hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2011. szeptember 12. hétfő   04:32
nincsen hozzászólás

szerző: Toki
Sziget 2011 2.rész
2011. augusztus 10-15, Óbudai-sziget - Budapest

  A 19. Sziget fesztivál első két napján voltunk túl, mikor az összes közül talán a legnagyobb tömeg gyűlt össze a rendezvényen. Arra a kérdésre, miszerint mennyire jogos a Prodigy népszerűsége még annak ellenére is, hogy minden évben fellépnek nálunk, erősen megosztó válaszok születnének. Mindenesetre úgy látszik 2011-ben is erre van a legnagyobb igény itthon, viszont még szerencse hogy azért komolyabb fellépők is akadtak a Sziget második felére.
  
  A Deftones 2006-ban járt legutóbb nálunk, így az öt éves várakozás nagy reményeket szült irányukba. Az eltelt idő legnagyobb, vagyis inkább legszembetűnőbb változását maga Chino Moreno produkálta, aki kb. húsz kiló mínusszal rohangált a színpadon, így sokkal lendületesebben is hergelte az egybegyűlteket. Ez a buli egyébként remekül mintázta, miért is nem szabad a csapatot a nu-metal skatulyába zárni. Az említett műfaj már rég kifulladt, míg a Deftones ugyanolyan népszerűséggel tör be a legnagyobb fesztiválokra, mint évekkel ezelőtt. Chinoék amúgy a Diamond Eyes című frissnek számító nótával robbantottak, de a lassan hömpölygő szerzemények (Change, Passenger, Digital Bath) sem hajlottak unalomba. Minden bizonnyal a show csúcsát jelentették a 7 Words, My Own Summer, Engine No. 9.-jellegű dühkitörések, bár a Bored és a Back To School hiánya eléggé fájó volt. Ettől függetlenül viszont hősiesre sikeredett a Deftones újabb budapesti fellépése.
  
  Szombaton a Kaiser Chiefs és a Thirty Seconds To Mars voltak a Pop/rock Nagyszínpad sztárfellépői. A brit indie rockerek az elmúlt lemezeiken csak úgy ontották magukból a nagyobbnál nagyobb slágereket, viszont a legújabb anyagra eléggé felejthető dalokat pakoltak fel a leedsi srácok. Szerencsénkre főleg a korábbi szerzeményekre így a Ruby-ra, a Never Miss a Beat-re vagy a I Predict a Riot-ra koncentrált a banda.
  Jared Leto produkcióját egy éven belül immáron negyedszer csíptük el. Igaz, most csak a show második felét tudtuk lecsekkolni, hiszen a Lostptrophets-ből egy percet sem érte volna meg kihagyni. 30STM ügyben nem érzem otthon magam, de az eddigiek közül talán a legösszeszedettebb produkciót láthattuk a triótól, akiknél az önfényezés azért még mindig erősen előtérben van. Na meg azt a fránya jump felkiáltást sem kéne számonként harmincszor elsütni és akkor az agyérgörcs sem kerülgetné a laikusokat. Abban nem vagyok biztos, hogy Letoék a rövid időn belül elsütött három magyar koncert alatt az emlékezetükbe vésték a magyar zászló képét, de azt nyilván tudják már, hogy itt mindig nagy rajongótábor fogja várni őket. Csak most már kicsit tényleg várjanak.
  
  Igazi meglepetésnek számított a Lostprophets nevének bejelentése még tavasszal, hiszen a hozzájuk hasonló zenekarok azért Bécsnél tovább még egy fesztivál kedvéért se nagyon jönnek. Szerencsére most jöttek és le is tépték a fejünket ha már itt voltak. Bár a hangzást szokni kellett, még idejében sikerült elkapnunk a fonalat ahhoz, hogy maximálisan élvezni tudjuk Ian Watkins-ék fellépését. Néhány új dalt leszámítva ( Its Not The End Of The World, Where We Belong) a mindenki által ismert korábbi slágerekre összpontosított a csapat, így sorban záporoztak az olyan dalok, mint a Rooftops, a We Still Kill The Old Way, a Last Summer vagy a kihagyhatatlan Shinobi vs. Dragon Ninja. Ian végig sötétben volt, mintha csak takargatni akarná magát, ráadásul a rajongókhoz sem jött ki dedikálni pár szuvenírt, de tény a buli alatt rendesen odapakolta magát a közönségnek. Talán olykor-olykor egy kicsit túloztak is már, mert néha annyira metalosan adtak elő egy-egy dalt, ami valahogy nem jellemző a Lostprophets-re. Ettől függetlenül a Sziget egyik legjobb koncertje az ő nevükhöz fog kapcsolódni.

  Az utolsó napra a metal színpadon csak a már tiszteletbeli magyar bandának számító Sonata Arctica és a Tankcsapda fellépése jutott. Belőlük egy-egy dal is éppen elég volt akkor, így inkább a Nagyszínpadnál vettünk búcsút az idei fesztiváltól.
  
  Vannak zenekarok, akiknek nem áll jól a napsütés, a Nagyszínpad középső fellépőjére ez különösen igaz. A brooklyni The National mégis az első hangokkal olyan különleges atmoszférát varázsolt, ahol megszűnt a délutáni hangulat, helyette egy, a koncert utolsó percéig kitartó hidegrázós-borongós-szomorú-felszabadult érzés vette át a helyét. A több mint tíz éves múltra visszatekintő, öt nagylemezt megjelentető The National két kiváló vendégzenésszel kiegészülve varázsolta el közönségét. A kezdő Start A War után a legnagyobb slágerek hangzottak el, a vörösborát lelkesen fogyasztó Matt Berninger frontember pedig néhol egészen elborult energiával vezette zenekarát. Az egyik legjobb amerikai indie-zenekar különleges vetítéssel, sokszor szinkronban mozgó gitárosaival és gyönyörű dalaival emlékeztettek mindenkit arra, hogy milyen kár, hogy egy évet kell várni ilyen jó zenekarok koncertjére. De volt még melltartó-dobálás, mikrofonállvány-törés, na és az elmaradhatatlan közönségben éneklés.
  
  Két évvel ezelőtt a Manic Street Preachers koncertje alatt vörös díszekbe öltözött az egész fesztivál, amikor a walesi zenekar az If You Tolerate This Your Children Will Be Nextet előadva levonult a Sziget Nagyszínpadáról. James Dean Bradfieldék nem nagyon kavarták meg a programot a két évvel ezelőtti fellépéshez képest, és most is minden idők legnagyszerűbb antifasiszta himnuszával zárták a koncertet. De ne szaladjunk ennyire az időben, hiszen a You Love Us-szal induló és az említett számmal záruló második magyarországi Manic-világtalálkozónak még számtalan emlékezetes pillanata volt. A bíbor függöny előtt, és ezüst szobrok sűrűjében játszó zenekar a You Love Us után stílusosan a Your Love Alone Is Not Enough-fal folytatta a programot, majd az együttes frontembere a szépségünket, a hangunkat, valamint a szagunkat dicsérte, majd robbant az (It´s Not a War) Just the End of Love. Ezt követően a Manic a Motorcycle Emptiness-szel csak a színpad előtt felsorakozó szinglihordáknak játszott, akik fülbevalóikat letépve és a nyakukba helyezve táncoltak az Ocean Sprayre. Ezután köszönt be nekünk először Nicky Wire, az együttes elpusztíthatatlan gitárosa, aki a Faster című számot ezúttal nem Puskás és az apja emlékének, hanem Richey Edwards-nak ajánlotta, aki szerinte imádta volna a Szigetet, ha lett volna arra lehetősége, hogy társaival felléphessen nálunk. A folytatásban hallhattunk még dalokat a nemrég megjelent Postcards from a Young Man-albumról, de előkerültek régi számok is, például az egyik első Manic Street Preachers-induló, a Suicide Is Painless, koncert csúcsán pedig James egy szál akusztikus gitárral a kézben játszotta el nekünk az Everlastinget, megmutatva milyen nagyszerű érzés az, hogy bizonyos dolgok soha nem fognak megváltozni, amíg világ a világ, és Hajógyárin van a Sziget. Az ilyen felülírhatatlan igazságok közé tartozik, hogy a Tőke három kötetből áll, a Szovjetunió nem létezik többé és az, hogy a Manic Street Preachers koncertje, akárcsak két évvel ezelőtt, megint az év egyik legfontosabb és legemlékezetesebb rockakciója volt.
  
  A White Lies első szigetes fellépésén két évvel ezelőtt annyian voltak rájuk kíváncsiak, hogy mozdulni sem lehetett a sátorban. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy megírták a 2000-es évek egyik legnagyobb slágerét a To Lose My Life-ot, amely azóta is minden egyes buli elmaradhatatlan slágere, de aztán még erre is rátettek egy lapáttal és ma ők zárták a Nagyszínpad műsorát és egyben a fesztivált is. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a londoni White Lies jegyzi ezt az igazi sikersztorit. Az alap felállásban háromtagú indie-rock zenekar koncerteken öt főre bővül, a teljesebb hangzás érdekében. A koncert az első lemez Farewell to the Fairgroundjával indult, majd a Strangers után rögtön a To Lose My Life-fal elégítették ki a csak erre váró közönséget. Ezután a hangulat csak tovább fokozódott és Harry McVeigh hangja teljesen megbabonázott minden fesztiválozót. A koncert legvégére maradt a Ritual-lemez első kislemeze, a Bigger Than Us és lassan elkezdett kiürülni a nagyrét, de alig egy év és ismét megtelik.
  
  Az idei Sziget egy modern és jó kitalált fesztivál benyomását keltette, mely méltó lehetne Európa legjobb szabadtéri rendezvényének címére is, de ahhoz sokkal erősebb headliner bandákat kellene idehozni. Bízzunk benne, hogy jövőre, vagyis a 20. Szigeten már belőlük sem lesz hiány.


Kulcsszavak:
  sziget 2011 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Sziget 2011

 kapcsolódó cikkek: 

Sziget 2011 1.rész

Sziget 2011 térkép

Breaking News: Prince lesz a Sziget nulladik napi sztárja

Sziget 2011

Haverozz hetijegyért! - Sziget 2011 MEEX Diákprogram
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
Ensiferum, Ex Deo
A jó, a rossz és az Ugly Kid Joe
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies
An Evening with Machine Head 2018
Királyi portya Budapesten - Royal Hunt
Első napsugarak Brazíliából - Angra
Metallica, Kvelertak
Dark Tranquillity, Equilibrium
Trivium, Power Trip, Venom Prison
 kiemelt 
Fekete Zaj
  
Feltámadt a Fekete Zaj: augusztusban jön a megújult fesztivál! Idén nyáron ismét jelentkezik a Fekete Zaj Fesztivál, a mátrafüredi Sástó mellett

Il Divo - Timeless Tour
Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
Rockmaraton a Szalki-szigeten
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (1)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 the fall and rise of herman brood    panopticon    boddah    prometheus    aurahodor    blasted mechanism    chapelier fou    bal-sagoth    fleshless    new lows    pomogácsok brutal monsters    rómeó vérzik    no strings attached    hardcore    beatrice    hihetetlen utazás    to the nines    faster    eric bana    foamo    aaron sorkin    the gentle storm    mad sin    metal hammer festival    periphery  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!