beszámoló [koncert] 2003. szeptember 23. kedd 12:37
nincsen hozzászólás
szerző: SztavroszParadise Lost 2003 augusztus 24, E-klub
”Midőn az est, e lágyan takaró / fekete, sima bársonytakaró”
Ha a Paradise Lost nem Angliában, hanem Magyarországon alakul meg, bizonyára hasonló idézetekkel töltötte volna meg CD-füzeteit, s valószínűleg nem Milton, hanem Madách vagy Babits egy művét választotta volna a zenekar nevéül. A fent említett Babits-vers, az Esti kérdés akár egy PL-szöveg is lehetne. Ugyanis ugyanarról szól. Megvan benne mindaz, amiért feketébe öltözik és felkerekedik az a párszáz rajongó, aki egy augusztusi vasárnapon telt házat csinál az E-klubban.
Négy éve nem járt Magyarországon a Lost. A környéket látva mindez érthetetlen volt, mert a nyári forróság miatt épp-nem-égő katlanná változott E-klubban egymás nyakában várták a rajongók a paradicsom eljövetelét Ami a kibírhatatlan levegőtlenségben fél 11-kor meg is érkezett és egyszeriben elszigetelte (Isolate) mindenki kényelmetlenségét. A csapat talán még sosem nézett ki ennyire optimálisan. Mind az öten más komponensként jelentek meg: Aaron Aedy Kerry Kinget megszégyenítő külseje a súlyt, a szigorúságot kölcsönözte, így egy magát kőmetálosnak aposztrofáló is nyugodtan rábízhatta magát a koncertre. Ha a Gothic nem is, de az Icon/Draconian Times vonal folytatódni látszik. Greg Mackintosh volt a szenvedés ikonja ha Krisztust valaha is el tudnám képzelni gitárral a kezében, biztosan Greg képe jelenne meg előttem. Ezt ellensúlyozandó, a legpesszimistább sorokat is fülig érő vigyorral énekelte Lee Morris dobos merthogy a Lost nem az érfelvágók érdekvédelmi egyesületének kultzenekara. A metronóm pontosságú pulzálást a mindig jóképű Steve Edmondson, a ridegséget pedig a fagyos hangulatból mindörökké jeles Nick Holmes képviselte. (Ez utóbbi azonban a rajongók határtalan szeretetének következtében már-már mosolygásra is ragadtatta magát ami bizonyára letagadandó lesz majd életrajzában.)
Ideális volt tehát a megjelenés, ideális volt a helyszín (az említett meleget leszámítva), és ideális volt a hangzás is. Minden koncertfeeling rákfenéje a pocsék hangzás. Ahol belső magnó beindítása szükséges a koncert élvezetéhez, az az est már halálra van ítélve. No, itt erről nem volt szó. Ilyen döngölést legfeljebb a Panterától várnék, de feltehetően már ott is sokallanám. Azonban valami érthetetlen okból kifolyólag az utóbbi években rendre olyan koncertekre vetődtem, ahol nem volt cél a hangerő tücsökprüncögésnél magasabb fokra való helyezése. Itt ugyan nótánként kellett kapargatnom a fejem a földről, a dobok és a basszusgitár pace-maker-ként befolyásolták szívverésemet, de megérte.
Egyedül a nóták tekintetében hagytak számomra kívánnivalót Nick-ék. Nem tudom mire vélni a Host/Believe In Nothing vonal ilyen mértékű hanyagolását. Nem az egy-egy itt is játszott slágert (So much is lost ill. Mouth) rejtették magukba azok a korongok, hanem ugyanazt az esszenciát, amit a Lost Paradise és a Gothic. (Bár annak, aki szerint a Depeche Mode és a Paradise Lost más világ, ezt minden bizonnyal hiába magyarázom.) Ugyanazt az (esti) kérdést feszegeti minden daluk minden hangjegye, hogy: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad / miért szárad le, hogyha újranő?”. „Mi sosem fogunk vidám nótákat írni” nyilatkozta Greg Mackintosh még évekkel ezelőtt. És ez máig folyamatosan így van. Itt a hangulat az uralkodó, nem a hangszerek milyensége vagy a hörgés.
Épp ezért állítom, hogy meglátásom szerint a setlist és az utolsó album, a Symbol Of Life is azt bizonyítja, hogy a Lost identitás-zavarban szenved: nem tudja, nem meri vállalni a Mode-dal való tényleges rokonságot, s helyette lavírozni próbál az As I Die-ért kóruskodók (hörgők?) kegyei, valamint a One Second-ot istenítők tábora között. Mindenesetre az E-hez hasonló rajongói lelkesedés hozzásegítheti őket egy újabb alapmű megalkotásához, aminek világpremierjét akár Magyarországon is megtarthatnák a látottak/hallottak alapján ez bízvást állítható!
Setlist:
isolate mouth hallowed land so much is lost mystify perfect mask symbol of life enchantment erased forever failure say just words embers fire self obsessed mercy as i die