szerző: BarnaSaint Vitus, Magma Rise, Sunday Fury, Wall Of Sleep 2012. július 4., Budapest, A38
A hazai doom metal fanatikusok nagyon jó évet élnek koncertfronton, ugyanis a Sleep Club 202-ben tartott zseniális fellépése után a kultikus Saint Vitus is tiszteletét tette az A38 hajó bendőjében. A több mint 30 éve alakult legenda előtt hazai zenekarok melegítették be a közönséget: a jelenlévőket még a Magma Rise, a Sunday Fury és a Wall Of Sleep szórakoztatta.
Érkezésemkor a Wall Of Sleep már éppen a rövid programjának utolsó nótájába kezdett bele. A 2001-ben a Mood egyik utódjaként alakult banda ízes doom metalt játszik, mely eddig már négy albumon öltött testet. A klasszikus doom riffeket meggyőzően prezentálta a banda, és a Stardrive-ból ismert Cselényi Csaba is jól énekelt. A Wall Of Sleep egy megbízható banda lemezen és élőben egyaránt, legközelebb remélem a teljes programjukat végig tudom követni.
A 2005-ben alakult váci Sunday Fury következett, akik meglepetésemre előzenekari pozíciójukhoz képest nagyon hosszú, egy órás műsoridőt kaptak. Ahogy előre tartottam tőle, a stoner rock/metal dalok nem is tudták unalommentesen kitölteni a fellépés teljes idejét. A hangzással nem is volt gond (az A38 profi cuccán szinte minden kiválóan dörren meg), a hullámzó minőségű dalokkal annál inkább. Engem a nagy egóval rendelkező Márkus Levente énekes/gitáros viccesnek szánt hozzászólásai sem szórakoztattak, az meg különösen zavaró volt, hogy sokadszorra is felhívta a figyelmet Herczeg László gitáros születésnapjára. Érdekességként ugyan kaptunk egy Mastodon feldolgozást (Oblivion) és zárásnak egy Dire Straits, Metallica (Sultans Of Swing és One) egyveleget, ennek ellenére a végére már eléggé fárasztott a koncertjük.
A Magma Rise lassan magába tömöríti a teljes Mood tagságot, ugyanis nemrég Füleki Sándor gitáros is csatlakozott hozzájuk. A 2009-ben alakult banda természetesen doom metalt játszik, eddig egy albumot adtak ki 2010-ben Lazy Stream Of Steel címmel. A sokat tapasztalt brigád élőben is zseniálisan adja elő a régisulis doom nótáit, most sem volt hiba a produkciójukban. Egymás után sorjáztak a lemez nótái Füleki Sándor és Hegyi Kolos ólomsúlyú riffjeivel, Holdampf Gábor karakteres hangjával és Bánfalvi Sándor erőteljes, lendületes dobolásával. A záró szerzemény ezúttal is a klasszikus Glow, Burn, Scream című Mood himnusz volt, amelyben azért már kezd kicsit zavarni, hogy Gábor a refrént nagyrészt a közönségre hagyja. A Magma Rise ismét egy remek koncertet adott, várjuk tőlük a második albumot.
A Saint Vitus egy kultikus, stílust meghatározó zenekar, amelynek kezdete egészen 1978-ig nyúlik vissza. A Black Sabbath-i hagyományokon alapuló muzsikájuk a kezdeti időkben nem sok elismerést zsebelt be, ők azonban kitartottak az általuk szeretett zenei irány mellett és zseniális albumokat alkottak meg. A ´90-es évek közepén bedobták a törülközőt, de pár éve újjáalakultak a legsikeresebb érájukat képviselő felállással, azaz a kultikus státuszban tisztelt Scott „Wino” Weinrich-el. Egyedüli váltás a dobos poszton következett be, ugyanis Armando Acosta 2010 végén elhunyt, a helyére pedig Henry Vasquez került. Idén egy remek albummal tértek vissza, a Lille: F-65 rövid játékideje ellenére egy minőségi doom metal anyag lett. A rövid történeti áttekintés után térjünk rá a koncertre, amely egy minden ízében tökéletes doom metal múltidézés volt. A régisulis dalok elemi hangerővel, remek aránnyal szólaltak meg és egyből visszarepítettek jó 30 évet az időben. A kiváló hangulatot elsősorban a zenekarvezető Dave Chandler gitáros szolgáltatta, aki totál úgy nézett ki, mint egy kivénhedt hippi: nagy mikulásszakáll, torzonborz frizura és fejkendő. A figura mellesleg teljesen átélte az összes nótát, már-már burleszk szerűen tátogott és grimaszolt a klasszikus számokra. Néha kicsit sok is volt már belőle: az itt csak énekesként szereplő Wino-t gyakorlatilag megfosztotta frontemberi szerepétől, állandóan belegitározott a mondandójába és átvette tőle a számok közötti szónoklatokat. Na és bár a riffjei aranyat érnek, a néha foggal és egyéb mutatványokkal nyúzott, pár hangból felépített több perces szólói a végére már nagyon fárasztóak voltak. Wino ugyan nem sokszor került előtérbe, de karizmatikus figurája és éneke ezúttal is megnyerő volt. Mark Adams basszer totál életunt ábrázattal pengette a hangszerét, Henry dobos pedig eszméletlen intenzitással, látványosan és egyben pontosan ütötte a cájgot. Még pszichedelikus hangulatú vetítést is kaptunk az egyik oldalra, ami sajnos meglehetősen gyenge volt, de nem rontott a koncert kiváló hangulatán. A nem túl nagy számban jelen lévő közönség lelkesen fogadta a bandát, családias közegben zajlott a majd másfél órás doom metal esszenciát rejtő fellépés. A szett amúgy a nemrég kijött új lemez kiváló nótái mellett (Blessed Night, Let Them Fall, The Bleeding Ground, The Waste Of Time) a régi klasszikusokra épült. Kellemes volt hallani az olyan örökbecsű számokat, mint az I Bleed Black, a Clear Windowpane, a Living Backwards, a Look Behind You, a White Stallions, a Mystic Lady, a Saint Vitus, valamint a ráadásban elhangzott Dying Inside és Born Too Late. Egy ereje teljében lévő Saint Vitus-t láthattunk, nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott a zenekar.
Egy élő legendát nézhettek meg az érdeklődők, amely egyáltalán nem okozott csalódást. A Saint Vitus a nemrég megjelent remek új albuma mellett egy kiváló koncerttel ajándékozta meg a doom metal hívőket és a hazai előzenekarokra sem lehetett panasz.