beszámoló [fesztivál]  2011. szeptember 5. hétfő   00:31

nincsen hozzászólás

  Ismét túl vagyunk az óbudai nyugdíjasok legszebb napjait jelentő Sziget fesztiválon, melyet idén már 19. alkalommal rendeztek meg és ezzel egy hétre újból mi lettünk Európa kellős közepe. Bár először fanyalogtunk a 2011-es line-up láttán, de meg kell vallani, így is bőven volt mit néznünk, hallgatnunk, maximum egy kis deja vu kíséretében.
  
  A Sziget -1. napján egy igazi nagyágyú, Prince lépett fel. A túlfűtött dalairól több mint három évtizede ismert énekes, gitáros ikon sajátos, néha botrányos, érzéki stílusával, kénye-kedve szerint előforduló koncertlemondásaival megosztja a közvéleményt, de a popzenére gyakorolt hatása tagadhatatlan. A Purple Rain, Cream, Kiss és 1999 című szerelmetes/sikamlós, pimasz számok szerzője először járt Magyarországon. Gyönyörűen ejtette országunk angol nevét, és amikor igazán odafigyelt közönsége igényeire, akkor ők olyan decibelszámú üdvrivalgással köszönték meg, amitől már kiakad a hangmérő.
  
  A tömeg már akkor sikítozni kezdett, amikor egyenként feltűntek a hangtechnikusok, kábelesek, így mire megjelentek a színpadon a szintetizátoros és a basszusgitáros hölgyek, (a hölgyek szót itt külön hangsúlyoznánk, hiszen nők ritkán képviseltetik magukat ezekben a pozíciókban) néhányan már fáradtan köszörülgették a torkukat. Nem sokkal később a közönség új erőre kapott, mert megérkezett maga a Herceg. Az őrült tapsviharból látszott, hogy a várakozás mégsem szegte a rajongók kedvét. Prince a tőle várható provokatív extrém módon, kirobbanóan kezdett a We live to get funky című számmal, a kezdeti lelkesedés felszítása után viszont néhány lassabb és kevésbé ismert dal és a rengeteg hangszeres szóló időlegesen megakasztotta a hangulatot.
  
  Üdítő szín volt Andy Allo közreműködése a Look of love-val. Az első blokk után már jöttek a nagy kedvencek, a Take me with you-ra szinte egy emberként hullámzott mindenki, a Prince-tetoválásos lányokkal és a hetvenes éveiben járó bácsival egyetemben. A Purple Rain alatt a színpad felől csillámló ezüst konfettit szórtak a levegőbe, amit természetesen lilával világítottak meg, ha még mindig nem tudná mindenki egészen pontosan, hogy miről is van szó. De az igazat megvallva, a hatást elérte. A kivetítőn mindenhol elérzékenyült arcokat lehetett látni, az utolsó visszataps után az emberek telefonokkal világítottak a lassabb számok ütemére, ameddig a szem ellátott, a legvégén többen sírva fakadtak. A Prince-jelenség hatására nincs is ennél jobb bizonyíték. Lehet szeretni vagy nem szeretni, sokallni vagy méltatni, de biztos, hogy mindenki vitt haza valamit ma este.
  
  Az első napon a Flogging Molly buliját sikerült lekésni, de végül is az a tény, hogy a Rise Against jött utánunk, nem feltétlenül tett szomorúvá bennünket. Az már sokkal inkább, hogy az idén remek hangtechnikával felszerelt Nagyszínpadon pont a chicagói csapat koncertjére sikerült csapnivaló hangzást összehozni. Ha bár Tim sem élete formáját nyújtotta az egy órás show folyamán, azért a slágerek (Satellite, Savior, Give It All, Prayer of the Refugee), plusz az idei, Endgame című anyag fontosabb dalai teljesen pozitív összképet barkácsoltak össze. Egyébként a srácok itt is megígérték, hogy vissza fognak jönni, nekik pedig ezt feltétlenül elhisszük. Hamarosan olvashatjátok a velük készített interjúnkat is!
  
  Utánuk az Interpol vetette be magát, de ezt a mértékkel fogyasztható indie csapatot inkább a nem sokkal később kezdődő Motörheadre cseréltük. Nem feltétlenül nevezném jó döntésnek, tekintve, hogy Lemmy és társai nagyon rossz napot fogtak ki, de itt még abban sem voltunk biztosak, hogy jó döntés volt-e szabadtérivé tenni a Nagyszínpadot. A basszust teljesen nélkülöző hangzásra a Suicidal Tendencies-t gondoltuk megfelelő gyógyírnek, de csak lejjebb sodródtunk a lejtőn, mert az A38-Wan2 színpad aláment mindennek, amit addig ott hallottunk. Értékelhetetlenné vált a produkció, bár csodák csodájára az utánuk következő, a teljes lemezét korrekt módon előadó Hurts alatt már sikerült gatyába rázni a dolgokat. Persze előttük még a Pulp is megmutatta magát, de a legendás brit zenekarra meglepő vagy sem de elég kevesen voltak kíváncsiak.
  
  A második napon a celeb ikrek által vezetett Good Charlotte is fellépett, mi pedig meglepetten nyugtázhattuk, hogy élőben meglepően jól működik a csapat zenéje. Ráadásul még a Madden tesók kissé unott, vagy túlságosan is önelégült arckifejezése sem rondított bele a fellépésükbe. Azt mondani sem kell, hogy csak úgy záporoztak a slágerek a közönség irányába, elvégre válogatni volt miből. De hogy ne csak a Keep Your Hands Off My Girl, az I Just Wanna Live vagy a The Anthem taroljon, arról az eredetileg a Blink-182 által játszott Dammit tett. Az apróbb szépséghibák ellenére abszolút pozitív csalódást jelentett a Good Charlotte, talán már sajnálom is, hogy a Frequencys bulit lemondták a minap.
  
  Nem sokkal később a Kasabian mutatta meg, hogy jelenleg miért is számítanak ők az első számú brit csapatok egyikének. Habár tavaly egy nagyon selejtes hangzással támogatták meg őket az azért felelősök, most gyakorlatilag minden tökéletesen együtt volt a produkcióban. A korábbi nóták, mint az Underdog vagy a Vlad The Impaler alatt szinte felrobbant a nézőtér, de az ősszel érkező friss lemez eddig bemutatott dalai szintén nagyon minőséginek ígérkeznek, hiszen itt első hallásra is mindenki vette az adást. A Kasabian után fellépő Chemical Brothers annyira idegesítő volt, hogy egy merész ötlettől vezérelve megnéztük a Judas Priest koncertjét. Rob Halford, aki a meleg metalhívők zászlóvivője, minden gond (tagcsere) ellenére nagyon összeszedte csapatát és a végre minőségi módon megszólaló Pop/Rock Nagyszínpadot villázó fanatikusokkal körülvett fémerőművé változtatta. És naná, hogy a Painkiller volt a buli csúcsa!

Kulcsszavak:
  sziget 2011 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás