szerző: TokiIn Flames, Noctiferia Budapest, Club 202 - 2011. szeptember 25. 19:00
Zseniális lemezzel jelentkezett idén júniusban a svéd In Flames csapata, mely anyag promóciós koncertkörútjából természetesen Budapest sem maradhatott ki. Bár ezúttal nem a jól megszokott (megboldogult?) PeCsa szolgáltatta a helyszínt, a kisebb tér semmit nem vont le Anders Fridénék produktumának értékéből. Annál feledhetőbb volt az előzenekarként funkcionáló Noctiferia, de hát nem is róluk szólt ez a történet.
A szlovén csapat, mondjuk úgy: korrekt iparosmunkát végzett, pláne, hogy industrial elemekkel fűszerezett zenével lepték meg az ideje korán headbangelésre vágyó közönséget. Ha értékelni kellene a zenekar munkásságát, túl jó érdemjegyre nem számíthatnának tőlem, de valamiért mégiscsak bekerültek az In Flames elé egy teljes európai körút erejéig. Egyébként a göteborgi félistenekkel (igen, azok!) tervezett interjúnkban a hogyanmiértminek című kérdést is szerettük volna feltenni déli szomszédainkkal kapcsolatban, de a beszélgetésre úgy en bloc sajnos most nem került sor. Ami miatt nagy piros pont jár legalább a Noctiferia legénységének, az a merch készletük, ami egy az egyben hazavágta az In Flames mostani kínálatát.
Hogy miként jutottunk el arra a pontra, hogy egy, a metaltörténelemben alapvető fontosságú lemezeket jegyző (Whoracle, Colony, Clayman) banda fellépésre már az ex-Wigwam sem képes teljesen megtelni, azt hosszasan lehetne ecsetelni. Két dolog viszont biztos: 1. az utóbbi 4-5 évben drámain visszaesett a metal koncertre járók száma, főleg az utánpótlás hiányzik (inkább a deathcore, metalcore, post-hardcore felé húznak már a lurkók) 2. az In Flames nem tehet semmiről. A göteborgi csapat éppen hogy azon ritka bandák közé tartozik, melyek képesek voltak megújulni és egy jó nagyot beinteni az egyhangú metal sorlemezeket ontó csapatoknak. Ráadásul így 2011-re már ott tartunk, hogy két 5-5 lemezes korszakra oszthatjuk Andersék munkásságát. A második éra pedig nem hogy ötlettelenséget sugározna, például a legfrissebb, Sounds Of A Playground Fading című anyaggal, hanem inkább megkoronázza a mögöttük hagyott húsz évet.
A Flames a friss album címadódalával, a Sounds Of A Playground Fading-gel nyitotta a műsort, ahol bár a hangzás még kissé tompa volt, de a refrén fantasztikus dallamai így is remekül szólaltak meg. Hogy mindenki tudja mi is a turné apropója, gyorsan elnyomták a klipes Deliver Us-t és az All For Me-t, majd a már klasszikusnak számító Trigger-rel megugráltatták az egymás nyakába kapaszkodva éneklő tömeget. A nálam szintén kedvenc Sense Of A Purpose anyagról származó Alias is brutálisan nagyot szólt, de a Colony és az egyébként nagyon ritkán (sőt, még annál is ritkábban) játszott Swim még azon is túltett. Hogy a Whoracle se maradjon ki a megemlékezések sorából, arról a The Hive gondoskodott. A The Quiet Place 2004-ben akkora sláger volt, hogy nem lehetett meglepődni azon, ahogy mindenki együtt énekli a sorokat Fridénnel. Az új lemezes Where the Dead Ships Dwell és Fear Is The Weakness után már csak időutazásban volt részünk, hiszen egymást követték az olyan nóták, mint a Come Clarity, az Insipid 2000, vagy a még mindig mega slágernek számító Only For The Weak. A Delight and Angers és a Cloud Connected lezúzása mellett mindössze a The Mirrors Truth és a Take This Life maradt búcsúzóul, ugyanis ráadás ezúttal nem volt. Ha viszont azt vesszük, hogy az In Flames ezt megelőző három budapesti fellépése közül kettő is közel tragikus volt (2004-ben a technika ördöge, 2009-ban az egygitáros felállás nehezítette meg a dolgokat), úgy már mindjárt pompás színben tűnik fel ez a szerintem hibátlan előadás. A Jesper kiválásával állandó taggá vált Niklas Engelin gyermeki lelkesedéssel vetette meg magát kilóra, de a sludge-deszkás kinézetű, mindig humorbonbon kedvében lévő Anders, na meg Björn, Peter és Daniel is érezhetően őszinte kedvességgel álltak a közönséghez és tolták le ezt a másfél órás ünnepet.
Az este egyetlen negatívumaként a már feljebb is említett merch készletet tudnám felhozni. Már maga az elképesztően béna, összesen két darab mintát felvonultató, kínai piacos színvonalat hozó pólókat sem sikerült mire vélnem, de hogy egy lemezbemutató koncertkörúton épp az új albumot (meg úgy egyáltalán semelyiket) ne lehessen kapni, az már finoman szólva sem tetszett. Hát még kifelé menet, mikor a zenekar segítői ugyanazt a két sz@r felsőt kifektették a hazafelé induló tömeg lába elé és kofa módjára alkudoztak az árról. Ezek a jelenetek nem voltak méltóak az In Flames nevéhez, még ha nem is kell ezt annyira komolyan venni. Mert hiszen ha adott egy tökéletes zenekar, akkor minden más körülötte csak másodrangú kérdés lehet. Kivéve egyet: mikor jönnek újra?