beszámoló [fesztivál] 2012. szeptember 3. hétfő 06:00
nincsen hozzászólás
szerző: BarnaBrutal Assault 2012 2012. augusztus 8-11., Csehország, Jaromer
A csehországi Brutal Assault már évek óta az európai nyári fesztiválszezon egyik legerősebb képviselője, fellépőinek névsora minden évben sok ezer metal rajongót vonz Jaromerbe. Nekem sztenderd nyári programnak számít a fesztivál, idén hatodik alkalommal utaztam el a bemelegítő nappal együtt már négy napos rendezvényre.
A fesztivál körülményei alapjaiban nem változtak, így a tavalyi (vagy azelőtti) ismertetőmben már leírtak ezúttal is érvényesek voltak. Apróbb csinosításokkal, fejlesztésekkel persze idén is találkozhattunk: ilyen volt a több pirotechnikai elem használata, az éjszaka alatt az erőd falaira vetített Brutal Assault embléma, komolyabb elemként pedig egy harmadik színpad hadrendbe állítása. A merch résznél helyet kapó zárt terem a kisebb, ismeretlenebb bandák fellépéseinek adott terepet, bár valamiért a sok kis zenekar mellett az Unearth előadása is ide került. Csak egyszer látogattam ide a két nagyszínpad nem sok pihenőt hagyó, intenzív programja miatt, de akkor kellemesen telt terem és korrekt hangzás fogadott. Ami még újdonságként hatott, az a koncerteken felüli szórakozásokat igyekezett bővíteni: egy kis paintball pálya és céllövölde mellett elmebeteg ötletként koporsóban fekvős fotózást is igénybe lehetett venni. A kaja és egyéb lehetőségek változatlanok voltak, az egyedüli negatívumot az évről évre egyre telítettebb fesztiválterület okozta. Lassan kinövi magát a Brutal Assault a Josefov erődjéből, a rengeteg látogató miatt főleg az esti koncerteknél kellemetlen a jó pozíció elérése a hosszan hömpölygő embertömegben. Szerencsére idén a hangzás többnyire jó színvonalú volt és a (főleg éjjel) kissé hűvös időjárás is kegyes volt hozzánk.
1. nap
A szerdai, bemelegítő napot kihagytuk és bár kicsit sajnáltam az így elszalasztott Alcest fellépést, a maradék három napra is elegendő koncert jutott. A bejutás a csütörtöki nap kora délutánján amúgy gyorsan zajlott, de a korábban érkező ismerősöktől hallottam, hogy a szerdai napon horror közeli 4-5 órás várakozással tudták csak elintézni a fesztivál területére való bejutást.
A kellemes gore zenében utazó svéd General Surgery nyitotta számomra a fesztivált. A ´80-as évek végén alakult brigád már játszott pár éve a Brutal Assault-on és az akkori fellépéshez hasonlóan most is véres műtősköpenyben álltak a színpadra. A korai Carcass vonalán mozgó banda nem váltja meg a világot, de ezúttal is egy kellemes fél órás produkcióval rukkoltak elő az ilyen zenére vevő hallgatóság nagy örömére. A kő egyszerű goregrind jól is szólalt meg, így panasz nélkül lehetett élvezni a velős aprítást.
A Crowbar komor sludge metal muzsikája következett és Kirk Windstein-ék is meggyőző koncertet adtak. Az alig fél órás szettbe ugyan nem fért sok nóta, ezúttal is jó volt hallani a Planets Collide megkínzott világfájdalmát, vagy az All I Had (I Gave) és a High Rate Extinction súlyosságát.
Az ólomsúlyú riffekkel gördülő remek Crowbar koncert után a HC/stoner legenda Corrosion Of Conformity műsorát néztem meg. A most a Down-ra koncentráló Pepper Keenan nélkül muzsikáló, trió felállásban nyomuló bandát tavaly láttam Budapesten, valamint a most megjelent albumuk is erősre sikerült. Ennek megfelelően ez a fellépés is remek volt, láthatóan jó formában vannak a sokat tapasztalt zenészek. Az új album mellett kaptunk ízelítőt a korai hardcore/crossover dalokból is, bár nekem nagyon hiányzik Pepper és a vele alkotott nóták (egy Albatross-ot nagyon jó lenne hallani).
A brit Lock Up is volt két éve a fesztiválon és ezúttal is egy remek koncertet adtak. Az ismert muzsikusokból álló gyűlöletbrigád nagy intenzitással darálta el a kíméletlen grind nótákat, amelyeket vegyesen válogattak ez eddigi három albumukról. Tomas „Tompa” Lindberg mellett Shane Embury, Nicholas Barker és Anton Reisenegger is kitett magáért, kellemes szórakozást biztosított a szokásos két Terrorizer feldolgozást (Storm Of Stress, Fear Of Napalm) is tartalmazó 40 perces programjuk.
Az utánuk következő doom/death metalos finn Swallow The Sun-ba csak belepillantottam, majd a brazil Krisiun-al folytattam a koncertek sorát. A Kolesne fivérek kompromisszummentes death metalja az eddig tapasztaltakhoz hasonlóan most is profi volt és gyilkos. Egymás után szólaltak meg a gyors tekerésekre épülő masszív nóták és bár nekem kicsit túl sok volt az új lemezes szerzemény a programban, szerencsére a régi, jól ismert számaik is sorra kerültek.
Az intenzív death metal után nem tudott elbűvölni az indusztriális metal egyik legendájaként számon tartott Ministry. Egy kisebb csoda, hogy Al Jourgensen még életben van, a koncertet minden esetre szuggesztíven vezényelte le. Nem is vele, hanem a fülbántó hangerővel volt gondom, amely pár nóta után elüldözött a színpad elől. Az új albumos nóták promótálása mellett a fellépés végére jöttek a kötelező régi dalok, így a rajongók nem csalódhattak a Ministry előadásában.
A Dimmu Borgir-t lehet köpködni és utálni, annyi azonban bizonyos, hogy nagyon értenek ahhoz a szimfonikus, teátrális (black) metal muzsikához, amit művelnek. Ezúttal is teljes profizmussal adták elő a közel egy órás programjukat Shagrath vezetésével. A pár éve kilépő ICS Vortex (azaz Simen) dallamos énektémái nekem nagyon hiányoztak, az összes dallamos énektéma csak samplerről került bejátszásra. A zenészek játéka és a hangzás mellett az eljátszott dalok listájával sem volt különösebb problémám, bár a Kings Of The Carnival Creation elmaradása nagyon felbosszantott. Miért éppen a legjobb dalukat kell kihagyni, amikor az aktuális turné többi állomásán rendszeresen elővették a Puritanical Euphoric Misanthropia lemez ékkövét. Ezen dal távolmaradásáért a Spellbound (By The Devil) és a Mourning Palace sem tudott teljes mértékben kárpótolni.
A Sick Of It All a New York-i hardcore egyik alapbandája, fellépéseik pedig a mai napig elképesztően energikusak. Lou Koller-ék ezúttal is pillanatok alatt felpörgették a közönséget, mindenki vidám ugrált az olyan örökbecsű hardcore dalokra, mint a Take The Night Off, a Step Down, a Scratch The Surface vagy az Us Vs. Them. Mindegyik zenész aktív volt, a fejkendős Pete Koller gitáros most is végigfutkározta/ugrálta a koncertet. A Sick Of It All még mindig az egyik legjobb hardcore banda, élőben pedig óriási energiákat képesek felszabadítani.
A Samael-en muszáj volt már pihennem, de a Nile koncertjére visszatértem a színpad elé. Az egyiptológus death metalosok most megjelent új lemezét (At The Gate Of Sethu) többen csalódásként könyvelték el, szerintem azonban ez is egy kiváló alkotás. Ez a fellépés azonban nem sikerült a legfényesebben. A hangzás sem volt a helyzet magaslatán, a hangulatot pedig a koncert közepén eltört lábdob pedál miatti időkiesés ölte meg. Dallas próbálta fenntartani az érdeklődést, a közönség skandáltatására irányuló kísérletei azonban inkább csak rontottak a helyzeten. Amúgy a rövid szettben a szokásos nótákat kaptuk (pl. Ithyphallic, Sarcophagus, Sacrifice Unto Sebek, Black Seeds Of Vengeance), csak a második lemezes Defiling The Gates Of Ishtar feltűnése és az új albumos Supreme Humanism Of Megalomania hatott az újdonság erejével.
A napot az avantgárd black metalt játszó norvég Arcturus zárta. Ugyan a kultikus státuszuk miatt kíváncsi voltam a bandára, pár szám után otthagytam a zeneileg színvonalas, igényes produkciót. Számomra az ének tette tönkre a koncertet, és sajnos pont ICS Vortex-ben kellett csalódnom. Simen egyszerűen olyan szinten ripacskodott és áriázott, mintha egy modoros operaelőadáson lenne. Ráadásul nem is mindent tudott megfelelően kiénekelni, hangja érezhetően megkopott az évek alatt vagy csak éppen most nem volt túl jó formában. Lehet, hogy egy klubkoncerten jobban bejönne az előadásuk, de itt határozottan nem tetszett, amit hallottam.
2. nap
A második napot a Vildhjarta-val nyitottam, a Cattle Decapitation délelőtt 11 órás kezdésére ugyanis esélytelennek láttam a felkelést, valamint úgyis láttam őket a Kék Yukban a fesztivál előtt. A divatos djent-et toló svéd Vildhjarta nótái a nem rég látott Dürer Kertes koncertjükhöz hasonlóan itt is lehengerlő erővel szólaltak meg. A hörgős váltott ének volt talán néha kicsit halkabb a kelleténél, de a hangszeres szekció pincébe lehangolt témái teljes erővel romboltak. A tavaly kiadott debüt albumon ugyan többnyire elég inkoherens témahalmozásnak tűnnek a Meshuggah erőteljes hatását magukon hordozó nóták, azonban élőben határozottan működőképes és súlyos a produkció. Az meg külön felüdülés, hogy náluk nincs jelen az összes djent bandában megtalálható dallamos ének.
A kaliforniai retro thrasher Warbringer nagy energiával prezentálta a tipikusnak mondható régi sulis thrash metal szerzeményeit, így alapvetően kellemes volt a rövid koncertjük. Az elején ugyan rettentően gyenge hangzással szólaltak meg, pár perc alatt sikerült helyrekalapálni a megszólalást. Semmit sem tesznek hozzá a régi thrash csapatok érdemeihez, de élőben az intenzív játékukkal eladják a produkciót.
A finn Norther koncertjének az adta a specialitását, hogy ez volt az utolsó fellépésük a nemrég bejelentett feloszlásuk előtt. Mivel soha sem voltam a Children Of Bodom-féle melodikus death metal zenéjük kedvelője, így inkább pihenéssel töltöttem az időt az old school death metalt játszó amerikai Incantation fellépésére várva. A több mint 20 éve alkotó death metal alakulat sötét, okkult hangulatú, doom témákkal vastagon megtámogatott zenéje egy korrekt koncert keretében szólalt meg a Brutal Assault színpadán. A főleg régi nótákra épülő szettet magabiztosan, remek hangulatban vezették elő John McEntee vezetésével.
A régi motoros Darkest Hour-t már jó párszor láttam és John Henry-ék ezúttal sem okoztak csalódást masszív metalcore zenéjükkel. Intenzíven játszották az olyan jól ismert nótákat, mint a The Sadist Nation, a Doomsayer (The Beginning Of The End) vagy a With A Thousand Words To Say But One. Természetesen a The Human Romance című új album is képviseltette magát és ezek a dalok is jól passzoltak a programba.
A Vallenfyre koncertjét már nagyon vártam, igazi kuriózumnak ígérkezett a Paradise Lost gitáros Greg Mackintosh egyalbumos projektje, melyet édesapja halála ihletett. Az A Fragile King egy kiváló doom/death album lett, melynek briliáns dalait élőben is remekül szólaltatták meg a My Dying Bride-ból és Paradise Lost-ból is ismert zenészek. A súlyos doom metal témák mellett az old school death metal riffek is szuggesztíven törtek elő a hangfalakból. Egyedüli gyengébb pont csak Greg énekesi szerepkörében volt érezhető, tétova mozdulatai és erőlködő hörgése rámutattak frontemberi hiányosságaira. A gitár az eredeti szerepköre, de ezen a poszton is becsülettel helyt állt és összességében egy remek fellépést kaptunk a Vallenfyre-től.
A német Morgoth klasszikus death metal lemezeket adott ki a ´90-es évek elején, aztán a szörnyű Feel Sorry For The Fanatic-al le is rombolták az addig felépített ázsiójukat és fel is oszlottak. Most újra elkezdtek mozgolódni és pár kiszemelt koncert erejéig színpadra léptek egy korai dalokra támaszkodó programmal. Szerencsére a Brutal Assault-ra is eljutottak és egy határozottan kellemes fellépéssel szórakoztatták a jelenlévőket. Marc Grewe és társai nagy erőbedobással tolták a Cursed debüt albumra és a The Eternal Fall kislemezre épülő program korai death metal szerzeményeit. Pontosan, jó kedvűen játszottak és a közönség is örült az újjáalakult zenekarnak. Jó formában vannak, remélem egy új albummal is megpróbálkoznak.
A Hatebreed tufa, de nagyon súlyos metalcore muzsikája elképesztően intenzív és fogós nótákban ölt formát. Jamey Jasta csapata élőben mindig egy masszív energiabomba és ezúttal sem volt ez másként. Folyamatos zúzás és ugrálás ment a színpadon és a közönségben egyaránt, de hogy is lehetne karba tett kézzel figyelni az olyan nótákat, mint a Doomsayer, a Tear It Down, a Live For This, a Last Breath, az I Will Be Heard vagy a Destroy Everything.
A brit Napalm Death-et nemrég láttam a Club 202-ben, így most pihenéssel töltöttem a legendás grind banda koncertjét. Az utolsó nótákra azért a színpad elé mentem, a Scum örökbecsű nótáit sokadszorra is öröm hallgatni. Az Amon Amarth-ot is többször láttam az utóbbi időben, így csak a távolból hallgattam a viking death metal horda fellépését. Amúgy profin hozták a kötelező programot, szokás szerint elhangzott a Death In Fire, a Runes To My Memory, a Cry Of The Black Birds, a The Pursuit Of Vikings és a Guardians Of Asgaard.
A Machine Head-re aztán beljebb merészkedtem a tömegbe, a népszerűsége csúcsán lévő amerikai bandát itt is rengeteg néző várta lélegzetvisszafojtva. A The Blackening után az Unto The Locust még nagyobb ismertséget hozott nekik és a főleg ezen albumra épülő szettben meglepetésemre az új dalokat (I Am Hell (Sonata In C#), Locust, Darkness Within) is akkora üdvrivalgás fogadta, mint a Burn My Eyes-os ősnótákat (Old, Block és a kötelezően záró Davidian). A hosszú szerzeményeknek köszönhetően az említett két album mellett még a Through The Ashes Of Empires (Imperium) és a The Blackening (Aesthetics Of Hate, Halo) került megidézésre, a többi lemezről sajnos nem játszottak. A zenészek amúgy jó formában voltak, rossz Machine Head koncertet eddig még nem láttam. Dave atompontosan hozta a dobtémákat és természetesen Adam, Phil, valamint Robb teljesítményére sem lehetett panasz. Ami viszont zavart a kissé kásás hangzás mellett, az Robb egyre hosszabbá váló számok közötti konferálásainak köszönhető. Több perces hegyi beszédek hangzottak el, amelyek helyett simán belefért volna még 1-2 dal a programba. Remélem nem lesz Opeth-szindróma a dologból. Valamint a dallamos énektémákra kéne még rágyúrnia Robb bátyónak, mert sokszor erőtlen és hamiskás a hangja. Persze ezen apró negatívumoktól eltekintve egy remek koncertet adott a Machine Head, mindig élmény élőben látni őket.
A kaotikus hardcore-ban utazó Converge ugyan nehezen emészthető, de szerintem zseniális zenét játszik. Jacob Bannon-ék ráadásul élőben sütnek igazán, ahogy ezt már hazánk színpadain is többször bizonyították. Az intenzív, energikus koncertet a Jane Doe lehengerlő címadójával kezdték és a végén a Concubine is elhangzott ezen kiváló lemezről. A legutóbbi Axe To Fall szerzeményei (Dark Horse, Reap What You Sow, Worms Will Feed/Rats Will Feast) mellett pedig az új splitről is kaptunk egy feldolgozást. Az Entombed klasszikus Wolverine Blues-hoz ráadásul Tompa mester is beszállt egy vendégszerepre, így téve teljessé az élményt. December közepén hozzánk is ellátogat a Converge, mindenkinek erősen ajánlott a részvétel!
A brit Paradise Lost komor gothic/doom metal zenéje a kísérletezős éveket követően ismét a teljes pompájában ragyog, bár a most megjelent Tragic Idol mintha kissé gyengébb lenne a három évvel ezelőtti albumuknál. Nick Holmes-ék az új lemez számai (Tragic Idol, Fear Of Impending Hell, Honesty In Death) mellett egy erős best of programot adtak. Volt Forever Failure, Widow, As I Die, One Second, Faith Divides Us - Death Unites Us, Erased és a kötelező Say Just Words. Vidám hangulatban és jól játszottak a zenészek, Nick pedig pár epés megjegyzéssel megcsillantotta tipikus brit humorát a számok között.
A fesztivál általam egyik legjobban várt fellépése a kanadai Gorguts-hoz kötődött. A technikás, komplex death metalt játszó brigád olyan zseniális albumokat adott ki annak idején, mint az Obscura és a From Wisdom To Hate. 2005-ban feloszlottak, de pár évre rá szerencsére visszatértek, sőt hamarosan az új lemez is megjelenik. A zenekarvezető énekes/gitáros Luc Lemay rendkívül képzett társakat talált a visszatéréshez, elég a dobos poszton ülő, Origin-ból ismert John Longstreth-et említeni. Amit aztán itt jó 40 percben megtapasztaltunk, arra még én sem számítottam. Hihetetlenül erőteljes, tiszta hangzással záporoztak ránk az első másodperctől a halál precíz, csontroppantóan komplex témák, egyszerűen álleejtősen hibátlan produkciót kaptunk. Amit a Gorguts itt nyolc nótában (From Wisdom To Hate, The Carnal State, Orphans Of Sickness, Nostalgia, Stiff And Cold, Inverted, Obscura,The Erosion Of Sanity) produkált, az magasan az egész fesztivál (sőt eddig az idei év) legjobb koncertje volt. Hihetetlenül intenzív, feszes játék, tökéletes hangzás és semmi mellébeszélés. Ezek után még jobban várom az új lemezt és reménykedek egy európai turnéban.
A napot az amerikai Pig Destroyer agresszív grindcore muzsikája zárta. Scott Hull-ékat ritkán lehet elcsípni, így érdemes volt megtekinteni a zajbrigádot. A hamarosan új albummal jelentkező banda a műfajon belül igyekszik változatos nótákkal előállni, a folyamatos darálásokat lassú részekkel és egyéb változatos betétekkel is színesítik. A fárasztó nap levezetéséhez tökéletesen megfelelt a brutális aprításuk, koncertjük után teljes elégedettséggel lehetett nyugovóra térni, rákészülve a fesztivál utolsó napjára.
3. nap
A harmadik napot az egyre ismertebbé váló ausztráliai Be´Lakor koncertjével kezdtem. A melodikus death metalt epikus (8-9 perces) kompozíciókba foglaló brigád Of Breath And Bone című új albuma nagyon jól sikerült, így kíváncsi voltam rájuk, hogy mit tudnak élőben. Jó hangzással és profin adták elő a srácok a négy dalból felépülő szettet, egyedül a kissé merev színpadi produkción lehetne még javítaniuk.
A belga Aborted energiától feszülve csapott bele a brutális death metal prezentálásába és a nemrégiben a Cannibal Corpse előbandájaként látottakhoz hasonlóan itt is remek formát mutattak. Intenzíven, a színpadot bemozogva aprították el az újabb dalok mellett a jól bevált régi szerzeményeket (The Holocaust Incarnate, The Saw And The Carnage Done, Meticulous Invagination, Dead Wreckoning) is tartalmazó szettet. Svencho most is elemében volt, de a többiek szintén odatették magukat.
A brit The Safety Fire koncertjét távolabbról szemléltem; a djent-es elemeket is tartalmazó progresszív metal banda debütáló lemeze mostanában látott napvilágot Grind The Ocean címmel. A lemez nem lett rossz és élőben sem volt különösebb problémám a bandával, egyedül az énekes Sean elég sokszor hamis és erőtlen produkciójával nem voltam megelégedve. Ősszel hazánkban is láthatjuk majd őket a Between The Buried And Me koncert előbandájaként.
A holland Textures a djent-ben gyökeredző, Meshuggah közeli progresszív metal muzsikák egyik legkiemelkedőbb és legrégebb óta működő képviselője. Engem a 2008-as Silhouettes lemezzel nyűgöztek le, de a többi munkájuk is kiválóan sikerült. Játszottak már a Brutal Assaulton, akkor egy éjszakai időpontban emlékeim szerint hatásosabban dörrentek meg a témáik, most a kora délutáni napsütésben kissé erejüket vesztették a dalok. Pontosabban a hangzás volt elég erőtlen, a kiváló gitártémákat alig lehetett kihallani az előtérben harsogó Daniel éneke mögött. Persze így is bőven élvezhető volt a főleg a Drawing Circles-re (Regenesis, Stream Of Consciousness, Surreal State Of Enlightment) és a Silhouettes-re (Awake, Laments Of An Icarus, Storm Warning) épülő műsoruk, de egy bikán megdörrenő hangzással lehetett volna jobb is.
A kaotikus metalcore-t játszó Norma Jean-t nemrég a fővárosunkban is láthattuk és ahhoz hasonlóan itt is egy intenzív, erőteljes koncertet adtak. Arányosan válogatták össze a nyolc dalos programjukat, amelyet a zúzós hangzás is támogatott. Nagyot ütött a végén a Memphis Will Be Laid To Waste, amely alatt Cory énekes a színpad állványzatát is megmászta.
Az izlandi Sólstafir nagyon különleges muzsikát játszik, a korai black metal pusztítások után mára egy hangulatos, progresszív és post metal közeli zenei világot hoztak létre. A kissé elvont, befelé forduló muzsika négy dalban öltött ezúttal formát: a legújabb Svartir Sandar mellett a Köld-ről került elő egy nóta. A jammelős, elnyújtott szerzemények kiváló hangulatot teremtettek, szívesen hallgattam volna többet a Sólstafir egyedi és csodálatos esszenciájából, amely egyben országuk páratlan szépségeit is felvillantja.
A szutykos sludge metalt pszichedelikus rock hatásokkal vegyítő Kylesa-t többször láttam az utóbbi időben és a két dobossal játszó amerikai zenekar mindig príma koncertélményekkel ajándékozott meg. Ezúttal is egy remek fellépést adtak, kiváló megszólalással és feszes előadásban hangzott el a Static Tensions (Running Red, Scapegoat, Said And Done, Unknown Awareness) és a Spiral Shadow (Don´t Look Back, Tired Climb, Forsaken) számaiból felépülő szett. Laura Pleasants és Philip Cope vezetésével szuggesztíven játszották el fogós nótáikat, most is maradandó élményekkel gazdagítottak.
A New York-i Immolation a death metal egyik megbízható képviselője, ráadásul zenéjüknek van egy sajátos, sötét atmoszférája, amely révén kiemelkednek a stílusban alkotó bandák tömegéből. Koncerten is mindig kiemelkedőt nyújtanak; ezúttal is egy súlyos, komor death metal esszenciát kaptunk tőlük, amelynek élvezetét a korrekt (bár kissé torz) hangzás sem hátráltatta. Nagy lendülettel vezették elő Ross Dolan énekes/basszer vezetésével a sok régi nótát tartalmazó szettjüket. Príma kezdés volt a Close To A World Below album címadója, de később is felbukkantak korai Immolation dalok (Into Everlasting Fire, No Jesus, No Beast, Under The Supreme, Dawn Of Possession) az újabb keletű szerzemények (Majesty And Decay, What They Bring) mellett. Kitűnő formában vannak, mindenképpen érdemes itthon is megnézni őket a Kék Yuk-ban a Marduk előtt.
A Six Feet Under csak azért lehetett szélesebb körben ismert banda, mivel a Cannibal Corpse-ból kilépett Chris Barnes alapította és működteti. Az első két-három lemezükön még élvezhetően szállították a pőre, sallangmentes death metalt, utána viszont egyre szürkébb, jellegtelenebb anyagokat gyártottak. Ugyan Chris mögött most szinte teljesen lecserélődött a zenekar, továbbra is a tőlük megszokott egyszerű, groove-os death metalt játsszák. Élőben ettől függetlenül hatásos tud lenni az amúgy izgalommentes zenéjük, a megfrissített tagság feszes játékában nem is volt hiba. A Six Feet Under klasszikusok (No Warning Shot,Human Target, Victim Of The Paranoid, Revenge Of The Zombie, Feasting On The Blood Of The Insane) mellett két Cannibal Corpse örökzöld (Stripped, Raped And Strangled, Hammer Smashed Face) is elhangzott és ezek jelentették a fellépés csúcspontjait. Barnes mester néha közbeiktatott magas hangú denevér vijjogásai már nevetségesek, semmint brutálisak, inkább végig maradnia kéne a pincemély hörgéseknél. Ezen apróbb negatívumtól eltekintve most is egy jó koncertet adtak.
A New York hardcore legenda Agnostic Front előadását a pihenés szükségessége miatt távolról szemléltem. A Roger Miret és Vinnie Stigma által működtetett banda kitett magáért, egy igazán pörgős, energikus hardcore bulit vezényeltek le a tomboló közönségnek. Az újabb nóták is sütöttek, de a legnagyobb beindulás természetesen az olyan régi klasszikusokra volt, mint a For My Family és a Gotta Go.
Az At The Gates a göteborgi death metal alapbandája, a metal zene fejlődésére gyakorolt hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Már régóta vártam az alkalomra, hogy élőben láthassam a feloszlása után pár éve ismét aktivizálódó bandát. Csak 1-2 kiválasztott fesztiválon bukkannak fel évente, így különösen örültem a Brutal Assault-os fellépésnek. A várakozásoknak megfelelően egy igazi best of szettet kaptunk, amely a Slaughter Of The Soul című stílusdefiniáló albumra épült. Szinte teljes egészében elhangzott ez a mestermű, emellett pedig kaptunk ízelítőt a Terminal Spirit Disease-ről (All Life Ends, Terminal Spirit Disease, The Swarm), a The Red In The Sky Is Ours-ról (Kingdom Gone, Windows) és a With Fear I Kiss The Burning Darkness-ről (Raped By The Light Of Christ). Meggyőző erővel dörrentek meg az örökbecsű dalok és a zenészi játék mellett a hangulattal sem volt gond. A baseball sapkás Tompa meggyőzően hozta a vokálokat, a Björler fivérek is magabiztosan adagolták a dallamos gitártémákat, akárcsak Adrian Erlandsson a húzós dobtémákat. Egy kiváló koncertnek lehettünk tanúi, mely számomra hiánypótló jellege miatt különös jelentőséggel bírt.
A norvég black metal egyik úttörőjeként számon tartott Immortal már adott koncertet a Brutal Assault-on és mivel akkor nem nyerték el a tetszésemet a pandamacis arcfestésben, vasszigorú pózokkal előadott nóták, most inkább a pihenést választottam helyettük. Közben szemügyre vettem az új kisszínpadot is, ahol a The Mongoloids formációja zúzta az energikus New York-i hardcore muzsikáját. Korrektül szállították az ismerős témákkal felvértezett dalokat, a végére beiktatott Life Of Agony feldolgozás pedig örömteli meglepetés volt.
A dark/gothic metal zenében utazó portugál Moonspell a kilencvenes évek közepén két zseniális lemezzel ajándékozta meg a híveket (Wolfeart és Irreligious), aztán pár kísérletezős, gyengébben sikerült album után mostanában kezdenek visszatalálni a helyes ösvényre. Az idén kiadott Alpha Noir/Omega White duplalemeze kellemes hallgatnivaló lett, amelyet a koncerten erről elhangzó három dal (Axis Mundi, Alpha Noir, Em Nome Do Medo) is bizonyított. A rövid játékidőbe az új nótákon kívül már csak pár klasszikus fért be a Wolfheart-ról (Alma Mater, Vampiria) és az Irreligious-ról (Awake!, Opium és a szokásosan koncertet záró Full Moon Madness). Fernando Ribeiro énekes ezúttal is óriási színpadi jelenléttel vezényelte le a koncertet, született előadó tehetség a figura. A Moonspell egy hangulatos, kellemes koncerttel szórakoztatta a fesztivál végére már megfáradt közönséget.
A brit Godflesh egy indusztriális metal banda, melynek fő zenei agya a sok más zenekarból ismerős Justin Broadrick. A stíluson belül komoly megbecsültségnek örvend a zenekar, de az én zenei ízlésemmel nem találkozott a szigorú, gépies ütemekre épülő zene. Persze érdekes volt nézni a hatásos látványvilágot felmutató vetítéssel megterhelt komor indusztriális metal fellépést, de a háromnapos fáradtság hatására pár szám után inkább az alvás mellett döntöttem, ezzel lezárva a 2012-es Brutal Assault fesztivál eseményeit.
Élvezetes és színvonalas volt a fesztivál idei éve is, többnyire jó hangzáskép, pontos szervezés és kellemesen hűvös időjárás jellemezte. A zenekarok pontosan léptek fel, csak egy csere volt (a Sodom került át az utolsó nap hajnalára) és az apróbb újítások is kedvezőek voltak. Az egyedüli negatív tendencia számomra az egyre nagyobb tömeg és az emiatt jelentkező zsúfoltság. Valamint továbbra is zavaró, hogy a nagyon feszes programnak köszönhetően rövid játékidőket kapnak a bandák, átlagban 30-40 perces fellépésekre jut idő. Nem véletlenül egyre felkapottabb a Brutal Assault fesztivál, a kirívóan impozáns zenekari felhozatal valószínűleg jövőre még több metal rajongót fog Jaromerbe csábítani egy zúzós, felszabadult szórakozásra.
06:00
