beszámoló [koncert] 2011. augusztus 29. hétfő 06:00
nincsen hozzászólás
szerző: BarnaBrutal Assault 2011 2011. augusztus 11-13., Csehország, Jaromer
1.nap
Az immár rendszeres nyári programmá váló Brutal Assault fesztivál ötödik alkalommal vonzott Csehországba, hogy egy rengeteg banda koncertjével megtömött 3 napot zúzzunk végig. Sajnos ezúttal végül csak ketten indultunk ténylegesen útnak Jaromerbe (egy szerencsétlen esemény közbejövetele hiúsította meg egyik utazótársunk csatlakozását, viharokat szakértő barátunk pedig egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott jönni). A tavalyiból tanulva idén csütörtök délutánra érkeztünk meg, azaz kihagytuk a szerdai 0.napi büntető zenekarok produkcióit. Utólag megérdeklődve a már helyszínen lévő cimborák megerősítettek döntésünk helyességében.
Tehát csütörtök délután értünk a helyszínre, a bejárathoz érve pedig már a negyedikként fellépő Sworn Enemy zúzta a talpalávalót. A napsütéses, kellemesen szellős időben elcsípett pár nóta alapján nem mondanék komolyabb értékítéletet, de ez alapján elég sablonos volt a New York-i bunkó metalcore-t nyomató zenekar performansza. Persze lehet, hogy csak a korai időpont nem használt a tuskó riffeket tartalmazó döngölős muzsikának. Közben szemügyre vettük a helyszínt, és komolyabb változást nem tapasztaltunk a tavalyihoz képest.
Azonban a körülményekre rátérve idén sikerült jó pár tavalyi bosszantó hibát kijavítani. Először is most nem volt szinte semmi kavarás a programban (egyedül a Dagoba produkciója került át későbbi időpontra, és az Atheist mondta le utolsó pillanatban az egész turnéját, akiket végül a Gorod helyettesített). Idén a sorban állás és a karszalagok kiváltása is gyorsan ment, bár ez lehet a későbbi érkezés miatt alakult így. A tavaly sokat kritizált hangzás szerencsére idén sokkal jobb volt. Alig pár alkalommal találkoztunk csak vállalhatatlan megszólalással, a legtöbb esetben a második, harmadik nótánál már teljesen jól szólaltak meg a zenekarok. A tömeg persze ismételten nagy volt, de ilyen vonzó felhozatalnál és kedvező jegyáraknál ezen nem is kell csodálkozni. Az étel- és italválaszték a tavalyihoz hasonló volt, ahogyan az infrastruktúra többi része is (merch kínálat, horror filmes terem, váltottan üzemelő egymás melletti két színpad). Persze az étel- is italvásárláshoz szükséges kuponárak ismét feljebb csúsztak, de még bőven vállalható volt az áruk. Ami még nagyon jó újítás volt, az a fesztiválpohár bevezetése. Az egy kupon áráért kiváltott műanyag poharaknak köszönhetően nem kellett éjjel eldobált poharak tengerében fürdeni, sokkal tisztább lett a fesztivál területe. A visszaélések elkerülése végett a belépéskor kapott nyakbavalón függő műsorfüzetben mindenki 4 db. visszaváltási kupont talált. Így nem volt értelme az elhagyott poharak lopkodásának, és üzemi méretű visszaváltásának. (Persze nekem az első 2 percben sikerült elhagynom a visszaváltó kuponokat tartalmazó kártyát a gyenge minőségű nyakbavalónak köszönhetően) Az élhetőbbé, pozitívabbá váló körülményeket a végig kellemes, 20-25 fokos időjárás koronázta meg; most volt a legjobb fesztiválidőnk az elmúlt 5 év alatt.
A zenekarokra visszatérve a francia Uneven Structure programja következett a Sworn Enemy után. Az experimentális metalt játszó brigád erős Meshuggah hatásokkal felvértezett nótáival igyekezett megnyerni az elég szerény számban jelen lévő közönséget. A kissé széteső progresszív dalszerkezeteknek az enervált előadásmód sem használt, bizony nem arattak osztatlan sikert a franciák. A reggeli és koradélutáni fellépéseket amúgy általánosságban szolid nézőszám követte, az esti koncertekre gyűlt csak össze a nép nagy része. A 2002-ben alakult kanadai Comeback Kid egy elég nagy népszerűségnek örvendő hardcore/punk brigád. Annyira nem illettek a Brutal Assault fő zenei csapásvonalába, mégis egy közönségsikert aratóan energikus és élvezetes bulit adtak. Andrew énekes teljes beleéléssel üvöltötte a zúzós HC/punk nótákat, és annak ellenére volt teljesen egyben a zenei produkció, hogy beugró dobossal léptek a deszkákra. Nem vagyok a stílus nagy rajongója, de abszolút pozitív élményként éltem meg a kanadai srácok fél órás koncertjét. Az utánuk következő brit szimfo-black metal Hecate Enthroned kimaradt, a szintén brit Sylosis-re tértem vissza a színpad elé. A 2000-ben alakult melodic death/thrash zenekart láttam már a Dürer Kertben jó 3 éve, de az akkori produkciójuk jobban tetszett. Most is energikusan nyomultak a fiatal srácok, ám az azóta megjelent Edge Of The Earth című második lemezükön összetettebbé váló nótáikhoz több emésztés szükséges.
Az amerikai Skeletonwitch jófajta black/thrash metalban utazik, a fazonra is 100%-ig vad metalos alakulat meggyőző erővel reszelte el a nem túlbonyolított számait. Bár a hangzás lehetett volna erőteljesebb, így is egy kellemes fél órás koncertet kaptunk az idén már a negyedik albumával jelentkező brigádtól. A kanadai Threat Signal gárdája a Fear Factory által lefektetett alapkövekre építkezve alkotta meg zenéjét, de a nagy példakép egyértelmű befolyása mellett már más hatásokat is felfedezhetünk a 2009-es Vigilance lemezen. Energikusan nyomultak a srácok az Assault színpadán, az idén megjelenő harmadik nagylemezükről is prezentáltak egy ízelítőt. Nem túlzottan eredeti muzsikát játszanak, de színvonalas, fogós nótákkal rendelkeznek.
A túl eklektikus kanadai Unexpect koncertjét kihagyva a holland Asphyx produkciójával folytattuk a koncertnézést. Az 1987-ben alakult old-school death metal alakulat tartott pár év szünetet a 2000-es években, de 2007-től ismét erejük teljében zúzzák a pőre riffeket. A 2009-es DeathThe Brutal Way című visszatérésük jól sikerült, és élőben is odateszik magukat az öreg harcosok az összetéveszthetetlen hangú Martin Van Drunen-el az élen. Az ősz hajú Martin torokkínzása alá Paul Baayens gitáros, Alwin Zuur basszer és Bob Bagchus dobos is tökéletes minőségben hozta a pince mélyéről dohogó témákat. A mélyen dörgő, koszos hangzás tette autentikusabbá az olyan örökbecsű nótákat, mint az 1991-es The Rack lemezről ismert Vermin, Wasteland Of Terror és az epikus címadó. A 2009-es albumról a Scorbutics-ot és a Death The Brutal Way-t játszották, az 1992-es Last One On Earth-ről pedig az M.S. Bismarck, az Asphyx (Forgotten War) és a ráadásban kiharcolt címadó dal hangzott el. Martin jó kedélyű konferálásainak is köszönhetően egy kellemes, közvetlen koncerttel ajándékozta meg az Asphyx a jelenlévőket.
A német thrash metal ikon Kreator-t már elég sokszor láttam, többek között idén a hazai Metalfesten is. Így most nem néztem végig a programjukat, de a távolról elcsípett pár nóta alapján most is teljes erőbedobással fűrészelték Mille Petrozzáék a régebbi és újabb alapvetéseiket. A legújabb Hordes Of Chaos (címadó, Warcurse, Destroy What Destroys You) ugyanúgy a bő 45 perces műsor részét képezte, mint a régebbi klasszikusok (Pleasure To Kill, Phobia, Violent Revolution, Flag Of Hate/Tormentor). A rövid műsoridő egy erőteljes best of szettet eredményezett, ami sajnos a legtöbb zenekarra jellemző a Brutal Assaulton. A nagy bandák is csak 45-50 percet kapnak, amely 8-10 száma többnyire csak a sokat hallott kötelező nótáknak ad teret.
A kaliforniai Suicidal Tendencies a 80-as évek eleje óta nyomatja thrash/crossover zenéjét. Mike Muir egy élő legenda, és még mindig energikusan rohangál fel-alá a színpadon, ahogy ezt a tavalyi West Balkános koncerten itthon is megtapasztalhattuk. Közepesen megdörrenő hangzással vezették elő Mike-ék a funk/hardcore/metal vegyületből építkező dalaikat. A bandanát viselő frontember persze most is elhadart pár perces monológokat a nóták között, amikből szerintem a jelenlévők kb. 10%-a értette a lényeget. Persze a hangsúly nem ezen volt, hanem az olyan pörgős nótákon, mint a You Cant Bring Me Down, az Institutionalized, a Join The Army, a War Inside My Head, a Possessed To Skate, és a rajongók hadát színpadra hívó, közösen örömködős utolsó Pledge Your Allegiance. Egy dobszólót is kaptunk a bálna méretű Eric Moore-tól, aki hihetetlen termete ellenére nagyon látványosan üti a bőröket. Mike Clark, Dean Pleasants gitárosok és Steve Brunner basszer is odatették magukat, nagyon feelingesen, technikásan pengettek. Bár a tavalyi budapesti buli jobban bejött, itt is egy jó koncertet adtak.
Bármilyen meglepő, eddigi veterán koncertkarrierem alatt még egyszer sem láttam a Motörhead-et élőben. Most erre is sor került, az örökéletű Lemmy-t azért egyszer mindenképpen látni kell. Rengetegen összegyűltek a színpad előtt, a trió pedig mindenféle sallang és látványosság nélkül kezdett bele a kalapos Kilmister Úr szokásos bevezető mondata után a 75-80 perces rock n roll koncertjébe. Nem volt nagy megfejtés, csak feelinges, húzós muzsika 16 számon keresztül. Iron Fist, Stay Clean, Over The Top, One Night Stand, Rock Out, In The Name Of Tragedy, Going To Brazil. Egymás után sorjáztak az egyívású dalok, melyeket egy rövid gitár- és dobszóló színesített. Sem Phil, sem Lemmy nem szántotta fel a színpadot, még a folyamatosan a haját rázva doboló Mikkey játszott a leglátványosabban. Hiába egy élő legenda a Motörhead, én bizony egy jó fél óra után elkezdtem unatkozni az előadásuk alatt. Az utolsóként elhangzó Killed By Death és Ace Of Spades, valamint a ráadásban eljátszott Overkill azért felpezsdítette a véremet, és alapvetően jó volt látni a rock n roll nagy öregjeit.
A death metal egyik alapköveként számon tartott floridai Morbid Angel egy nagyon vitatott új CD-vel folytatta 8 év után lemezeinek sorát. A megosztó albumról mindenki másként vélekedik (szerintem az újító koncepciótól függetlenül nagyon gyér lett), de élőben még mindig maximális teljesítményt nyújtanak. Tökéletes hangzással vezették elő a jó 60 perces, főleg a korai érára összpontosító szettjüket. Az Altars Of Madness-ről az Immortal Rites, a Maze Of Torment és a Chapel Of Ghouls örökbecsű dalai hangzottak el, a Blessed Are The Sick-et a Fall From Grace képviselte, a Covenant-ról pedig a Rapture, az Angel Of Disease, a Word Of Shit (The Promised Land) és a God Of Emptiness került a terítékre. A Domination-ról a Where the Slime Live-et és a Dawn Of The Angry-t játszották, az idei Illud Divinum Insanus-ról pedig az Existo Vulgoré, Nevermore és I Am Morbid triója került be a programba. David Vincent visszatérése óta sajnos teljes mértékben hanyagolják a Steve Tucker-es lemezeket, pedig a Formulas-on és a Gateways-en is hatalmas nóták vannak. Remélem, azért David óriási egója később enged majd e tekintetben. Az amúgy elég nagyképű Vincent kiválóan énekelte és basszusgitározta a dalokat, és a Myrkskog-ból, valamint a Zyklon-ból ismert Destructhor gitáros is zseniálisan hozta a riffeket és a rá bízott szólókat. A göndör hajába temetkező Trey Azagthoth gitárjátékára nincs szó, egy elborultan zseniális művész a figura. A dobok mögött pedig tavaly óta a sok egyéb zenekarból ismert Tim Yeung kiválóan helyettesíti a hátműtétje után lassan lábadozó Pete Sandoval-t. Számomra a nap legjobb koncertjét adta a Morbid Angel, november végén mindenkinek ajánlott a Club 202-ben rendezendő fellépésükön a részvétel.
A Septicflesh-t kihagytam sajgó derekam pihentetése végett, de az amerikai gore legenda Exhumed-re visszatértem a színpad elé. Az 1990-ben alakult zenekar egy 5 éves szünetet követően tavaly aktivizálódott újra, és egy jól sikerült albumot adtak ki idén All Guts, No Glory címmel. Nagy vehemenciával csapott bele a kvartett a death/grind aprításba, de az első pár nótánál nagyjából semmit sem lehetett kihallani a halk, torz zajmasszából. Később javult a helyzet, de korántsem lemezminőségben dörrentek meg a brutális dalok. Az új albumról is volt pár szerzemény, azonban inkább a régi klasszikusokra (Limb From Limb, Casketkrusher, Open The Abscess, Slaughtercult) helyezték a hangsúlyt. Alapvetően élvezetes volt a fellépésük, de az elég gyatra hangzásnak köszönhetően nem győztek meg maradéktalanul. Velük zárult az első nap, a Tyr és a Tsjuder koncertjeihez már túl fáradtnak éreztem magam.
2.nap
A poén-grind Excrementory Grindfuckers és a parodisztikus dalszövegekkel bíró, ám szimpla death metalt játszó Cannabis Corpse nem bírtak elegendő motivációval ellátni, hogy korán reggel miattuk kászálódjak ki az ágyból. Így a francia Benighted-re mentünk be a fesztivál területére. Az 1998-ban alakult brigád idén adta ki a kiválóan sikerült hatodik nagylemezét Asylum Cave címmel, de az összes eddigi lemezük egy death/grind mestermű. Remekül felépített, brutális és egyben fogós nótákat alkotnak a francia srácok, és ez a délben adott koncertjük is hibátlan volt. Az izmos hangzással megdörrenő nóták főleg az új lemezt képviselték (Let The Blood Spill Between My Broken Teeth, Asylum Cave, Fritzl, Lethal Merycism), a korábbi albumokról a Nemesis, a Collapse és a Saw It All alkotta a program többi részét. A kopasz vokalista Julien Truch Truchan egy pszichiátriai klinikán dolgozik, így van honnan inspirációt merítenie a beteg dalokhoz a hat láb mélyről hörgő fiatalembernek. A kifogástalanul zenélő muzsikusok emellett abszolút közvetlen, szimpatikus hozzáállást tanúsítottak, amely tovább emelte a koncertjük amúgy is magas értékét.
Egy kisebb pihenőt követően a svéd Scar Symmetry-re tértünk vissza. A melodikus death metalt játszó banda a 2006-os Pitch Black Progress és a 2008-as Holographic Universe albumokkal a siker küszöbén állt, azonban egy fontos tagcsere és a minőségi hanyatlás következtében megmaradtak a középmezőnyben. A Christian helyére került két énekes (Lars és Roberth) jól megoldotta a hörgős és dallamos énektémákat élőben is, de valahogy hiányzott az átütő erő a koncertből. Jól esett hallgatni a főleg a régi nótákra támaszkodó, kellemes hangzással megtámogatott szettet (The Anomaly, Morphogenesis, The Iconoclast, Mind Machine, Reborn, The Illusionist), a melodikus death metal élmezőnyétől azonban már messzire kerültek.
A holland Hail Of Bullets egy old-school death metal alakulat, amelynek két Asphyx-ból ismert tagja is van, Martin Van Drunen és Paul Baayens személyében. Eddigi két lemezük a 2. világháború két különböző hadszínterét, az európai és a távol-keleti térség véres eseményeit használja témaként. A zene ennek megfelelően a tonnás lánctalpas járgányok nehézségével gördülő death metal, Martin jellegzetes vokáljával súlyosbítva. A brutálisan megdörrenő hangzás még komorabbá tette az olyan nótákat, mint az Operation Z, a General Winter, a Full Scale War, az Advancing Once More, a Tokyo Napalm Holocaust, a Kamikaze és az utolsóként elhangzó Ordered Eastward. Az előző napi Asphyx-hoz hasonlóan most is kiváló formát mutatott Martin és Paul, de a magyar gyökerekkel bíró Stephan Gebédi gitáros, Theo Van Ekelen basszer és Ed Warby überdobos teljesítményére sem lehetett panasz.
A lengyel Decapitated-et érő súlyos baleset után (elvesztették Vitek dobost és Covan énekes máig nem épült fel fejsérüléséből) a testvérét gyászoló Vogg gitárosra hárult a banda újra felépítésének terhe. A 2011-es Carnival Is Forever egy erőteljes, a korábbi irányvonalat tovább vivő technikás death metal lemez lett, a kiváló élő teljesítményt pedig a tavalyi budapesti Metalfest mellett most is meggyőzően demonstrálták. A Vogg köré gyűlt új tagság magabiztosan játszotta a technikás nótákat, és a hangzás is megfelelő volt. A játékidővel már kevésbe lehettünk elégedettek, ugyanis a kiírt menetidő vége előtt 8 perccel, mindössze hat nóta (Day 69, Pest, United, Mother War, Carnival Is Forever, Spheres Of Madness) után be is fejezték a zajongást. Remélem legközelebb hosszabb fellépést láthatok tőlük.
Az Atheist helyére került francia Gorod is technikás death metalt játszik, de pár nóta alapján egyáltalán nem nyert meg a három lemezzel bíró alakulat. A Kypck nevű finn nemzetiségű, ám oroszul éneklő banda elég gyatra zenét játszik, a Kalasnyikov alakú gitár és a mindössze egy húrral büszkélkedő basszusgitár azért megérdemli az említést. A The Exploited nem tartozik az általam favorizált stílusú bandák közé, de azért csak belenéztem az öreg tarajos Wattie által irányított punk koncert végébe. Az utolsó nóta alatt az Exodus tagsága vendégeskedett a színpadon, a buli hangulatával tehát nem volt probléma.
A svéd Katatonia szomorkás, mélabús zenéje a melodikusabb momentumok mellett nagyon súlyos riffeket is tartalmaz, és albumaik mind kiváló minőségű mestermunkák. Ugyan a korai idők érfelvágós doom/death metal számait már nem veszik elő koncerten (néha azért a Murder előkerül), mindig erőteljes és súlyos produkcióval állnak ki a színpadra. Most sem alakult másként, sőt meglepetésre pár kézenfekvő slágert is mellőztek a szettből. A legutóbbi Night Is The New Day című lemezről elég sok dalt kaptak elő (Nephilim, Liberation, Day And Then The Shade, Forsaker), a régebbi albumokat a Soils Song, a For My Demons, a The Future Of Speech, a Ghost Of The Sun és a July képviselte. Izmos hangzással dörrentek meg a fogós szerzemények, a zenészek pedig teljes beleéléssel játszottak. Jonas Renske énekes szokásosan a hínárhajába temetkezve énekelt és a legnagyobb aktivitást ezúttal is Anders Blakkheim Nyström gitárostól láthattuk. A Katatonia továbbra is remek formában van, várjuk az új lemezt.
Az Exodus az amerikai thrash metal máig alkotó legendái közé tartozik, Gary Holt-ék fáradhatatlanul tolják az egyre komplexebbé váló zenéjüket. Az idei Brutal Assault egyik leghevesebb közönségreakcióját nekik sikerült kiváltaniuk, a Toxic Waltz-ra tetőfokára korbácsolt hangulat egy szinte a keverőpultig elérő circle pit-et eredményezett, de folyamatosan zajlottak az események a dühöngőben és egy impozáns wall of death-re is sor került. A színpadi teljesítmény is energiától izzott, Gary Holt és Lee Altus technikás gitárjátéka mellett Tom Hunting dobos és Jack Gibson basszer is odatette magát. Rob Dukes továbbra is meggyőzően hozza az agresszív vokálokat és az indulatokat felszabadító, taplóparaszt viselkedést. Tökéletes thrash metal frontember. Az eljátszott nótákat szintén jól válogatták össze, így vígan lehetett zúzni az olyan dalokra, mint a The Ballad Of Leonard and Charles, a Beyond The Pale, az Iconoclasm, a Blacklist, a War Is My Shepherd, a Bonded By Blood, a már említett The Toxic Waltz és a Strike Of The Beast. Lemezen és élőben is kiemelkedő minőséget hoz az Exodus, amit ez a koncert is bizonyított.
A nagy tömeg kissé mérséklődött a The Dillinger Escape Plan-re, így kiváló helyről szemlélve élhettem át az idei Brutal Assault egyik legjobb koncertjét. Akik még nem látták ezt a zseni mathcore bandát élőben, azoknak nem is lehet leírni, mennyire energikusan elmebeteg produkcióra képesek Ben Weinman-ék. Olyan tömény energiabombát robbantanak minden egyes alkalommal a színpadon, hogy az ember alig kap levegőt a komplett audiovizuális gyönyörtől. A remek hangzással elővezetett 45 perces műsor ismét elvarázsolt. Egyszerűen nem tudom megunni Ben és Jeff folyamatos ugrálásait, gitárpörgetéseit, Greg Puciato mindent megmászó magánszámait, és a közben hibátlanul eljátszott, ezerfelé tördelt mathcore dalokat. Greg most a színpad egyik oldalpillérét mászta meg, és a koncerteket rögzítő, kamerával ellátott vékony fémrúdra is rá akart volna állni. Ezt azért nem engedték meg neki, de így is keresztbe-kasul rohangálta/ugrálta a színpadot. A mikrofonállványt többször hurcoló énekes hangja sokszor elveszett a hangszeresek által keltett kontrollált káoszban, azonban a tömegbe is vetődő Greg énekteljesítményére így sem lehetett panasz. Az eljátszott nótákat tekintve a tavalyi Option Paralysis számain (Farewell, Mona Lisa, Chinese Whispers, Gold Teeth On A Bum, Room Full Of Eyes) mellett olyan régebbi dalok hangzottak el, mint a Fix Your Face, a Milk Lizard, a Panasonic Youth, a Sunshine The Werewolf, a Sugar Coated Sour és a zseniális koncertzáró 43% Burnt. Ismét egy lélegzetelállító fellépést kaptunk a Dillinger-től, egyszerűen nem tudnak hibázni élőben.
A norvég Satyricon nem tartozik a kedvenceim közé, így nyugodt szívvel ücsörögtem végig a bulijukat a távolban. Az minden esetre biztos, hogy főleg az újabb albumokról játszottak, csak a végén hangzott el a kötelező Mother North. Satyr a már látott szigony alakú mikrofonállványba csimpaszkodva vezényelte le a jó hangzással bíró fellépést. A svéd Soilwork már jobban érdekelt, Björn-ék melodikus death metalját közelebbről követtem figyelemmel. Az 1995-ben indult banda a stílus egyik legismertebb képviselője, bár az utóbbi 2-3 lemezük szerintem nem hozta az addigi minőséget. Élőben azonban továbbra is jók, amit ebből a fellépésből is le lehetett szűrni. Kellő erővel dörrentek meg a Soilwork slágerek a képzett zenészek kezei alatt, és Björn Speed Strid énekes is jó formában adta elő az üvöltős és a sziruposan dallamos témákat egyaránt. A legmókásabb színpadi produkciót Ola Flink basszer nyújtotta, egy zenés gimnasztikát produkált a deszkákon a bohókás figura. A dalokat tekintve a legújabb The Panic Broadcast-ról elővett Late For The Kill, Early For The Slaughter, Two Lives Worth Of Reckoning, Let This River Flow és Night Comes Clean mellett olyan régebbi nóták csendültek fel, mint a Follow The Hollow, a The Crestfallen, a Stabbing The Drama, az As We Speak és a második albumon megtalálható The Chainheart Machine. Kellemes koncertet adott a Soilwork, élőben megbízható minőséget hoznak.
A brit Cathedral koncertje a ritka élő felbukkanásuk mellett azért is ment élményszámba, mert sajnos az idei feloszlásuk miatt a legtöbb résztvevőnek ez volt az utolsó alkalma látni őket. Ugyan nem vagyok nagy rajongója munkásságuknak, a brit doom metal banda kultikus státusza megkérdőjelezhetetlen tény. Most láttam először (és utoljára) Lee Dorrian-éket, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen levett a lábamról az 50 perces fellépés. A Cathedral zenéje alapvetően nem komor doom metal muzsika, főleg későbbi nótáik sok lazább, rockos elemet tartalmaznak. Lee hangjával is barátkozni kell, nem mindenkinek jön be az énekstílusa. A színpadi előadása is érdekes volt, a Napalm Death korai érájának énekese riszáló csípőmozgásokkal és mikrofonzsinórral történő szimbolikus önfojtogatással teljesítette ki frontemberi tevékenységét. Ő volt a legmeghatározóbb egyéniség a színpadon, Gaz gitáros, Scott basszer és Brian dobos a hangszerükre koncentrálva tették a dolgukat. A Vampire Sun, Enter The Worms, Soul Sacrifice, Midnight Mountain, Cosmic Funeral, Ebony Tears, Ride és Hopkins (Witchfinder General) számokból álló koncertnek voltak jobb pillanatai, de nem ragadott magával a produkció. Azért mindenképpen jó volt látni őket egyszer a feloszlásuk előtt.
Lehet, hogy ezzel az untrve hozzáállásomat bizonyítom, de a norvég Mayhem fellépése nem igazán érdekelt. Hiába van magyar vonatkozása Csihar Attilával a kultikus black metal bandának, zeneileg (és az image-et is tekintve) taszít a produkciójuk. A sötét papnak öltözött Attila szimpatikus módon a fesztivál magyar résztvevőit anyanyelvén köszöntötte, majd emberi koponyákat szorongatva celebrálta végig a koncertet. Sok régi nótát is elreszeltek, de nem túl szimpatikus húzásként egy jó 20 perccel tovább játszották a programjukat. Hogy nekik miért nem mertek szólni a színpadmesterek, az rejtély, mert más bandákat egyből lezavartak a kiszabott játékidő végeztével. Ennek majdnem az utánuk következő német Dew-Scented itta meg a levét, ugyanis az izomból gyaluló thrash metal zenekart jó 20 perc után akarták leküldeni a színpadról. Leif Jensen énekes aztán helyre tette a színpadmestert, hogy bizony nem ő miattuk van a csúszás, és ők akkor is kitöltik a rendelkezésükre álló 30 percet. Nem is volt hiba a fél órás koncertben, egymás után sorjáztak az olyan nyaktörő thrash metal zúzdák, mint az Arise From Decay, a Turn To Ash, a Cities Of The Dead, a Never To Return, a Soul Poison, a Condemnation és az Acts Of Rage. A zenészek ezen a hajnali órán is odatették magukat, és teljes erőbedobással aprították el a korrekt hangzással megszólaló dalokat. Velük búcsúztam a második nap eseményeitől, a viking metalos Einherjer koncertjére már nem maradt erőm.
3.nap
A harmadik napon a korai kelés mellett döntöttem, hiszen a délelőtt 10 órakor kezdő norvég Blood Red Throne egy élőben ritkán látható, színvonalas death metal zenekar. Az eddig 5 nagylemezt kiadó banda basszere, Erlend Caspersen a Deeds Of Flesh-ben és a Spawn Of Possession-ban is játszik, a gitáros Daniel „Dead” Olaisen pedig a Satyricon-ban fordult meg régebben. Izmos, masszív középtempókból táplálkozó death metal muzsikájuk hihetetlen intenzitással szólalt meg a korai időpontban, ezzel egy nagyon kellemes indítást adtak a fesztivál utolsó napjának. Sajnáltam is, hogy csak fél óráig hallgathattam a letaglózó erővel megdörrenő, brutálisan fűrészelő gitártémákat. Szívesen megnézném őket máskor is!
Az A Pale Horse Named Death egy új formáció, ahol a gitáros/frontember nem más, mint a Type O Negative-ból is ismert Sal Abruscato. A melankolikus doom/gothic metal zenéjét kellemes hangulatban prezentálta a dobok mögött Johnny Kelly-t (szintén Type O Negative) rejtő alakulat. A tavaly megjelent And Hell Will Follow Me című debüt albumukról játszottak 7 nótát, melyek meggyőzően szólaltak meg az ismert muzsikusok kezei alatt. Sal egy szimpatikus figura benyomását keltette a számok közötti barátságos hozzászólásaival, egy abszolút jó koncertet adtak.
A technikás death metalt játszó brit Trigger The Bloodshed tavaly a Dürer Kert kisszínpadán remek produkciót nyújtott, így joggal vártam a Brutal Assault-os fellépésüket. Nos, nem kellett csalódnom, a korai időpont ellenére a megszokott intenzitással és pontossággal darálták el a fél órás programjukat. Ugyan nem a műfaj abszolút élbolyába tartozik a három lemezes brigád, de a magabiztosan kiálló, korrekt zenével rendelkező britek élőben is hozzák a kellő színvonalat.
Az okkult black/thrash metalt játszó amerikai Absu már több mint 20 éve létezik, és az utóbbi években lemezkiadások terén is aktívak. A Proscriptor dobos/énekes vezetésével kiálló zenekar nagy energiákat felszabadítva zúzta el a déli napfényben a rikácsolós black/thrash metal számait. Amikor Proscriptor előrejött a dobok mögül, hogy egy kitartott, velőtrázó sivítással emelje a fellépés fényét, az bizony felettébb mulatságos momentum volt. Ugyan én nem rajongok különösebben a munkásságukért, nem volt rossz ez a 30 perces koncert.
A New York-i Seventh Void az A Pale Horse Named Death-hez hasonlóan szintén Type O Negative kötődésekkel bír. A Kenny Hickey, Johnny Kelly nevével fémjelzett banda húzós stoner rock zenében utazik, eddigi első lemezüket 2009-ben adták ki Heaven Is Gone címmel. Nem volt rossz a fellépésük, de a nem annyira közvetlen hozzáállás, és pár nóta után kissé ellaposodó hangulat miatt az A Pale Horse Named Death koncertje nekem jobban tetszett. A Heaven Is Gone fogós címadóját azért mindenképpen jól esett hallani.
A svéd Draconian death/doom metal muzsikája a korai Theatre Of Tragedy-vel rokon. Itt is komor doom riffek, hörgős vokál és angyali női ének váltakozása a recept. Nem túl eredeti a zene, de az idén negyedik albumával jelentkező brigád határozottan jól megírt dalokkal rendelkezik. Élőben is jól szólaltak meg a szerzeményeik, a szőke Lisa szépen énekelt, és a zenészek kellő átéléssel játszották a morózus témákat. Náluk sem fért bele sok dal a fél órás játékidőbe, de amit hallottunk, az kellemes volt.
A norvég Kvelertak egy hirtelen nagy népszerűségre szert tett black n roll banda. A hattagú brigád tavalyi debütáló lemeze sok helyen az év meglepetése volt, és bizony koncerten is kifejezetten jó teljesítményt nyújtanak. Felszabadultan, teljes erőbedobással tolták a nótákat, Erlend Hjelvik énekes pedig abszolút színpadra termett figura. Hamar nekivetkőzött a nagy sörhassal megáldott jóember, és a tartóoszlop mászás mellett (amit a Dillingeres Gregtől már láthattunk idén) bevetődött a közönségbe is. A fesztelen hangulat mellett a zenére sem lehetett panasz, hiba nélkül tolták a jófajta parti slágereket. Egyedüli talány náluk a 3 gitáros jelenléte, na és hogy tovább tudják-e pörgetni a hirtelen ölükbe hullott sikert.
A holland Exivious progresszív/jazz zenéje abszolút otthoni hallgatásra szánt muzsika, nem is értem, hogyan került be a Brutal Assault fesztivál programjába. A technikás, merengős zenét játszó muzsikusok is megemlítették, hogy bár nem illenek az itt fellépő bandák közé, mindenképpen köszönik a meghívást. Kuriózum jellege miatt érdekes volt a koncertjük, de ez az improvizatív zenefolyam nem Brutal Assault kompatibilis muzsika.
A 80-as évek végén alakult kaliforniai Forbidden igazán színvonalas thrash metal albumokkal alapozta meg legendás státuszát és az 1997-es feloszlásukat követően 2007-ben újra összeálltak. A visszatérő tavalyi Omega Wave egész jól sikerült és élőben is jó bulit adtak. Ugyan a délutáni napsütés nem teremtette meg a legoptimálisabb körülményeket, a korrekt hangzással megtámogatott, pazar játékkal elővezetett thrash metal nóták önmagukért beszéltek. A jócskán elhízott Russ Anderson teljes beleéléssel énekelt, de Matt basszer, Craig és Steve gitárosok, valamint az azóta kilépett Mark dobos teljesítményére sem lehetett panasz. A műsorban az új albumról a címadót és a Forsaken At The Gates-t kapták elő, a régi klasszikusok közül pedig a March Into Fire, a Step By Step, a Twisted Into Form, a Through Eyes Of Glass és a Chalice Of Blood hangzottak el. Örülök, hogy itt elcsíptem őket, ám egyúttal sajnálom az őszi európai turné elmaradását.
A spanyol Haemorrhage már régóta a goregrind színtér aktív és megbízható képviselője. Már láthattuk őket egy korábbi Brutal Assault-on (ahogy a fellépők jelentős részét), és ezúttal is magabiztosan hozták a boncasztali témákkal foglalkozó grind-os csörömpölést. Zeneileg nem túl izgalmasak, de élőben mindig élvezetes show-t adnak. A művérrel leöntött Lugubrious vicces frontember, a műlábbal rohangálás mellett most is felpróbált egy szájkosarat és megrágcsált egy műanyagból formázott agyat. A számok közötti beszólásai mindenki arcára mosolyt csaltak, a szokás szerint utolsóként elhangzó Im A Pathologist-ra együtt vigadott a közönség. A frontember mellett sok tekintet szegeződött a nővérruhában pengető Ana-ra, akinek a szigorú pókerarcán nagyon nehéz bármilyen érzelmet felfedezni. A kissé kásás hangzás ellenére egy élvezetes bulit adtak a spanyolok.
A Vader-t egykor a vezető lengyel death metal alakulatként tarthattuk számon, az utóbbi évek gyengébb lemezei és a folyamatos tagcserék azonban megtépázták hírnevüket. Peter köré egy teljesen új tagság szerveződött és a most megjelent Welcome To The Morbid Reich egy old-school hatásokat rejtő death metal lemez lett. Azt kell, hogy mondjam, ezzel a koncerttel nem győzött meg az új felállású zenekar. A gyenge hangzás sajnos rányomta a bélyegét a bulira, ahogy a merész, klasszikusokat nélkülöző setlist is. Az új lemez címadója és a Come And See My Sacrifice mellett az Impure, a Crucified Ones, a Sothis, valamint két feldolgozás hangzott el. Érdekes volt hallani a Black Sabbath-tól a Black Sabbath című nóta Vader-féle átdolgozását, és a Raining Blood-ot is, de összességében elég erőtlen volt a koncert összképe.
A kanadai Cryptopsy az egyik kedvenc bandám volt, amíg a 2008-as The Unspoken King-el nem követtek el rituális öngyilkosságot. Az a deathcore hatásokkal bíró förmedvény, és az idióta tagcserék (főleg a szintiscsaj) tönkrevágták a technikás death metal banda renoméját. Azóta szerencsére észhez tértek (szintis leány kivágva, Jon Levasseur újra a zenekarban), amit bizonyított ez a fellépés is. Egy régi nótákkal koponyát roppantó, zseniálisan intenzív koncerttel ajándékoztak meg, az idei Brutal Assault egy legjobbja volt a Cryptopsy produkciója. Az olyan überzenészeket nem is kell méltatni, mint Flo Mournier dobos és Jon Levasseur gitáros, de a másik bárdista Christian Donaldson-ra, a gitárosból basszerré avanzsáló Youri Raymond-ra, sőt a fiatal énekes Matt McGachy-ra sem lehetett panasz. Amikor a koncert kezdése előtt Matt szemüvegben, hátra kötött hajjal sétálgatott, senki sem nézte volna ki belőle a fellépésen elővezetett brutális, torokmetszett hörgéseket. A None So Vile-ra és a Whisper Supremacy-re épülő dallista minden ős-fan igényeit kielégítette. A Slit Your Guts, White Worms, Benedictine Convulsions, Emaciate, We Bleed, Cold Hate, Warm Blood, Phobophile nóták tömény orgazmust okoztak, sőt még a legutóbbi albumról egyedüliként feltűnő Worship Your Demons sem volt rossz élőben. Egyedül a rövid játékidőt lehetne felróni negatívumnak, valamint a kicsit kevés gitárt tartalmazó hangzásképet, ám ezennel abszolút visszatért az utóbbi években komolyan megrendült bizalmam a Cryptopsy-ba. Várom az új lemezt, remélem Jon jó brutális témákat ír majd rá.
Az amerikai As I Lay Dying a metalcore stílus bandáinak élbolyába tartozik, a tavaly ötödik albumát kiadó keresztény zenekar eddig kivétel nélkül színvonalas produkciókat adott ki kezei közül. A koncertjük is nagyon lendületes volt, az elejétől a végéig egy profi előadást láthattunk. Jó izmosan dörrent meg a hangcucc, a zenészek pedig Tim Lambesis vezetésével felszántották a színpadot. Engem egyedül a basszusgitáros Josh refrénekben elővezetett dallamos éneke zavart, sohasem szerettem a giccsesen ragadós énektémákat. Ettől függetlenül egy bivaly erővel gyaluló metalcore koncertnek lehettük tanúi, olyan dalokat felmutatva, mint a Parallels, az Upside Down Kingdom, az Anodyne Sea, a Within Destruction, a Nothing Left, az An Ocean Between Us, a Confined, a Through Struggle, a Forever és a záró 94 Hours. Az erőteljes koncert bizonyította, hogy remek formában van a zenekar.
A brit Anathema már jó ideje elkanyarodott a kezdetekben játszott doom/death metal zenétől, és az atmoszférikus/progresszív rock muzsikájuk szerintem nem illett a Brutal Assault felhozatalába. Ugyan szerepeltek már három évvel ezelőtt a fesztiválon, azonban akkor elővettek feldolgozást és régi nótát is. Ezúttal a Cavanagh fivérek által működtetett banda nagyon ráfeküdt a legutóbbi két albumra (Thin Air, Summernight Horizon, Dreaming Light, Closer, A Natural Disaster, A Simple Mistake), ezeken kívül csak a Deep hangzott el a Judgement-ről, valamint a kötelező Empty, Fragile Dreams kettős az Alternative 4-ról. Klubkoncerten tetszetős a britek előadása, de itt nekem nem jött át a hangulat. Egy nyugis, elmélkedős, álmodozós estére való az újkori Anathema. Ettől függetlenül felszabadultan, lelkesen zenéltek és sokan is nézték a koncertjüket.
A brazil Sepultura tavaly is játszott a Brutal Assault-on, azonban a műsorrend megkavarása miatt akkor állítólag sokan lemaradtak róluk. Tehát idén újra köszönthettük a színpadon Andreas Kisser-éket. Az évek óta napirenden lévő újjáalakulás a Cavalera tesókkal már nagyon fárasztó téma, egyenlőre úgy néz k, hogy erre mostanában nem fog sor kerülni. És ugyan nekem nem igazán jönnek be a Max utáni Sepultura CD-k, élőben nagyon izmos produkciót adnak. Persze ehhez hozzátartozik, hogy a remek hangzással megtámogatott koncerten az eljátszott számok fele most is a régi érából származott. Volt Arise, Refuse/Resist, Troops Of Doom, Septic Schizo/Escape To The Void, Territory, Inner Self, Ratamahatta és koncertet záró Roots Bloody Roots. Az idei Kairos-ról a címadó mellett a Relentless-t és a Just One Fix című Ministry feldolgozást vették elő, ezeken kívül pedig még a Choke-ot és a What I Do!-t játszották. A zenészekre nem lehet panasz: a félelmetes fekete óriás Derrick Green remek frontember, Andreas még mindig jó gitáros és a pár éve csatlakozott Jean Dolabella dobos is megbízhatóan ütötte a cájgot. A tavalyi Brutal Assault után idén is kiváló koncertet adott a Sepultura.
A Triptykon fellépése a fesztivál egyik legjobban várt eseménye volt számomra, és nem is kellett csalódnom a Tom G. Warrior mester által levezényelt sötét szimfóniában. Tom a Triptykon-ban ott folytatta, ahol a Monotheist című utolsó albummal lezárta a legendás Celtic Frost történetét. A zseniális Eparistera Daimones-ben pontosan ugyanaz a súlyos, fenyegető atmoszféra köszön vissza, remekül megírt dalok formájában. A mindössze 4 számot tartalmazó koncertet pedig szavakkal nehezen lehet leírni, körülbelül a tavalyi Brutal Assault-on látott My Dying Bride féle csodához mérhetőt élhettünk át. Ólomsúllyal nehezedtek ránk az éj sötétjében a reményvesztettséget sugárzó epikus nóták. Tom nem szólt sokat a közönséghez, de a visszafogott, sejtelmes színpadi produkció hozzátartozott a tökéletes élmény megteremtéséhez. V. Santura gitáros, Norman Lonhard dobos és a csinos Vanja Slajh basszusgitáros hölgy is teljes átéléssel zenéltek. A remek hangzásnak és a kiváló atmoszférának köszönhetően még nagyobbat ütött a Procreation (Of The Wicked) és a Circle Of The Tyrants című Celtic Frost klasszikus, valamint a debütáló Triptykon albumról eljátszott Goetia és az epikus hosszúságú The Prolonging. Álleejtős bulinak lehettünk részesei, egyedül a viszonylag rövid játékidőt sajnáltam.
A fáradtságtól elgémberedett végtagokkal csak a távolról hallgattam bele a Kataklysm koncertjébe. A kanadai death metal zenekar az idei budapesti Metalfest-en remek bulit adott, és a távolból most is csonttörő erővel szólaltak meg az olyan dalok, mint az As I Slither, az Illuminati, a Manipulator Of Souls, a Push The Venom, a Taking The World By Storm és a Crippled And Broken. Az 1349 és a Khold black metal pusztítását kihagytam, de az iszonyatos fáradtságomat leküzdve a funeral doom-ot játszó német Ahab-ra még visszatértem a színpad elé. A Brutal Assault-on már komoly hagyomány, hogy egy vonszoló lassúságú funeral doom metal bandával zárul a rendezvény. Ugyan ez idén nem jött teljesen össze, mivel az eredetileg a nap közben fellépni hivatott Dagoba került át záró bandának. Számomra azonban az Ahab kiváló produkciójával ért véget az idei Brutal Assault. A müncheni kvartett eddig két kiváló nagylemezt adott ki, és ezen a sötét éji órán tökéletesen működtek a brutális súllyal megdörrenő epikus dalok. A zenészek magukba fordulva prezentálták az O Father Sea, Old Thunder, Divinity Of Oceans és The Hunt dalokból álló vészjósló programjukat. A Daniel Droste gitáros/énekes mély hörgésével kísért dalmonstrumok egy temetői menet emelkedettségnek és komorságának érzetével marták be magukat örökre az emlékezetünkbe.
A 2011-es Brutal Assault jelesre vizsgázott: jelentős javulást lehetett tapasztalni a tavalyi szervezéshez és hangzáshoz képest és az időjárás is elkényeztetett. Amivel még lehetne valamit kezdeni, az a túl sűrű program. 60 banda 3 napra nagyon tömény, a szorított menetrend miatt pedig minden zenekarra kevés idő jut. Ez az a szituáció, amikor a kevesebb több lenne. No de a lényeg, hogy idén is rengeteg jó koncertet láttunk és természetesen ott leszünk 2012-ben is!
06:00
