beszámoló [fesztivál]  2003. augusztus 14. csütörtök   13:50

nincsen hozzászólás

  És ahogy kell, sajnos eljött amitől féltünk. A környék lakói, az alsórakpart autósai, a HÉV utasai és a BKV ellenőrei megkönnyebbülhettek, hogy már csak ez az egy nap választja el őket a jól megszokott hétköznapi nyugalomtól, és újra visszaáll a rend! A sziget ideiglenes lakói, pedig szomorkodhatnak, hogy vége a szabadságnak és kezdődik minden elölről. Visszaáll a főnők-beosztott; diák-tanár távolságtartó viszony. Hosszú búcsúzás az újdonsült barátainktól, a töménytelen és végtelennek tűnő programoktól és mindennek. Ez a vég vagy mi? De addig még egy utolsó löketet adtunk a hallójáratainknak, és a fáradhatatlannak tűnő végtagjainknak. Ennyi és nem több!
  
  Kis délutáni szieszta után ismét a Sziget forgatagában érezhettem magam. Kora délutáni tikkasztó hőség sem zavart már, mert látnom kellett a 8 tagú Toulouse-i ska, reggae és halmozottan latin műfajt összeolvasztó csapatot a Spook and the Guay-t. Igen vidám, vibráló produkciójuk magával ragadta a közönséget, csak a színpad előtt tanyázó „napbarát” feketébe öltözött, összekulcsolt kezű, zord tekintetű biztonságiakat nem. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ők valószínűleg nem is élvezték volna ezt a produkciót. A csapatról eddig a koncertig hazánkban csak a szervezők, fanatikus gyűjtők és néhány tényleg rádióadónak nevezhető (Cafe Rádió, Tilos Rádió) műsorszolgáltató média ismerte és népszerűsítette. Ez a fellépés volt ténylegesen az, amikor nagyon sokan megismerhették ezt az életvidám csapatot. Az igazi irányvonalnak a Les Négresses Vertes, Mano Negra és Zebda tekinthető. A csapatban Niko Birotheau és Pierre Talavera gitározik; Jean szaxofonozik, Bruno trombitál; Julien basszusozik, Seb dobol és ketten Xavier Couderc és Fabrice raggázva, mutogatva, mosolyogva szaladgáltak a színpadon. Ez a látott produkció nem csak engem, hanem azt hiszem, aki ott volt, és oda figyelt rájuk azt is maximálisan megérintette ennek a csapatnak egy szűk órásra szabott műsora.
  
  Pedig lett volna még mondanivalójuk az 1997 „Mi Tierra”; 1999 „Ocho Rios”; 2001”En Cocert”; 2002 „Vida Sonora” albumokról. Újra inni támadt kedvem és néhány pillanat erejéig megtekintettem a Voodoo Glow Skulls erőteljes hc hatásokkal teletűzdelt ska-punk formáció produkcióját. A csapat 1988 óta létezik Casillas testvérek jóvoltából Frank ének; Eddy gitár és Jorge basszus és Jerry ONeill dobos. Később csatlakozik hozzájuk Joey Hernandez szaxofonos; Joe McNally trombitás és Brodie Johnson pozanos. Első albumuk csak, csak 1993-ban jelenik meg a Who is This” is. Ezután még számtalan albumot készítenek 1995 „Firme”; 1997 „Baile de Los Locos”; 1998 „Band Geek Mafia”; 2000 „Symbolic”; 2002 „Steady As She Goes”. Ez a produkció sokkal nyersebb volt, nem tudtam felfedezni benne azt az atmoszférikusságot, mint az elődjében a „Guay”-ban. Az tagadhatatlan, hogy nagyon sokan bekattantak a fellépésükre és hatalmas porfelhőt hoztak létre így utoljára.

   De az idő szűkössége és Shane MacGowan & The Popes iránti türelmetlenség erősebb volt bennem mit, hogy tovább maradjak. Pannonon sörökkel a kezemben előbb a Tércsői banda balkánisztikus muzsikájára ürítettem műanyag korsóimat, majd a régóta várt Pogues-tól megvált Shane MacGowan produkciójára hangoltam magam.
  
  Shane MacGowan 1957 Karácsonyán Kent-ben született. Nem sokkal a születése után a család visszaköltözik Írországba. Shane igazából itt mártózik meg az ír kultúrkörrel. írói vénája hamar megmutatkozik és sorra nyeri a költészeti versenyeket. 14 éves korában drogtartás miatt meg kell szakítania tanulmányait, mert kirúgták szertett „alma mater”-éből. Itt egy fél pillanatra megállnék, mert Shane születése pillanatában sem volt egy gyermeki szépség, pláne később, de mint punker kiválóan festett a The Nipple Erectors-ban. Ezt a csapatot 1976-ban a Sex Pistols hatására alakította meg. 1978 debütálnak a „King of the Bop” albummal. A zenekarnevet nem sokkal The Nips-re változtatja és további albumokat jelentet meg 1981-ig: „All the Time in the World”, „Gabrielle” ; „ Happy Song”; „ Only The End Of The Beginning”. 1984-1991-ig már a The Pogues formáció élén találjuk. Ez alatt az idő alatt sem tétlenkedett. Nagyon sok albumot, rengeteg üveg szeszt, kendert és számtalan klasszikus dalt tudhat maga mögött „Red Roses For Me; Rum, Sodomy And The Lash; Straight To Hell; If I Should Fall From Grace With God; Peace And Love; Yeah Yeah Yeah Yeah Yeah; Hell´s Ditch, Waiting For Herb; Pogue Mahone; The Best Of The Pogues; The Rest Of The Best”.
  
  Az alkohol függő Shane-t társai egyre nehezebben tudták elviselni, ezért elbúcsúztak tőle. Shane mégis magára talált. 1992-ben közös duettet énekelt Nick Cave-el, és 1994-től már új csapatával a Popes-al készíti el albumait egészen napjainkig. „The Church of the Holy Spook”; „That Woman´s Got Me Drinking”; „The Song With No Name”; Shane MacGowan and Sinead O´Connor „Haunted”; Shane MacGowan and Maire Brennan „You´re the One”; „My Way”; „Christmas Party”; „Lonesome Highway”; „The Crock of Gold”; „Rock ´n´ Roll Paddy”; „The Snake”; „Rare OulStuff”; „Across the Broad Atlantic: Live on Paddy´s Day”.
  
  Shane MacGowan & The Popes-ra igencsak összetömörültünk. Talán nem volt véletlen, mert Shane a Zöld-sziget egyik legendás nagyját, újra láthattuk itt a Szigeten. Még meglévő néhány fogával, dülöngélő járással, zakóban, napszemüvegben és 1/2 literes vörösboros pohárral érkezett és adott egy minden tekintetben kiváló táncos „nagy kocsma” koncertet. Igaz, hogy a tradicionális ír kocsma képből hiányoztak az asztalok, székek és a felszolgálok. Csak a kiváló előadás és a zenészek voltak társai a nézőknek. Shane bizonytalan énekhanggal is hibátlanul énekelte végig az előadást. Csak egyszer hagyta magára a zenészeit és a közönséget egy rövid vizelésre és borozásra. Újra visszatért és folytatta a fellépést, tovább táncoltatta és énekeltette közönségét. Ez a hangulat magáért beszél. Aki látta őt, annak mindenféleképpen látnia kell még sokszor. De akinek nem volt hozzá szerencséje, annak pedig melegen tudom ajánlani, feltétlen nézze meg, mert kihagyhatatlan élményben lesz része. Shane igazi klasszikusa és zászlóvivője az ír kocsma zenének. A példakép, akitől csak tanulhatunk inni, inni, inni és nagyot bulizni.
  
  Én nem szeretnék különbséget tenni a „Pogues” és a „Popes” produkciója és albumai között. Ugyebár azokat a hangulati elemeket fedezhettük fel, a mostani felállásában, mint a Pogues félében. A két zenekarban egyetlen kapocs létezik a mai napig Shane és senki más. Ezen lehet vitatkozni szerintem, de nem érdemes, mert ez a produkció szerintem mindenkinek bejött. Legvégül remek sörhangulatot és mosolyt tudott varázsolni arcunkra, ez tény, de az élet a záró éjszakán sem ált meg. Ahogy jöttem, úgy távoztam a koncert végén jó hangulatban a Napalm Death koncertjére.

  Itt egészen más volt a helyzet és az egész hangulat. A Grindcore üttörői a Napalm Death politikai mondani valóval gazdag csapat 1982-ben Ipswich-ben Angliában alakult. Ultragyors disszonáns Thrash metal, punk és hc zenének a keverékét hozták létre a Crass és a Celtic Frost hatására.
  
  1987-ben debutáltak a „Scum”-al, melyre 28 dalt került fel. 1988-ban a Napalm kiadta a „From Enslavement to Obliteration” 54 számot felvonultató albumát. A következő 1990-ben „Harmony Corruption” album után tagcsere törtét. Lee Dorrian énekes a Cathedral-ban folytatja pályáját, tisztét Barney Greenway vette át, aki a Benediction énekese volt. Bill Steer (a Carcass-ban tevékenykedik egészen 1996-ig) helyét az Terrorizer gitárosa Jesse Pintado vette át. A Napalm első Államokbeli turnéját 1990-ben tartotta a Bolt Thrower, Carcass és a Morbid Angel közreműködésével. 1993-ban turnéznak a Sepultura-val, 1994-ben Napalm Death turné következett a Fear, Emptiness, Despair grindcore zenekarokkal és közös turné a Obituary és Machine Head-el. A Napalm 1991-2003 között jelenteti meg még a „Death by Manipulation”, „Utopia Banished”, „Fear Emptiness Despair”, „Diatribes Date”, „Inside the Torn Apart”, „Bootlegged in Japan”, „Diatribes”, „Enemy of the Music Business”, „Order of the Leech” albumaikat. Idén jelent meg a zenekar utolsó „From Enslavement to Obliteration” albuma.
  
  A napalm tagjai, kivételesen nem a koncert előtti pillanatokban estek be, és úgy adtak koncertet, hanem a fellépésük előtti napon már itt tanyáztak. Megnézték mind a két nagyot a Testamentet és a Slayert is, és még arra is volt idejük, hogy a hazai fejeinkkel együtt igyanak. Ez a fellépésükön meg is látszott. Nem sokat cicóztak a fiúk Hammeren az elsőtől az utolsóig előszedték az aránylag legrövidebbnek tűnő hálás számaikat, és ezekkel passzíroztak szét bennünket a grindcore show mesterei. Totális pusztítás tanujai lehettünk, nyersen és elegánsan élvezhettük végig a Barney öblös üvöltését, Shane legmélyebb basszusait és Danny gyilkos ütemeit. Szinte a hátunkon érezhettük, ahogy a Napalm leégeti a húsunkat a csontokig. Hazánkban egyébként csak keveseknek adatott meg, hogy ilyen kaliberű zenét játszhassanak. Csak egy nevet említenék HUMAN ERROR kiazkineismerné?

  Az éjszakának ez volt az első figyelemre méltó fellépője, s őt követte a második a katartikus élményeket kavaró monumentális legenda a Laibach. Eltérő vélemények szerint a legellentétesebb érzelmeket, véleményeket és reakciókat tudja kiváltani az őket látó és halló emberekből. A Laibach tagjai minden bemutatott produkcióikban törekszenek a tökéletességre és ezzel együtt a militarista szimmetriákra és érzelmekre. A látható öltözékekből és a mozdulatukból a fegyelem köszönt vissza. Gépiesített alapritmusok és a háttérben kivetített videó, mind a színpadi előadásuk része volt.
  
  Ennek a csapatnak a koncertjére idén nyáron Treffenben (Lipcse) majd 15000 néző volt kíváncsi. Ami nem magyarázza meg azt, hogy itthon a Wan2 sátorban, miért csak egy-két ezren voltak kíváncsiak? Nem értem! Ennek ellenére nézetem szerint, ez a fellépés volt az, ami valójában bezárta a 2003-as Sziget Fesztivált! Nehéz illúziók nélküli volt ez a fellépés. Kegyetlen zajokkal, zörejekkel, sikításokkal, monoton industrial-techno elemű ritmusokkal és basszusokkal tarkított sokkolóan kimért előadást mutattak be a „WAT” megjelenése alkalmából. A mesteren a jellegzetes bakancs és az első világháborús pilóta sapkát őrizte meg az évek folyamán színpadi kelléknek. És ezenkívül az őt segítő kéttagú férfi dobos-énekkart lecserélte, igazán tetszetős rideg formákkal megáldott feketébe öltözött german típusú szőke copfos lányokra, akik a színpad jobb és bal oldalán festették még monumentálissá a sínpadi látványt. Valóságban inkább esztétikai szerepük volt, mint hangtani, ennek ellenére ez aminimál kórus így is kiválóan illeszkedett bele a színpadi produkci? összhatásába, abba a szimmetriába, melyet a Laibach képvisel 1980-óta.
  
  A lemezeiket az „Occupied Netherlands” 1984-es megjelenése óta követhetjük nyomon. „1985 Nova Akropola, 1985 Laibach, 1986 Baptism, 1987 Opus Dei, 1988 Let It Be, 1988 Sympathy for the Devil, 1990 Macbeth Restless, 1991 Occupied, 1992 Kapital, 1993 Ljubljana- Zagreb- Beograd, 1994 NATO, 1995 In the Army now/War, 1996 Final Count down, 1996 Jesus Christ Superstar, 1996 Occupied Europe NATO Tour 1994-95, 1997 MB; 1997 Laibach live, 1999 Laibach, 2001 John Peel Session, 2002 Nova Acropla, 2003 Neu Konsevatiw”, és a „2003 WAT”.
  
  Igazából nekem a Laibach munkásságából a Macbeth féle Wagneri hatásokat boncolgató nehéz szinfónikus tételek jönnek be, amelyek meg tudják borzoltatni a testemen található szőrtesteket. Pl: „Mars on River Drina”; „Abuse and Confession”; „The Great Seal”; „Opus Dei”! És zárszóként még a Laibach-hoz, hogy bármennyi albumot adjanak ki még ezzel a szakértelemmel és visszafogottsággal, Európa szerte garantáltan teltház fogja őket fogadni (még jó pár évig) erre ez a név garancia.
  
  A Laibach után végetért az ide Sziget Fesztivál 2003 koncert része. Apró levezetőnek még egy utolsó körútat tettem a Dalmátig. Az összkép és a hangulat semmit sem változott az előző éjszakához képest. Se zene, hajnaltájt már se sör, csak rövid és a jó hangulat. A felkelő nap izzó ege alatt, még néhány gondtalan órát tölthettünk el búcsúzóul.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: