beszámoló [fesztivál]  2003. július 17. csütörtök   14:55

nincsen hozzászólás

  A Summer Rocks programjának nyilvánosságra kerülésétől kezdve igen lelkesen vártam a kétnapos rendezvényt, hiszen mind az Iron Maiden, mind a Nightwish nagy kedvenceim közé tartozik, és a többi fellépőre is kíváncsi voltam, különösen a másik finn bandára, a Children of Bodomra. A nagyszerűen sikerül Maiden fellépés után csütörtök délután nekivágtam a Városligetnek, ahol óriási sor várta, hogy a biztonságiak elvegyék tőlük az esetleg magukkal hozott italokat (hogy bent aztán gyakorlatilag ugyanúgy műanyag flakonban vehessenek maguknak üdítőt, miután kivárták, hogy az előttük lévők sörét egyesével öntik át a fém dobozból pohárba. A bejárat után néhány árusító asztalt lehetett látni, majd az együttesek dedikálására szolgáló elkerített területet, persze mindezt úgy, hogy a nagy tömegen kelljen mindenkinek átkelnie, ha épp arra járt. No de sebaj, a színpaddal szemben még rengeteg hely volt, így kerestem egy szabad részt a lépcsőkön, és helyet foglaltam. Elsőnek a death metal stílusban nyomuló Casket Garden igen ígéretes produkcióját láthattuk, és ezt megerősítette a közönség tombolása is, bár abban is biztos voltam, hogy estére a színpad előtti részen még nagyobb headbangelésre és ugrálásra lehet számítani. Lelkesen vártam ezután a következő két fellépőt. Kissé hosszúra nyúló átszerelés után aztán színpadra is lépett a Children of Bodom, és belevágtak igen pergő műsorukba. Az új album (Hate Crew Deathroll) számai (pl. Needled 24-7, Angels Dont Kill, Sixpounder) között felcsendült egy-egy régebbi dal is, mint például a Silent Night, Bodom Night vagy a Hate Me. A számok között az énekes szövegében lévő fucking-sűrűség” feltűnően magas volt, de hát ez hozzá tartozik az általuk képviselt zenei stílushoz. Említést érdemel talán még a szintisük, aki elég furcsán, szinte kilencven fokkal döntve helyezte el hangszerét. Amúgy meg egyik számnál szelíden” megkérték a közönséget, hogy a szintist Play, motherfucker!” felkiáltással bíztassuk a játékra...

  Újabb átszerelés után következett a másik finn banda, a Nightwish, akiket már igen sokszor láthattunk hazai színpadon (amit a rajongók persze egyáltalán nem bánnak). Tarja ezúttal fehér ruhába lépett a színpadra, sokak szerint mintegy angyalként a sok feketébe öltözött zenész (és rajongó) között. Háttérbe a Szigeten már látott vízeséses kép került. Elsősorban újabb lemezeikről hallhattunk számokat: Bless the Child, Ever Dream, Dead to the World, Slaying the Dreamer a Century Child albumról, She Is My Sin, Kinslayer, Come Cover Me és persze a Wishmaster, az utóbbival egyező című korongról, és a Sleeping Sun az Oceanborn-ról (számomra ez volt az egyik csúcspontja a fellépésnek, utána napokig ez a dal járt a fejemben). Meglepetés volt egy számot Tarja nélkül hallani, ez pedig egy Ozzy Osbourne feldolgozás volt, a Crazy Train, melyet Marco, a basszusgitáros énekelt el. Közel egy óra után azonban sajnos távoztak a színpadról, a Szigethez hasonlóan ismét csak egy rövid programmal szerepeltek.
  Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, vajon visszajönnek-e ráadással. Bíztam a pozitív válaszban, és abban, hogy az Over the Hills and Far Away is felcsendül még, és ezekkel kapcsolatban nem is ért csalódás: pont ezt a számot adták elő a ráadásban. Sajnos több szám már nem fért bele, át kellett adniuk helyüket az Anthraxot előkészítő színpadmunkásoknak.
  Fél tíz körül kezdődött a nap fő attrakciójának tekintett Anthrax. Az ő bemutatásukra azonban átadnám a szót lépfene-szakértőnknek, Morellonak...

  Az átszerelés elég sok időt vett igénybe, és mindenki tűkön ült, de csak nem akart elkezdődni. Az egyetlen örömöm az volt, hogy a Testament számait nyomtatták, akik amúgy a Szigeten is kint lesznek, pont a Slayer után. Folyt aztán erre is a headbang, de azért mértékkel, hiszen az Anthraxra meg kellett őrizni az energiatartalékokat! Aztán végre megjelentek az Anthraxos srácok a színpadon, és felcsendült (pontosabban feldörömbölt) a már annyiszor hallott, jól ismert dallam, a legújabb We´ve Come For You album nyitószáma. A népnek sem kellett több, rögtön megindult a pogo ezerrel, és a tömeg John Bush énekessel együtt egy emberként üvöltötte, hogy „You cannot kill, what doesn´t die!” Alighogy véget ért ez a szám, már is jött az újabb zúzda az új albumról, Black Dahlia. Ennél jobb kezdést elképzelni sem lehetett volna. Az tuti, hogy ezek a srácok értenek hozzá, hogyan kell másodpercek alatt felszítani a hangulatot.
  A rajongók pedig teljesen megőrültek! Érdekes volt látni, hogy milyen éles határa volt a „pogó-vonalnak”. A pogózók mögött volt egy 1-2 méter széles „légüres tér”, azon túl helyezkedtek el a „szelídebb” rajongók. Egyébként ahogy vártam is, a vad pogó csak az első 3-4 számig ment, utána már valamelyest kifáradtak a lökdösődők, ugrándozók, innentől már főleg tömény zúzás és headbang ment, persze az sem kispályás módon.
  És egyre csak jöttek a klasszikus, húzós nóták, a teljesség igénye nélkül: Safe Home, Fueled, N.F.L, Antisocial, és még sorolhatni. Jómagam jól ismertem az Anthrax nevét már régóta, és azt kell hogy mondjam, hogy az Anthrax nemcsak hogy élőben is átadta lemezeinek hangulatát, de talán tízszeresére is felturbózta azt!
  A banda jellegzetes búrája, Scott Ian rendelésre szállította nekünk a durvábbnál durvább riffeket, Rob Caggiano és Frank Bello sorra nyomatta a szólógitár illetve basszus témákat, Charlie Benante dobos pedig egy olyan embertelen szólót mutatott be nekünk, hogy akárhogy figyeltünk, szinte nem is lehetett látni a kezeit! John Bush és Scott Ian megemlítette, hogy a banda utoljára talán 7 évvel ezelőtt járt Magyarországon, de egyszerűen elámultak a magyar rajongók fanatizmusától és őrült tombolásától, és ígéretet tettek rá, hogy a következő koncertre nem kell majd ennyit várnunk.
  A közönség tehát nagyon jó benyomást tett rájuk, de látszott hogy ők is nagyon élvezik az előadást. Aztán jött a ráadás, újabb klasszikusok következtek, és az Anthrax korszakaira jellemzően voltak köztük kőkemény, gyors thrash metal témák, míg más számoknak inkább némi punkos beütése volt. Metal Thrashing Mad, Bring The Noise, I´m The Man, és a végére is érkezett a show. A banda búcsúzkodott, a közönség visszázott, de hamarosan be kellett látni hogy ezúttal valóban vége. Ekkorra mindenkinek sikerült rádöbbennie, hogy valószínűleg annyi energia sem maradt benne, hogy azzal hazáig húzza.
  Azt hiszem, minden rajongónak emlékezetes maradt az idei Summer Rocks, hiszen mindkét napon kiváló zenekarok léptek fel (Maiden, illetve a Bodom-Nightwish-Anthrax trió), a hangulat remek volt, és lesz mit mesélni az unokáknak!
  Ezek után kíváncsian várjuk, kiket sikerül a szervezőknek a következő évi fesztiválra meghívni...

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: