beszámoló [koncert]  2011. december 8. csütörtök   08:30

nincsen hozzászólás

  A Hammerfall csillaga valahogy sose akar leáldozni. Kétségtelen, hogy nincsenek már karrierjük csúcsán, és utóbbi albumaikért sem volt egyöntetű a lelkesedés a rajongók körében, de a bázis mégis stabil és a koncertesemények során is megfelelő létszámot tudnak megmozgatni. Nálunk általában a Petőfi Csarnok szokott fix helyszínnek számítani a Hammerfall koncertek kapcsán, de az utóbbi években gomba módra megszaporodó koncertek, az ezzel egyenes arányban (sőt semmilyen módon) nem emelkedő reálbérek, illetve az ellustuló (budapesti?) társadalom már magában kódolta, hogy immár nem biztos, hogy jó megtérülést produkálna a svédek Pecsába szervezése. A városligeti csarnok jelenlegi átépítése azonban magas labdát adott a presztízsveszteség elkerülésére, így a Club 202 fogadta be az érdeklődőket. Mindenki szempontjából jól jött ki a lépés, hiszen a fehérvári úti klub így kb. teltházat produkált, ugyanilyen létszám a Pecsában már szellősebbnek tűnhetett volna.
  
  Sokaknak nem csak a Hammerfall volt a fő vonzerő, hanem az amerikai Vicious Rumors neve is komoly húzóerőt jelentett. Rajtuk kívül az Amaranthe és a DeathDestruction alkották a fellépőlistát. Utóbbi nyitotta a mai estét. Rendkívül béna nevük ellenére elég komoly promóciót folytatnak azonos című debütalbumuk reklámozására, illetve a tagok előélete is adott volt a figyelem felkeltésére. Ezen a turnén minden bizonnyal csak a Hammerfall basszer Fredrik Larsson szereplése volt az egyetlen indok, amiért láthattuk ma a csapatot, mert egyébként nagyon nem illettek ide. Hammerfall és Evergrey tagok összeállásával ugyan nem ilyen hörgős göteborgi melodic death-metalcore műfajt képzelne el az ember, de ezzel se lenne gond, ha izgalmas szerzeményekről beszélnénk. Sajnos azonban borzasztó jellegtelen és idegesítő hangzású nóták szóltak a hangfalakból, az egészre pedig rátett egy lapáttal az énekes erőtlen, képzetlen, el-elfúló hörgése. A heavy metalra éhező jelenlévők is felhúzott szemöldökkel méregették a bandát, aztán jobbnak látták a visszafordulni a söröskorsójuk felé és tovább folytatni a trécselést a haverokkal. Szerintem kivételesen ők tették jól.
  
  Az Amaranthe már érdekesebb színfolt volt ma este. Szintén Svédországból jöttek, zeneileg viszont elég széles skálán mozogtak. Három énekessel dolgoznak, ami már önmagában is meglepő. Leginkább a melodikus, power metalos irányzat a fő jellemzőjük, de előkerülnek keményebb témák és hörgős vokalizálások egyaránt. Utóbbit persze nem Elize Ryd énekesnőtől hallhatjuk, ő a lágy, nőies, dallamos oldalt képviseli, a keménységet a férfiemberek jelenítik meg, hiszen igazából az egész metal stílus is erről szólna.
  Nos, hellyel-közzel igaz csak mindez az Amaranthe-ra, beletelt némi időbe, amíg mindenki felfogta, mi történik a színpadon. A három énekes jelenlétével nincs gond, elég jó kombinációkra ad mindez lehetőséget. A már említett Elize Ryd kellemes hanggal van megáldva, azonban még csak távolról sem emlékeztet egy valamirevaló heavy metal rockladyre, inkább egy lányos popcsapat élén lehetne elképzelni. A mozgáskultúrája is abból állt, hogy riszálta a csípőjét, meg olykor dobálta a haját. A tiszta énekért felelős tagról hang alapján az egész koncert alatt nem tudtam eldönteni, hogy férfiről vagy nőről van szó, mert ilyen nőies hangú férfit én még életemben nem hallottam... Csak a kapucnis, baseball sapkás viseletről és a Jake E művésznévről mertem következtetni. A harmadik énekes csak beugró náluk, a korábban Sonic Syndicate-ből ismert Richard Sjunnesson csak a turnén segíti ki az Amaranthe tagságát. Vele nem volt különösebb gond, megtette amit kellett, bár a hörgős hangszíne neki is fura egy kicsit.
  A koncert feléig a közönség viszonylag passzívan, hogynemondjam döbbenten figyelte az Amaranthe tevékenységét. Az olykor sziruposba hajló dallamokkal, az inkább popos mint metalos hangvétellel, az időnként felbukkanó elektronikus ritmusokkal eleinte nemigen tudtak a jelenlévők mit kezdeni. Aztán szép lassan elkezdett működni a dolog. A három énekes jól kihasználta a lehetőséget, egymásnak adogatták az énektémákat, valamint mindent megtettek, hogy lelkesítsék a közönséget. Ennyire kifejezett diszkós ritmusokat nagy bátorságnak tartok heavy metal rajongók elé tárni, de végül Elize felszólítására mégis elkezdtek ugrálni a sorok, a bandával egyetemben. A lágyabb dallamok és a keményebb riffek végül jó kombinációt alkottak, és a dalok terén is előkerültek egészen fogós szerzemények, és igazából ez a lényeg. A végén már Elize mozgásában és hajdobálásában sem láttam kivetnivalót, haha!
  Szinte veszett helyzetből sikerült nyernie az Amaranthe-nak, szerintem ők se gondolták, hogy végül ilyen sikert arathatnak, látszott rajtuk, hogy rendkívül hálásak érte. Nem tudom, hogy a turnén máshol is sikerült-e elfogadtatniuk magukat a jellemzően vaskalapos heavy metal közönséggel, de a mai estén ez sikerült.
  
  A Vicious Rumors-t nagy várakozások és elvárások előzték meg, hiszen mégiscsak egy legendáról van szó. Pontosabban az egyszemélyes legenda Geoff Thorpe gitáros maga, az egyetlen alapítótag és olykor összeférhetetlen zenekarvezető. A koncert előtt a közönségben békésen sétálgató Thorpe és csapata nemrég lépett fel nálunk a Metalfest keretében, azelőtt csak a 2006-os Tim Ripper Owens nevével fémjelzett Beyond Fear buli jelent hazai hivatkozási alapot. A mai koncert meglehetősen problémásan indult, hiszen csapnivaló hangzással lépett a színpadra a Vicious Rumors. Minden gerjedt, minden torzult, csakúgy mint a zenészek idegállapota és feje. A nyitó Digital Dictator-ból a veszett zúgáson kívül szinte semmit nem lehetett hallani, szerencsétlen Brian Allen hol az egyik, hol a másik mikrofonba próbált énekelni, egyaránt sikertelenül. Az is rögtön feltűnt, hogy nem a Metalfest-ről ismert Kiyoshi Morgan gitározik, hanem ők is beugró taggal kényszerültek fellépni.
  A borzalmas indítás után szép lassan felébredt a hangmérnök is, az ugyancsak Digital Dictator lemezes Minute To Kill már kezdett élvezhető szintet megütni, az új lemezes Murderball-tól kezdve már nagyjából rendben voltak a dolgok, egyedül Thorpe gitárja volt túlságosan túlvezérelve. Kezdett kialakulni a hangulat is, erről a Joker-hasonmás Brian Allen gondoskodott. Az elképesztően pszichopata fejszerkezettel bíró énekes nem fukarkodott a színpadon való mozgással, sőt még a rajongók közé is bevetette magát. A fülrepesztő sikolyok és a kellemes dallamok terén Allen szintén kiváló volt, ezek egyaránt szerves részét képzik a VR muzsikájának. Csakúgy, mint Geoff Thorpe jellegzetes gitárjátéka és szólói. Nagyon jó zenekari játékot kaptunk a csapattól, miután lenyugodtak a kedélyek, Stephen Goodwin basszeros és Larry Howe dobos munkáját szintén érdemes méltatni.
  Talán sokaknak az is tetszett, hogy most nem szúrták ki a szemét senkinek a Razorback Killer lemez promóciójával, hanem a korai nótákból válogatták össze a setlist nagy részét. Csak a Let The Garden Burn szólt még az új korongról, A Lady Took A Chance, Abandoned, Soldiers Of The Night, Hellraiser, Don´t Wait For Me egyaránt a zenekar fénykorát idézték meg. Akármekkora legendának is számít a Vicious Rumors, (itt Európában?) főzenekarként nem tudnának megtölteni egy klubot, és nem is lesznek már sose annyira felkapottak, de a jófajta US power metalt még mindig kiválóan játsszák, és ha a hangzás is közrejátszik, egész biztosan élvezetes bulit kaphatunk tőlük.
  
  A Hammerfall már jól bejáratott név, a kis híján dugig megtelt nézőtér nekik kijár itt Magyarországon. Az amerikaiakkal ellentétben ők még nem futották le az Infected album promóciós köreit, így nem meglepő, hogy az új album hangsúlyos szerepet kapott ma este. Természetesen emellett szükség volt a klasszikus nótákra és pár elfeledett gyöngyszemre ahhoz, hogy tökéletes legyen az este. A 2011-es lemezt nyitó Patient Zero után következő Heeding The Call talán az egyik legütősebb Hammerfall nóta, innentől kezdve indult be igazán a közönség. És a 2009-es Any Means Necessary-t simán elhagytam volna valami újabb klasszikus slágerért cserébe, mint ahogy a Bang Your Head, Blood Bound, Let´s Get It On helyett is jobban preferáltam volna pár 2000 előtti dalt. Igazából nincsenek nagy gondok a frissebb szerzeményekkel sem, csak ezekből valahogy hiányzik az átütő erő, a jó értelemben vett slágeresség, amik pedig az első néhány Hammerfall albumon egyértelműen jelen voltak.
  Azt persze nem mondanám, hogy leült a buli hangulata, a közönség mindvégig lelkes volt. Pláne amikor a Last Man Standing és a Renegade nótákkal kedveskedett a csapat. Az utóbbi években kissé átalakult felállás, de a régi-új Fredrik Larsson-nal és Pontus Norgren-nel nem kopott a lelkesedés a színpadról sem. Pontus néha előrejött gitárszólókat eregetni, rajta kívül még Oscar Dronjak volt előtérben, aki azért remélem idővel rájön, ha olykor tükörbe néz, hogy az ízlésficamát lehet hogy nem ártana kezeltetni... A legközvetlenebb természetesen Joacim Cans frontember volt, aki mindvégig szórakoztatta a közönséget, színpadi kiállásban és énekteljesítményben egyaránt jól vizsgázott. Az Always Will Be című számot például kifejezetten a csajoknak ajánlotta, a kicsit könnyedebb hangvételű ballada ideje alatt a fiúkat inkább sörözni küldte.
  A szet hátralévő részét már főleg a slágernóták foglalták el, de ide is beleszőttek pár újabb szerzeményt, illetve régóta nem játszott dalt. A Dia De Los Muertos, Riders Of The Storm, Steel Meets Steel, Legacy Of Kings, Let The Hammer Fall, The Dragon Lies Bleeding, The Templar Flame megint felpörgette a rajongókat, akik az együtténeklésben, léggitározásban, headbang-elésben nem vallottak szégyent. A végére jött a meglehetősen unalmas új szerzemény, a One More Time, zárásként azonban mégis felkorbácsolták a hangulatot a Hearts On Fire-rel.
  
  Bár még a rajongók körében is eléggé megosztó az utóbbi évek Hammerfall termése, koncertteljesítményükre azért nem szokott rossz fény vetülni. A zenekar ezúttal is megtett mindent a jó hangulatért, és úgy tűnt, ők szintén élvezik a bulit. A ma eljátszott nótákról nem mondható el, hogy felölelték volna a Hammerfall életmű nagy részét, de szerintem mindenki megtalálhatta a kedvére valókat. Sérelmezhető volt viszont a Hol Van A Szó / Send Me A Sign feldolgozás elmaradása. Tudom, hogy olykor elég kötött programmal dolgoznak a turnék, de ennyi rugalmasság szerintem belefért volna. Ráadásul hazabeszélés nélkül szerintem eleve sokkal jobb dal ez, mint mondjuk a ma elhangzott One More Time. A buli befejeztével azért pár maroknyi színpad előtt dekkoló rajongó csak úgy magában elénekelte a Hol Van A Szót, ha már „hivatalosan” nem hallhattuk ma este. Szerintem ez nagy kihagyott ziccer volt a zenekar részéről, kár érte.
  Akik voltak már több Hammerfall bulin, talán egyetértenek abban, hogy láttunk már ütősebb, hangulatosabb bulit a svédektől. Persze ez nem jelenti azt, hogy bármilyen szempontból is gyenge produkciót láthattunk volna, sőt ellenkezőleg, a közönség lelkesen élvezte a bulit. A számokkal lehetett volna még kicsit variálni, esetleg némi látvány/showelemekkel kombinálni, hogy még ütősebb élményt kapjon a hallgatóság. De mindent összevetve egy jófajta heavy metal este volt, egy felejthető DeathDestrution-nel, egy meglepetést okozó Amaranthe-tal, egy javarészt oldschool programos Vicious Rumors-szal, és egy magabiztos Hammerfall-al.

Kulcsszavak:
  hammerfall     vicious rumors     amaranthe     deathdestruction 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás