beszámoló [koncert] 2011. november 14. hétfő 06:34
1 hozzászólás
szerző: MorelloVI. Grindrise fesztivál (Darkest Hour, The Southern Oracle, Till We Drop, The Sharon Tate) 2011. november 11, Dürer Kert
Manapság már ott tartunk, hogy szinte az utcára se tudja az ember kitenni a lábát anélkül, hogy ne egy Darkest Hour koncertbe botoljon bele. Persze nincs ezzel semmi gond, sőt kifejezetten örvendetes, hogy egy nemzetközi mércével is kiemelkedő amerikai zenekar ennyire szereti kis hazánkat, a közönséget, ennyire jó kapcsolatokat ápol a szervezőkkel, hogy ha csak teheti, rögvest beugrik hozzánk egy buli erejéig. Így történt ez most is, a „beugrás” szó szerint értendő, hiszen a zenekar a Machine Head / Bring Me The Horizon / DevilDriver európai turnéján vendégeskedik, és a november 12-i bécsi állomás előtti szabadnapot nem arra használták ki, hogy mondjuk a schönbrunni kastélyban gyönyörködjenek, hanem az az arannyal borított barokk lakosztályok helyett inkább a budapesti Dürer Kert kopottas falait és csapolt sörét választották. A VI. Grindrise fesztivál keretében léptek fel a magyar közönség előtt, kiegészülve néhány ígéretes hazai metalcore csapattal, mint a The Southern Oracle, Till We Drop, The Sharon Tate, valamint az előzenekari verseny győzteseként kikerülő Téveszme.
Bár a másnap esedékes bécsi Machine Head állomás a számomra a kihagyhatatlan kategóriába tartozik (beszámoló itt), úgy döntöttem, a valószínűleg rövid programlehetőséggel rendelkező Darkest Hour-t érdemes főzenekarként is megtekinteni itthon. Már csak azért is, mert akármilyen nevetségesen is hangzik, a számtalan hazai fellépésük ellenére (amelyek közül több volt ilyen-olyan fesztivál koncert) még egyszer sem láttam őket élőben. Valahogy mindig elkerültük egymást. De most végre bepótoltam a lemaradást.
A The Sharon Tate-től kezdtem el követni a programot, ekkor még viszonylag csekély létszám tartózkodott a teremben. A zenekar metalcore-ban utazik, nevüket az underground világában már többször lehetett hallani. A koncertjük alapján viszont nem voltam meggyőzve. A csapat vehemensen csapott a húrok közé, különösen Zsolt az énekes rótta a köröket dühödt bikaként a színpadon, de zeneileg számomra nem sikerült sok emlékezetes momentumot leszállítaniuk. Pedig tény, hogy tehetségesek a srácok és a kiállásuk sem mondható rossznak, de több kiemelkedő, valóban fogós témára lenne szükség, a jellegtelenséget elkerülendő. Sajnos a hangzás sem volt a segítségükre, az énekest még a kommentárok közben sem lehetett tisztán hallani. De a számok alatt sem jött be a teljesen artikulálatlan ének, amiből csak „bááá-báááá-báááá”-t lehetett kivenni.
A Till We Drop-pal viszont rögtön egy másik dimenzióba ugrottunk. Ez a banda az egészen könnyed oldalról közelíti meg a metalcore-t, az elmaradhatatlan breakdown-ok mellé negédes témák, szirupos énekdallamok társulnak. Nem hangzik túl biztatónak, viszont a koncerten mindez mégis működött. Kellett hozzá a zenekar, de főleg a frontember lelkessége, akik igazán vidám, könnyed bulihangulatot csempésztek a Dürer Kertbe. A Till We Drop zenéjében még a kaliforniai punk rock vonal (Blink 182) hatásait is fel lehet fedezni, szóval tényleg azokat célozzák meg, akik a keménység helyett a bulit részesítik előnyben. A közönség nagy része megtalálta a közös hangot, és jó hangulatú, pörgős party alakult ki. Az biztos, hogy én kényszerítő eszközök nélkül sosem hallgatnék ilyen zenét, de átjött a hangulat, élvezetes volt a produkció.
A könnyedebb hangvétel után bedurvított a The Southern Oracle. Itt már a metalcore-nak a vérbeli, porba döngölős irányvonala győzedelmeskedett, aki eddig ellanyhult a Till We Drop szirupos muzsikájától, azt most alaposan szétszedték a moshpit-ben. Jól szóltak, a tagok pattogtak, mint a gumibolhák, a közönség őrjöngött, szóval minden adott volt a remek koncerthez. Itt már maguk a nóták is több kapaszkodóval bírtak, a The Southern Oracle zenéje kiforrottabbnak tűnt az előző fellépőknél (bár a maga módján a TWD is megtalálta a saját hangját). Aki a metalcore durvább, üvöltősebb, döngölősebb irányvonalát kultiválja, annak érdemes a srácokra figyelmet szentelni.
Némi átszerelést követően az est főbandája, a Darkest Hour következett. Az eleinte viszonylag csekély, de folyamatosan növekvő létszám eddigre már elfogadható szintet ütött meg. A közönség üdvrivalgással köszöntötte a színpadra lépő tagokat, akik mindenféle cicomázás nélkül kezdtek bele a programjukba. Már rögtön az elején feltűnt, hogy nagyon pocsék megszólalást sikerült kikeverni a Darkest Hour-nek. És ez sajnos később sem változott kásás, zajos, dübörgő hangzás jellemezte mindvégig a koncertjüket, amiből a csapatra olyannyira jellemző finom megoldásokat, szólókat, de még John Henry szövegeit is nehezen lehetett kivenni. Ennek ellenére mégis sikerült óriási hangulatot varázsolnia a zenekarnak, és innentől a rajongók le se tojták, mennyire tisztán szólal meg a zene.
Sokszor játszott már nálunk a Darkest Hour, a korábbi slágereiket már számtalanszor eljátszották, így a mai program erősen a friss albumukra, a The Human Romance-re koncentrált. Természetesen azért korábbi nóták is helyet kaptak, az Undoing Ruin-ról rögtön három. A közönség lelkesen fogadta a The World Engulfed In Flames, Sound The Surrender, No God, The Sadist Nation, With A Thousand Words To Say But One, Violent By Nature, Convalescence, Your Every Day Disaster, Love As A Weapon, Doomsayer számokat, sokan a szövegeket is kívülről fújták. A küzdőtéren folyamatos volt a nyomulás, a stagedive, a veszett moshpit.
A banda most már szinte egységesen igazi metalos kinézetet öltött, hosszú hajak, szakáll, stb. Nyoma sincs már az egykori alternatív-lenyalt haj-tinicore frizuráknak. Csak egyedül a gyerekarcú John Henry néz ki furán a félhosszú hajával, a többiek azonban rázták a rőzsét, ahogy bírták. Talán csak Mike Schleibaum gitároson látszott némi fáradtság, de a másik gitáron Mike Carrigan és a basszus és dobos poszton helyettesítő tagok becsülettel zúztak. Utóbbinak feltűnően minimál dobcuccot szereltek össze, de a thrash-es tempóknak, a metalcore-os breakdown-oknak és a death-es szegeléseknek ez is megfelelt.
A mai este legnagyobb pozitívuma az volt, hogy aki Bécsbe kiutazva elégedetlen lett volna a Darkest Hour bemelegítő státuszával vagy nem mellesleg a jegyárral, itt most főbandaként, alapos programmal láthatta a kedvenceit. Nem csoda, hogy sokan szeretik őket nálunk, hiszen a zenekar hozzáállása példértékű szinte még le se tették a hangszereket az utolsó szám után, a basszer máris visszatért a közönséggel fotózkodni, italozni, és a színpad szélén ülve kedélyesen beszélgetni. Én magam pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a gyenge hangzás ellenére remekül sikerült az első Darkest Hour koncertem, amit másnap máris követett a második, haha!