon szerintem nem is kérdés a folk metal stílusban toronymagas „piacvezető” státuszuk, mindezt úgy érték el, hogy egyetlen lemezzel sem hibáztak, mindvégig egyenletesen magas, színvonalas, igényes munka került ki a kezeik közül. Élőben is megfigyelhető már említett folyamatos fejlődés, emellett pedig finom lépésekkel a zenei palettájukat is fokozatosan színesítették valamelyest.
Most a hetedig nagylemez, a Napisten Hava bemutatójára gyűlt össze a közönség, és mindezt meg is kapta. A Dalriada önmaga is képes megtölteni a Club 202-t, de így a többi zenekarral vállvetve pláne biztosítva volt a kellemes létszám. Sajnos ez a koncert sem volt mentes technikai problémáktól, Ficzek Andris folyamatosan zsörtölődött a technikusokkal, sehogy sem sikerült tökéletesen szólnia annak a gitárnak. Ez a mai buli viszont több szempontból is különlegesnek minősült.
Egyrészt ha valaki eddig nem tudta volna, mostanra már evidenssé vált, hogy Binder Laura hatalmas hasának az oka nem a mértéktelen csoki- és sütemény (pardon, kenyérlángos és tüttyölt ratyli) fogyasztásban keresendő, hanem bizony áldott állapotban van az énekesnő. Már emiatt is óriási fegyvertény, hogy a nyári koncerteket és ezt a bulit is bevállalta, hatalmas elismerés neki. Az Arkonával való turnén azonban már nem ő szerepel, hanem ahogy nemrégiben fellebbent a lepel, az Ideas énekesnő Kun Anita helyettesíti őt élőben. Az ő bemutatkozása is esedékes volt a mai nap.
Másrészt pedig ugyebár a Napisten Hava album prezentálása volt a másik fontos szempont, ami olyan jól sikerült, hogy kissé talán túl jól is... A koncert ugyanis szinte kizárólag az új albumról és az azt megelőző Ígéretről szólt, a korábbi alkotások közül csak a Szondi Két Apródja I. árválkodott a programban. Ezt azért fájlaltam, mert szerintem az Ígérettel összevetve mindegyik korábbi album erősebbnek bizonyul, és bizony nagyon hiányzott pár korábbi nóta. Ez a közönség reakcióján is megfigyelhető volt, mert az Arkona után további pörgésre kiéhezett rajongók jobbára zavartan figyelgettek, nem tudtak teljesen ráhangolódni az általában szintén igen pörgős hírnévnek örvendő Dalriada bulira. Az új számokat értelemszerűen még senki sem ismerte, és az Ígéret túlreprezentálása helyett is jót tett volna pár olyan sláger, amitől zeng az egész klub.
Ettől függetlenül a friss lemez szerintem jól vizsgázott, bár az is látszik, hogy a folk metal mulatozós irányvonala egyre markánsabban érvényesül az eddigiekhez képest, személy szerint nekem jobban bejött a korábbi, mélyebb, epikusabb stílus. A már állandó tartozékként szereplő Fajkusz banda ezúttal is ott húzta a talpalávalót a színpad oldalában, látszik hogy az újabb keletű dalok egyre inkább rájuk támaszkodnak.
Szokatlan kezdés volt az Ígéret, majd a Napom, Fényes Napom és a meglepően Black Label Society-s riffelésű Hírhozó dalokkal mutatkozott be az új lemez, de elhangzott még a jó hosszú című Hunyadi És Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról (Saltarello) és a Borivók Éneke elnevezésű nóta is, a Kinizsi Mulatsága mellett. Majd megérkezett Kun Anita, és innentől közösen szerepeltek a színpadon Laurával. Megmondom őszintén, én eleinte tartottam Anita kiválasztásától. Laura személyiségét, énekhangját és élő teljesítményét lehet szeretni vagy nem szeretni, de tagadhatatlan, hogy ő a Dalriada hangja, egyénisége gyakorlatilag pótolhatatlan a zenekarban. Az Ideas zenei világát és Anita áriázós hangját stílusidegennek gondoltam, ami ráadásul egy ilyen nagy lehetőséget, mint az Arkonával való Európa turné, dugába dönthet a bandával ismerkedő külföldiek előtt.
Ám amikor elkezdődött a Leszek A Hold, máris eltűnt minden aggodalmam. Anita egyszerűen tökéletes volt. Abszolút nem hatott idegen hangként a zenekarban, mégiscsak tudták ezek, mit csinálnak. A Szondi Két Apródja ugyancsak megerősített, a két lány kiválóan adogatta egymásnak az énektémákat. Ráadásként elhangzott még az új lemez klipes nótája, A Dudás és a slágerré vált Hajdútánc. Laura még ekkora hassal is képes volt beleadni magát a hörgős részekbe, tényleg le a kalappal előtte, nagy teljesítmény volt. A közönség is lelkesen búcsúztatta, a skandálástól érzékenységében el is pityeredett a lányka (mit lányka... Most már inkább asszonyka).
A Napisten Hava album tehát jól vizsgázott, azonban a zenekari munka itt-ott hagyott maga után kívánnivalót. A Dalriada rendkívül sokat fejlődött minden téren az utóbbi jó pár évben, és nem egy fantasztikus koncertet adtak már Budapesten, ma azonban volt mibe belekötni. A technikai problémákról már volt szó, emiatt a setlist-et is meg kellett nyirbálni, így főzenekari pozícióhoz képest bántóan keveset játszott a Dalriada. Arról is szó volt, hogy az új dalok dömpingje miatt ez inkább egy „figyelős” koncert volt, mintsem tombolós. Ficzek Andris viszont ezúttal bántóan hamis volt esetenként, ami elég rosszul jött ki. Az új srác, a dudás Ádám szerencsére már kicsit feloldódott a csapatban, nem csak megilletődve állt, mint a faszent, hanem olykor a hajlóbálásba is belevetette magát. A dudajátékba azonban belecsúsztak hibák, „kell még a pokolra menni” - jegyezte meg találóan Laura.
Függetlenül attól, hogy láttam már ütősebb koncerteket a Dalriadától, teljesen élvezhető volt a mai buli is, remélhetőleg az európai turné ugyancsak sikeresen zárul majd a bandának. Még egy fellépő volt hátra a mai estéből, a cseh Silent Stream Of Godless Elegy, de olyan iszonyat sokat vacakoltak a beállással, hogy eluntam az életemet, így végül nem is vártuk ki a koncertjük elkezdését. Az ékes csehszlovák nyelv amúgy is meglehetősen ijesztőnek hatott, még ebben a folk metal világban is.
Maga az este véleményem szerint kiválóan sikerült, a népes létszám bizonyította, hogy a folk metalnak továbbra is van létjogosultsága. A sokféle irányzatból mindenki megtalálhatta a leginkább kedvére valót. Nekem személy szerint az Arkona bulija tetszett a legjobban, de a Dalriada is sikert aratott, mint ahogy a többi zenekarnak is fontos bemutatkozási lehetőséget jelentett a mai nap. A közönség számára pedig természetesen felhőtlen szórakozást.
Szólj hozzá!
Hozzászólások:
Morello
2012. október 09. 20:57 #3
Egy ismerősöm leginkább az ócska, gagyi szavakat helyettesítette a csehszlovák szóval. ”Hát haver, ez nagyon csehszlovák” (mindez természetesen nem a zenekarra vonatkozik)
Morello
2012. október 09. 20:55 #2
Nem tudom, más is így van-e vele, de nekem a ”csehszlovák” szótól mindig rám jön a nevethetnék
11:28
