beszámoló [fesztivál] 2011. augusztus 15. hétfő 07:45
1 hozzászólás
szerző: MorelloMetalcamp 2011 2011. július 13-17, Tolmin, Szlovénia
Idén is ínycsiklandozó felhozatallal büszkélkedett alltime kedvenc nyári fesztiválom, a szlovéniai Metalcamp. Ez az a rendezvény, ahová szerintem akkor is kérdés nélkül elmennék, ha minden egyes nap kizárólag Szintiboy fellépéséről szólna. Itt Tolminban a fesztivál maga csak egy dolog, de az elképesztően szép természeti adottságok, a rendkívül kellemes, hideg vizű hegyi folyócskák, a csodálatos alpesi erdők és hegyek, az izgalmas túraútvonalak, és maga a barátságos hangulatot sugárzó Tolmin városka egy laza nyári kikapcsolódásra is tökéletesen ideálisak. Persze ahogy az elmúlt években, a fellépőkre idén sem lehetett semmi panaszunk. Slayer, Airbourne, Wintersun, Kreator, Accept, Arch Enemy, Death Angel, Blind Guardian, Legion Of The Damned, Mastodon, Brainstorm, Powerwolf, Amorphis, Suicidal Angels, Katatonia, Moonspell, In Extremo, Kalmah, Die Apokalyptischen Reiter, Deicide, Watain, Belphegor, Mercenary, Arkona, Kylesa, Brujeria, Steelwing, és ugyebár a „sokan mások” zenekar. (Most nem volt kedvem elsütni a lassan szakállassá váló Doors zenekart, pedig most adta volna magát, hiszen a program szerint minden nap 15 órakor játszottak, hahaha).
A kellemes szórakozáshoz természetesen elengedhetetlen a jó, és lehetőleg szerint megfelelő mértékben elmeroggyant társaság, ebben sem volt hiány. Idén 3 autóval utaztunk a Camp-re, de rajtunk kívül most csak nagyon kevés magyarral találkoztunk ott. Meglepő. A németek-osztrákok idén is túlsúlyt képviseltek, rajtuk kívül svájciak, olaszok, ausztrálok, spanyolok, horvátok voltak még nagyobb számban a szlovének mellett. De itt még az se megy meglepetésszámba, ha egy kolumbiai vagy izraeli arc felbukkan. Az utazással kapcsolatban semmi érdemleges nem történt (azon kívül, hogy az én kocsimban persze hogy most kellett elromlania a klímának, az alig 2 hete történt tisztítása után, ehhh...), felállítottuk a táborhelyünket, és kényelmesen berendezkedtünk. A szokásos magyar és Metalcamp zászlók mellé még egy saját készítésű „just married” lepedő is került, ezúton is gratula az indulást megelőző napon összeházasodott, és kvázi mézesheteiket itt töltő Szabinának és Attilának (ennél már csak az lett volna „még metálabb”, ha mondjuk a Slayer Postmortem nótája közben fogadnak egymásnak örök hűséget, a színpadon állva, haha). Július 12 kedd
A Metalcamp szépségeiről már sokszor írtam, elég fellapozni a korábbi évek beszámolóit, szóval lássuk a koncerteket. Az első nap a Brujeria volt az, akiket elsőként belehallgatásra méltattunk, és képesek voltunk megszakítani miattuk a kellemes pancsolást a folyóban. Részemről meg is bántam. A csapat underground legendának számít és nem kevés hype lengi őket körül, de ezt nem tudom másnak tulajdonítani, minthogy valóban legendás arcok bújtak a kendő és álnevek mögé, mint Shane Embury (itt gitár), Jeff Walker, Adrian Erlandsson, kiegészülve Juan Brujo-val és Fantasma-val. Az általuk művelt grindcore/death metal dara amúgy sem az én világom, de még ettől függetlenül sem találtam semmi olyat a Brujeria zenéjében, ami a legcsekélyebb mértékben is figyelemfelkeltő lehetne. Attól, hogy néhány pocakos fickó ugrál a színpadon, artikulátlan üvöltést hallatva, fantáziátlan zúzással megtoldva, én még nem vagyok meghatva. Jellemző, hogy a Macarena feldolgozásnak számító Marijuana okozta a leginkább emlékezetes momentumot, de ez is pontosan annyira volt vicces, mint a Hupikék Törpös verzió.
Következett a Moonspell, akik meglehetősen bejáratott banda lettek, nálunk is többször felléptek már, nekem viszont érdekes módon mégis ez volt az első találkozásom velük. A viszonylag korai időpont nem volt túl ideális, de a portugálokat mindez nem zavarta abban, hogy élvezetes koncertet adjanak. Fernando Ribeiro egy hihetetlenül szuggesztív frontember, aki teljes átéléssel tolmácsolta a sötét hangulatú, dark-os, gótikus zenei világuk mondanivalóját. Jellegzetes fazonjával ő a zenekar arca, de a többiek is remekül látták el a feladatukat. A legtöbb albumukat megidézték az In Memoriam, Finisterra, Night Eternal, The Southern Deathstyle, Scorpion Flower, Opium, Awake, Nocturna, Vampiria, Mephisto, Alma Mater, Full Moon Madness nótákkal, Fernando többször próbálta a közönséget is rávenni a közös éneklésre, mindezt sikerrel. Továbbra sem lesz kedvencem a Moonspell zenei világa, koncertre is inkább maximum a csinos lánykák miatt megyek el, de ez a fellépés kétségkívül élvezetes volt.
Sokkal jobban érdekelt az Arch Enemy, akiket nemrég a hazai Metalfest-en is láthattunk már. Az akkorihoz képest sok újdonságra nem számítottam (sőt gyakorlatilag semmire), de ha csak megismétlik a júniusi bulit, nekem már nem lesznek nagy problémáim. Tulajdonképpen ez történt, a program kísértetiesen hasonló volt a csillebérci fellépéshez, a Yesterday Is Dead And Gone, Revolution Begins, Ravenous, My Apocalypse, Bloodstained Cross, Dead Eyes See No Future, No Gods, No Masters, Nemesis, We Will Rise válogatással ismét a friss Chaos Legions lemezt helyezték a középpontba, de pár jól ismert korábbi alkotás is elhangzott. Sajnos egyre inkább kész tényként kell kezelni, hogy a Wages Of Sin album előtti korszakra hiába várunk élőben, a buli viszont így is ütős volt. Sajnos a hangzás nem állt a helyzet magaslatán, az elején nagyon torzan hangzott minden, és eltelt talán a koncert fele, mire végre arányosan sikerült megszólaltatni a hangszereket. Chris Amott többször is hátravonult a kontroll ládákhoz, hogy próbálja megfelelőre kalibrálni a gitárját, mindez kissé zavaró volt ugyan, de összességében azért annyira sokat nem vont le a koncert élvezeti értékéből. Az Amott tesók iskolateremtő gitármunkáját csodálni mindig nagy élmény, Mike és Chris ezúttal is kitettek magukért. Chris szólója ezúttal rövidebb volt, mint otthon, nyilván ez a szűkösebb játékidőnek tudható be. A ritmusszekció, Daniel Erlandsson bombabiztos dobolása és Sharlee D´Angelo döngő basszusa szintén elengedhetetlen követelmények az Arch Enemy nóták zsenialitásához, utóbbi ráadásul a színpadi mozgásban is igen aktív szerepet vállalt. Angela Gossow pedig szintén megtette, amit kellett, a hörgős/károgós énekhangjával egyértelműen ő az extrém metal mezőny legismertebb női frontembere. Az átéléssel, színpadi mozgással, és a közönség lelkesítésével sem volt probléma, szóval Angela nagyasszonyra sem lehetett panaszunk. Jó koncertet láttunk a svédektől, bár nekem a csillebérci Arch Enemy buli jobban tetszett.
Következett az ausztrál Airbourne, akikkel az első találkozásom 2008-ra datálható. Az olaszországi Gods Of Metal fesztiválon az Iron Maiden előtt kellett helytállniuk az ifjú aussie-knak, és ott pörgős, lelkes buli fűződött a nevükhöz. Nem csináltak igazán semmi különösebb látványosságot, de érezhető volt, hogy lesz még belőlük valaki. Hát lett... A csapat még mindig csak mostanság kezdi érzékelni a rivaldafényt, szóval továbbra sem beszélhetünk arról, hogy különösebben befutottak volna, de most 2011-re bebizonyosodott számomra, hogy az Airbourne nem csak azt tanulta meg, hogyan kell hangulatos, pörgős koncertet adni, hanem mostanra felfedezték a showműsor lélekemelő hatásait is. Mindkét teljesértékű nagylemezükről szemezgettek, a Raise The Flag, Born To Kill, Diamond In The Rough, Blonde, Bad And Beautiful, Chewin´ The Fat, Girls In Black, Bottom Of The Well, Cheap Wine & Cheaper Women, Blackjack, No Way But The Hard Way, Too Much, Too Young, Too Fast, Runnin´ Wild program elvitte a hátán a bulit. Annál is inkább, mert Joel O´Keeffe-ék teljesen őrültek voltak. Ha Joel-re, David-re és Justin-ra ekét kötöttek volna ma este, kétségtelenül Tolminban lenne a legjobb búzatermés egész Szlovéniában. Ezek a fickók olyan szinten rohangálták körbe az egész színpadot, hogy ez a teljesítmény még egy hosszútávfutónak is becsületére vált volna. Miközben őrült módon headbang-eltek és pörgették a hajukat. David még tanyázott is egy óriásit egyszer, de nem zavartatta magát felállt, és már zúzott is tovább. A másik Keeffe tesó, Ryan rendületlenül osztotta az alapokat a doboknál.
Joel teljesen kivetkőzött magából. Nem elég, hogy a fehér Explorer gitárjával úgy néz ki, mint az ifjú James Hetfield a Master Of Puppets korszakban, de frontemberként és showmanként egyaránt maradandót alkotott ma este. Az egyik nóta közben egészen a színpad tetőszerkezetéig felmászott, és ott a lábával megkapaszkodva gitározott és szólózott tovább. Őrület. Máskor pedig egy sörösdobozt csapkodott addig a fejéhez, amíg abból sugárban spriccelt szét a nedű, a közönség üdvrivalgásától kísérve (mondanom sem kell, ettől kezdve társaságunk is ezzel a művelettel múlatta idejét a folyóparton, haha). Persze nem csak a showműsor adta el az Airbourne buliját, hanem a zenei élmény is fantasztikus volt ma este. Mindenki azt mondja rájuk, hogy ők az új AC/DC, pontosabban azt a fiatal AC/DC-t testesítik meg, akikben még megvolt a bizonyítani akarás, az őrült lendület. És hogy még zeneileg is egy az egyben AC/DC. Az előbbi tulajdonképpen igaz, utóbbival viszont nem értek egyet. Egyrészt Joel-nek közel sincs annyira irritáló hangja, mint bármelyik AC/DC énekesnek, másrészt pedig (minden tiszteletem ellenére) zeneileg is sokkal izgalmasabbnak tartom a fiatalokat, mint Angus-ékat. Jófajta, tökös, erőteljes hard rock-ot tolt az arcunkba az Airbourne, elképesztő hangulatot varázsoltak itt Tolminban. A közönség a tenyerükből evett, egyszerűen minden működött amit csináltak. A két album erőteljes nótái mindenkit beindítottak, a zenekar felajzott színpadi munkája pedig átragadt a közönségre is. Utólag nézve talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az Airbourne-é volt a Metalcamp legfantasztikusabb bulija. Ez azért nem semmi!
Már csak a Death Angel volt hátra, akiket eléggé ismerhetünk már itthon is ahhoz, hogy ne csalódhassunk. Az (egyre kevésbé) filippínó thrasherek ma sem sokat teketóriáztak, hanem apránként adagolták az arcunkba a friss és a régi energiabombákat. Főleg az új lemez volt napirenden ma, a Relentless Retribution albumról több nóta is elhangzott. Tény, hogy a Death Angel már rég nem arról a zsigeri, nyers thrash metalról szól, mint anno a The Ultra-Violence idején, de aki szerint a Killing Season vagy a Relentless dallamosságával elpuhultak vagy unalmassá váltak, annak nincs füle, vagy nem használja... Hatalmasat ütöttek az I Chose The Sky, Claws In So Deep, Relentless Revolution, Opponents At Sides, River Of Rapture nóták, a kemény zúzdák, remek gitárjáték, fogós dallamok szerelmesei egyaránt megtalálhatták a számításukat velük. Persze a régi szerzeményeket követelőknek is kedveskedtek a Mistress Of Pain (áááhhh, mekkora!!), Seemingly Endless Time, a lágyabb vizekre evező Veil Of Deception, és egy kis The Ultra-Violence részlet segítségével. Még egy Heaven And Hell feldolgozást is hallhattunk, a koncertet pedig a Thrown To The Wolves zárta.
A nap főzenekarának számító Airbourne után a Death Angel már inkább a levezetés kategóriájába került a program szerint. Tehát valamelyest kevesebb játékidő állt rendelkezésükre, de azért így is jó pár szám belefért a szetjükbe. Tisztább hangzást el tudtam volna viselni, itt is igazából a koncert második fele szólalt meg normálisabban. A srácok szokás szerint lelkesek voltak, pörögtek a színpadon, hatalmas energiát adtak át azoknak, akik nem átallottak velük bulizni ezekben a késői órákban. Talán többeknek hiányoztak a régi nóták, pláne hogy néhány kihagyhatatlan klasszikus sem került terítékre, de a Death Angel bebizonyította, hogy az új nótákon alapuló setlisttel is életképesek. A márciusi Dürer Kertes koncertjükön minden korszakukat bőven kiélvezhettük, számomra egyértelműen nagyobbat ütött a magyarországi koncert, de a mostani fellépésüket is bűn lett volna kihagyni.
Július 13 szerda
A mai nap igencsak izgalmas volt. Már egészen este 6-tól kezdve folyamatosan olyan bandák váltották egymást a deszkákon, akiket muszáj volt megnézni. A Kylesa volt az első a sorban, akiknek a munkásságát én sosem követtem, de legjobb alkalom volt megismerkedni velük. A csapat valahol a sludge/stoner/progresszív metal környékén tanyázik, nehéz a zenéjüket pontosan meghatározni. Érdekesség a két dobossal való felállás, amit viszont sokkal jobban ki lehetne használni, mert a legtöbb esetben a két ütős jórészt ugyanazt játssza. A súlyos, mocsárszagú riffekből bontakozik ki Phillip Cope és Laura Pleasants elvont éneke, illetve néhol tisztább vokálok is helyet kapnak. A basszusgitáros Corey Barhorst a szintit is bűvölte olykor, illetve Phillip szintén egyéb hangszerekhez folyamodott alkalomadtán besegített a dobmunkába, és valamilyen vinnyogó hangcsiholó eszközt is használt. Én jobban szeretem a direktebb, fogósabb zenéket, számomra a Kylesa túlzottan elvont volt, akik túl sok mindent szerettek volna belepakolni a dalokba, de végül pont a lényeg veszett el. Ennek ellenére kellemes és élvezhető volt a koncert, a fanoknak pláne nagy örömet okozott.
A Brainstorm viszont éppen az elsőre megragadó melódiákról, fogós nótákról híres. A német power metal csapatot számtalanszor láthattuk már itthon is, közvetlenségük és jó hangulatú koncertjeik mindig emlékezetesek voltak. Ma is valami ilyesmire számítottunk, az örökké jókedvű Andy B. Franck énekes vezényletével. Elég korai időpontra voltak kiírva, így nyilván nem volt elvárható, hogy minden kötelező nóta beleférjen a programba, és hogy ők legyenek a mai nap sztárjai. Így este 7 felé még nem telt meg a nézőtér, eléggé szellős volt a létszám, de a buli élvezetében mindez nem akadályozott. A csapat a szokásos jókedvvel lépett a deszkákra, és igyekeztek minél több nótát besűríteni a rendelkezésre álló időbe. A programból is látszott, hogy a 2000-es évek közepéről származó albumok az igazi csúcsalkotásai a bandának, a közönség értő része kívülről fújta a Blind Suffering, Shiva´s Tears, Highs Without Lows, All Those Words dalokat. Bár megoszlanak róla a vélemények, szerintem a Downburst is egy király lemez, tele fogós nótával. A Falling Spiral Down és a szintén közönségénekeltetésbe fulladó Fire Walk With Me is ezt bizonyítja. Ellenben az utolsó Memorial Roots-ról csak egyetlen szám került elő, ez az album Branstorm-ékhoz képest kissé semmitmondóra, unalmasra sikerült. Viszont itt az idő, hogy a rövidesen megjelenő új nagylemezzel helyreállítsák a renoméjukat, a programban elhintett vadiúj nóta alapján erre megvan az esély. Jó koncertet láthattunk a Brainstorm-tól, de ez a Metalcamp-es fellépés mégsem volt olyan átütő erejű, mint a korábbi alkalmak esetében. Talán közrejátszik ebben a viszonylag csekély nézőszám, némi hangzási probléma (Thorsten gitárjából alig lehetett hallani valamit), illetve a szokás szerint mosolygós Andy sem volt most annyira elemében. Jól énekelt (bár pár hiba becsúszott), a közönséggel is kedves volt, de most nem pörgette annyira túl magát, hogy a jelenlévőket megőrjítse. Korrekt koncert volt, de azért egy klubbulin (remélhetőleg hozzánk is elér majd az új lemez turnéja) ennél többet várunk majd.
Svédországból a Katatonia volt a következő fellépő, akiknek a melankolikus, doom-os zenei világát sosem éreztem magaménak, de most végre alkalmam nyílott élőben megtekinteni őket. Bár a csapat már a ´90-es évek legeleje óta van a színtéren, számos nagylemezzel rendelkeznek, javarészt a 2000 utáni albumokról szemezgettek. Jonas Renkse énekes a haja mögé burkolózva vezette elő fájdalmas énektémáit, de esetenként a napszemüveget viselő Anders „Blakkheim” Nyström gitáros is besegített vokálokba. A banda egész nagy aktivitást mutatott a színpadon, a tagok gyakran változtatták a helyüket és biztatták a közönséget, egyedül Jonas álldogált mindvégig a mikrofonja mögött. A közönség élvezte a műsort, a Katatoniára természetesen még a halántékig kihúzott szemű, csipkés-fodros fekete szoknyába burkolózó gótika mónikák is előbukkantak. Mint említettem, a Forsaker, Liberation, My Twin, The Longest Year, Ghost Of The Sun, Right Into The Bliss, I Break, Sweet Nurse, Nephilim, July, Leaders dalokkal leginkább az életmű második felét ismerőknek kedveztek. Az én zenei ízlésem továbbra sem túlzottan kompatibilis a Katatoniával, de az tetszett, hogy a világfájdalom mellett keményebben megdörrenő témák is szerves részét képezték a nótáknak.
Egy éles váltással a gótikus andalgásból átmentünk a veszett zúzdába, következett a Legion Of The Damned. Valljuk be, az Occult romjain alakult holland zenekarban nincs annyi izgalom és figyelemfelkeltő megoldás, hogy ennyire előkelő időpontot kapjanak a fesztivál programjában. A kiadójuk nagyon ügyes, hogy ezt elintézte nekik, illetve a kivetítőn lévő promo videókon szintén elég gyakran ők futottak. Tufa, de léggitárért kiáltó, brutálisan megszólaló thrah/death metaljuk tökéletesen alkalmas a közönség állatias ösztöneinek felkorbácsolására, szóval egy rendkívül súlyos bulit várhattunk a csapattól. Meg is kaptuk. A nyugtalanító Descent Into Chaos introval robbant a színpadra a banda, és rögtön következett a Night Of The Sabbat a legutóbbi Descent Into Chaos lemezről. Ezután vegyesen válogattak a frissebb alkotások közül és a közönséget leginkább beindító első két Legion albumról, a Malevolent Rapture-ről és a Sons Of The Jackal-ról. Elhangzott többek között a Killzone, Bleed For Me, Legion Of The Damned, Shrapnel Rain, Death´s Head March, Cult Of The Dead, Son Of The Jackal, Werewolf Corpse.
A zenekarban egyébként komoly hajrövidülés esett meg, ugyanis kilépett a térdet verdeső hajú szőkeség, Erik, a helyére érkező Twan van Geel gitáros pedig nem büszkélkedhet ekkora sörénnyel. Az új tag eljátszotta amit kellett, de azért látszott, hogy kell még egy kis idő, amíg teljesen feloldottan beilleszkedik a csapatba. A gitárja is szólhatott volna kicsit hangosabban. A gyors, zúzós nótákat a közönség iszonyatos tombolással hálálta meg. Egyre-másra indultak a circle pit-ek, Maurice, az énekes pedig néhány wall of death-et is kiprovokált. A színpad előtti placcon már annyira kitaposták a füvet, hogy a nagyobb nyomulásoknál olyan elképesztő porfelhő terjengett, hogy a mellette állót is alig látta az ember. A buli végére a torok, haj mind tele volt porral, de senki sem bánta, mert hatalmas buli volt. A tavalyi Metalfest-en is rendkívül emlékezetes, bivaly módra megdörrenő koncert fűződött a srácok nevéhez, remélhetőleg újra láthatjuk őket valamikor, kíváncsi lennék egy klubbulira is. Addig is: Líídzsööön!!!
A mai nap főzenekara a Wintersun volt, akiket óriási várakozás előzött meg. Egyetlen (és az is 2004-es) sorlemez ellenére már-már irreális rajongás lengi körül őket, ezt már a hazai Metalfest-en is tapasztalhattuk, de itt Tolminban mindez hatványozottan igaz volt. Óriási tömeg gyűlt össze a nézőtéren, mindenki Jari Mäenpää-ék megjelenésére várt. Ahogy a Metalfest beszámolómban említettem, Jari 2004 óta afféle „a kutya megette a házi feladatomat” szintű mentegetőzéseket vezet elő az egyre türelmetlenebb kérdésekre, miszerint mégis hol az istencsudájában van már az új lemez? Mostanság például az a duma, hogy gyenge a számítógépe, kevés a RAM, nem bírja a komplex, sűrűn hangszerelt részeket. Nem, ezt nem egy stand-up comedy színpadon állva mondta Jari. A Nuclear Blast-nek viszont megköszönhetjük, hogy nem szánták meg egy erősebb konfiggal, inkább arra kényszerítették, hogy a támogatásért cserébe vállaljon pár koncertet a Wintersun. Így jutott el a magyar Metalfest-re a csapat, illetve most a Metalcamp-en is láthattuk őket.
A program ugyanaz volt, mint amit Csillebércen is előadtak, a Beyond The Dark Sun, Battle Against Time, Sleeping Stars, Winter Madness, Death And The Healing, The Way Of The Fire, Starchild dalokat hallhattuk. Bár én szeretem a debütalbum nótáit, de hogy minden egyes fellépésen csak az egy szem The Way Of The Fire kerüljön elő újként, háát... Jari nem győzött meg engem arról, hogy a teljes új dalcsokor már itt van a kanyarban, és 2004 óta a már hallott szerzeményen kívül nem csak a tökét vakargatta... Ettől függetlenül maga a koncert remek volt, nekem valamelyest jobban tetszett, mint Metalfesten. Egyrészt összehasonlíthatatlanul jobban szólt, másrészt talán a közönség elképesztő lelkesedése, folyamatos tombolása is túlmutatott valamelyest a magyarországin. Kiváló formában van mindegyik zenész, jó lenne most már, ha tényleg kiderülne valamilyen módon, hogy valóban elkészültek az új nóták, és nem csak közel 10 évnyi blöffről van szó. Most komolyan Jari, ha kell, megveszem én neked basszus azt a pár giga RAM-ot, csak legyen már valami!
A nagyszínpad mai utolsó fellépője az egyre nagyobb hátszelet kapó Mastodon volt. Sokan istenítik az amerikai zenekart, kíváncsi voltam, hogy csak a hype lengi őket körül, vagy tényleg valami fergetegeset csinálnak? Hát, végül nem kaptam egyértelmű választ a kérdésre... Tagadhatatlan tény, hogy a Mastodon tagjai kiváló zenészek. Mindegyik poszton kivételes tehetségek szerepelnek, nótáik azonban nem a könnyen befogadhatóság, slágeresség jegyében íródtak, de még nem is abban, amit általában progresszív metalnak nevezünk. A komplex dalszerkezetek, elvont dallamok, a virtuozitás olyan elegye a Mastodon, amit nagyon nehéz színpadra vinni úgy, hogy a bandát és a nótát ismerők és szeretőkön kívül másokat is meg tudjanak szólítani. Nem is sikerült.
A súlyos megszólalás kiemelte a dalok erejét, az énekesi szerepen a tagok szinte egyenlő arányban osztoztak meg (a prímet mégis inkább Troy Sanders basszusgitáros vitte). Bár ez egyben izgalmat jelent, de pont el is veszítenek vele egyfajta karaktert, ami egységes mederbe tudná terelni a Mastodon amúgy is szétszórt zenéjét. Brent Hinds gitárkínzásait sokszor öncélúnak éreztem, és mire sikerült volna elkapni egy jó riffet, vagy egy bólogatható ütemet, máris totál másfelé járt a csapat. Bár elismerem a létjogosultságát, de nem hinném, hogy valaha is lelkesedni fogok a Masztiért (hahaha). Elég sokat játszottak, a végére őszintén szólva untam már a nagy témahalmozást, és szerettem volna pár olyan dolgot hallani, amik valóban megmaradnak az ember fülében, még akkor is, ha tudom, hogy a Mastodon nem erről szól. Ez a koncert bebizonyította számomra, hogy valóban remek, tehetséges zenekarról van szó, de túlzottnak érzem a felhajtást. Az underground metal körben úgy látom, hogy már a sznobság egyik mértéke lett, hogy ki mennyire elborult, elvont hangulatú, a progresszivitásnak az extrémebb ágát művelő zenét ajnároz. A Mastodon körül is sok ilyen van sajnos.
Július 14 csütörtök
Legyünk őszinték, a mai napon az egyetlen valamirevaló zenekar a Slayer volt. Az olyan harmadvonalas bandák, mint a Trollfest vagy a Thaurorod nem mozgattak meg, szóval volt bőven idő pancsolni, baromkodni, grillezni, stb. A Die Apokalyptischen Reiter-be csak a sátraktól hallgattunk bele, ők egyébként pozitív csalódást jelentettek nekem még anno 2009-ben a Paganfest-en, mert velük kapcsolatban mindig egy komolyan nem vehető, német nyelvterületen futtatott viccmetal alakulat képe lebegett előttem, de koncerten jól megcáfoltak. Zeneileg az égvilágon semmi gond nincs a Lovasokkal, csak ezeket a rémes német nyelvű szövegeket tudnám feledni, jajj!
Eddig a kisszínpad programja egyáltalán nem fogott meg, de most elnéztem arrafelé, megtekinteni az olasz Bulldozer zenekar előadását. A csapat a ´80-as évek legelején alakult, és az európai thrash metal színtéren (de főleg hazájukban) legendás hírnevet hívtak ki. Többször feloszlottak, de 2008 óta újra a pályán vannak, sőt lemezt is jelentettek meg. A nézőtéren persze számos olasz tolongott, ezáltal végre alkalmam volt együtt bulizni rég nem látott olasz cimborákkal. A frontember, a vámpír/pap (?) ruhás Alberto Contini egy borzasztóan gagyi módon összetákolt, véres szószékszerű valami mögött énekelt, a többiek pedig tolták alá a fémet becsülettel. Sallangmentes, igazi oldschool thrash az ő műfajuk, de megfigyelhető volt, hogy a frissebb számok már olykor kimértebb tempóval, változatosabb témákkal operálnak. Ennek ellenére mégis a ´80-as évek csapásai jelentették az élvezetesebb részeket. Még „büszkeségünknek” Staller Ilonának (alias Cicciolina) is több számot szenteltek. További érdekesség, hogy a frontember fia is tagja a bandának, ő barna csuhában a billentyűk mögött tartózkodott. Jó koncertet láthattunk, volt pörgés a nézőtéren, érdemes volt megnézni az olaszokat, még akkor is, ha legendás hírnevük ellenére nem tartoznak a színtér megkerülhetetlen szereplői közé.
Nem túl dicső szerep közvetlenül a Slayer előtt színpadra kerülni (utána meg pláne nem), de a Kalmah megoldotta a feladatot. Őket sosem találtam egy izgalmas bandának, az igényes, szerethető, de mégis másodvonalbeli skandináv metalcsapatok sorát gazdagítják. A tavalyi Metalcamp-en a kis színpadon kaptak helyet, egy-két számba belenézve nem fogott meg akkor a történet, de idén viszont elég jót alakítottak. Pörgős, élettel teli, zúzós buli fűződött a nevükhöz, a csapat is lelkes volt a deszkákon, és a közönség egyaránt önfeledten tombolt. Ide is be kell írnom tehát egy pozitív csalódás strigulát, ha legközelebb is jönnek felénk, érdemes lesz megnézni őket. Szóval nem bántam meg, hogy ott voltam Kálmán, haha.
Egy Slayer koncertre nehéz szavakat használni, és ez alól a Metalcamp-es sem kivétel. A budapesti, sportarénás buli bődületesen ütős volt amikor félig extázisszerű állapotban kitámolyogtam a teremből, egyszerűen csak annyi járt a fejemben, hogy innentől egyszerűen nincs értelme más bandának léteznie... Haha! Szóval a bay area thrash metal királyaitól letaglózó bulira lehet mindenkoron számítani, ez most is így történt. Természetesen rengeteg érdeklődő töltötte meg a színpad előtti területet, a Slayer egy olyan banda, amit egy valamirevaló metalosnak egyszerűen látni kell (még ha egyébként nem is tartozik a kedvencek közé). A Slayer-nek nem kellenek óriási háttérvásznak, látványos filmvetítések, őrjítő pirotechnika, ők az egy szem zenekari logó árnyékában is akkorát tudnak zúzni, hogy az ember feje leszakad. Budapesten jó sokat játszottak, itt most szintén elég sok idő állt rendelkezésre, és mindenki nagy örömére rengeteg nótát sűrítettek bele a programba. Náluk nincsenek hangzatos kommentárok, nagy megfejtések, Araya papa maximum csak bájosan vigyorog pár percig, némi hálálkodás és köszönetnyilvánítás után beleordítja a mikrofonba a következő szám címét, és már reszelnek is.
A mai program elég tisztességesen felölelte az egész Slayer életművet, külön öröm volt, hogy napirendre került a legtöbb „kötelező” nóta, de ezeken kívül több igazi ínyencséget is hallhattunk, amelyek ritkán kerülnek élőben lejátszásra. A már megszokottá váló World Painted Blood / Hate Worldwide kezdés tökéletesen megalapozta a hangulatot, az új lemez talán legerősebb töltetei. Rögtön utána jött a nagy klasszikus War Ensemble, majd pedig 1986-ból a Postmortem. Felvillantották a God Hates Us All albumot is, mégpedig a legütősebbnek számító Disciple-lel. Akik ordas nagy zúzásra vágytak, azok számára ezek a nóták egyenesen a nirvánának számítottak. Jöttek szokatlanabb számok is, például a legvitatottabb Slayer lemezről, a Diabolus In Musica-ról származó Stain Of Mind. De a mai programba tökéletesen belefért ez a groove-os, már-már rock&rollos nóta. Kötelező jellegű ugyanakkor a Silent Scream és a talán legfélelmetesebb hangulatú Dead Skin Mask. Megint csak nem egy gyakori vendég koncerten az ugyancsak Seasons lemezes Hallowed Point, de jól tették, hogy elővették. A debütalbumról származó The Antichrist viszont sokszor hallható, Tom Araya még a legendás sikolyokkal is megpróbálkozott, ami manapság már nem kis szó tőle. A gyilkos Spirit In Black és a beteg hangulatú, de rendkívül súlyos Mandatory Suicide megmozgatta a nyakizmokat, a Chemical Warfare és főleg a vele egybekötött Ghosts Of War viszont igazi csemegék voltak. A banda a vérbeli rajongók igényeit elégítette ki, hiszen a felületes szléjeristák valószínűleg nem ismertek minden számot a programból, a fanatikusok viszont extázisban üvöltöttek minden szöveget és tomboltak az összes nótára. Elhangzott a „Slayer ballada” is, a Seasons In The Abyss, ami a kimértebb, nyugisabb tempó mellett zúzást ugyancsak tartalmaz. Még utoljára visszakanyarodtak az új lemezhez, egy igazi együttüvöltözős sláger kedvéért, a Snuff is nagyot ütött. A ráadás hátborzongató introjának kiváló volt a világ talán leggonoszabb hangulatú riffjével ellátott South Of Heaven, aztán szinte egyhuzamban végiggázoltak rajtunk a Raining Blood, Black Magic, Angel Of Death trióval.
Ennyi, pont. Ez megint olyan Slayer koncert volt, amire nehéz szavakat találni. Ezek a 40-es életkort bőven túlhaladott urak olyan elképesztő vehemenciával és súlyossággal zúznak még mindig a színpadon, és olyan bombasztikus nótákat képesek még ma is írni, hogy porba alázzák a náluk 20 évvel fiatalabb csapatokat. A zenekar lelke, Kerry King szakadatlanul headbang-elt a rendezői jobb oldalon, vijjogtatta a jellegzetes „szólókat”, még ennyi év után is maximálisan átéli a dalokat. Tom Araya-n is látszott, hogy rázná a fejét ő tisztességgel, de egészségügyi okokból kifolyólag már csak némi szolid „rugózás” van engedélyezve neki. A szövegeket néha elcsalta, ilyenkor a közönség hangját akarta inkább hallani. Tom egyébként a szokásos jovális mosollyal, hálás kommentárokkal nyilvánult meg a számok közötti szünetben, majd visszatért az újabb vérgőzös dalszövegek ordibálásához. Nem sokat szövegelt a frontember, inkább a nótákra helyezték a hangsúlyt, és ezt jól tették.
Dave Lombardo már megint őrületeset játszott, mindenféle erőlködés nélkül, szinte már pofátlan lazasággal üt olyanokat, hogy az ember leteszi az arcát. Dave tempója diktálta az alapokat, lüktetett az egész koncert, a rajongók pedig óriásit tomboltak a kalapálós dalokra. Mint az tudvalévő, Jeff Hannemann még mindig lábadozik, a csapat megvárja a teljes gyógyulását, így a bal oldalon továbbra is az Exodus főnök, Gary Holt hegesztett. Gary kiválasztását a kisegítő gitáros posztra egyértelmű lelkesedéssel fogadta a szaksajtó, a veterán bay area arcnál valóban nem sok hitelesebb tagot lehetett elképzelni Slayer gitárosként. Szerencsém volt, hogy mind a budapesti, mind a szlovéniai koncerten meg tudtam nézni a zenekart, mert érdekes volt megfigyelni Gary Holt és a magyar koncerten szereplő Cannibal Corpse-os Pat O´Brien stílusa közötti különbséget. Kétség sem férhet hozzá, hogy Pat rendkívül tehetséges gitáros, a Slayer-ben a feladatot tökéletesen megoldotta. De tisztában volt a szerepével, a kisegítő jelleggel, a Sportaréna színpadán békésen meghúzódott a saját pozíciójában, és minimális mozgással de lelkes headbang-eléssel horzsolta a riffeket és a szólókat. Gary Holt ellenben olyan magabiztosan járt-kelt a színpadon, mintha világéletében ezekkel az arcokkal zenélt volna. Nyoma sem volt megilletődöttségnek, Gary teljesen egy hullámhosszon volt a többiekkel. A teljesítményét semmilyen kritika nem érheti, de azért mégis Jeff jellegzetes fazonja a megszokott ott a bal szélen. Jobbulást neki, remélhetőleg legközelebb már vele látjuk Ölőéket.
Ahogy a Slayer-es rész elején is írtam, a Slayer után egyszerűen nincs értelme más zenekarnak színpadra lépnie. A Watain következett a nagyszínpadon, de minek...? Számomra a már nevetségbe forduló „nagyonblekkmetálvagyunk” című pózerkedés amúgy is ellenszenves, szóval inkább az élmények leülepítése és a nyakizmok pihentetése volt napirenden. Azért a nap végére mégis megnéztem a kisebb színpadon a Milking The Goatmachine-t, inkább csak úgy levezetés céljából, de nem is voltak rosszak amúgy. A kecskemaszkban való zúzáson sokat lehetett vidulni, de ha magát a zenét nézzük, van fantázia a csapatban. Darálós death metal, deathcore-os elemekkel, némi humorral fűszerezve. A hörgéseket a dobos szolgáltatta szegelés közben, de a gitárosok sokat mozogtak a színpadon. Egyikük még a színpad tartószerkezetét is megmászta, de ez az Airbourne bulija után már csak egy gyenge kópiának minősült. Sajnos elég botrányosan szóltak, az underground slágernek számító Surf Nicaragua feldolgozásból sem lehetett kivenni a jellegzetes részeket, de hazudnék ha azt mondanám, hogy rossz volt a koncertjük. Számomra egy bődületesen jó Slayer koncertről szólt a nap. Még az időre sem lehetett panaszunk, egész végig szikrázó napsütés fogadta a fesztiválozókat, ideális volt az idő strandoláshoz. Olyannyira, hogy inkább a leégéstől kellett tartani. Eltelt tehát a fele a Metalcamp-nek, de persze még számos izgalom, móka és kacagás maradt a további napokra is.
Július 15 péntek
A mai nap elég ízes kínálatot biztosított, leginkább a dallamosabb vonal kedvelői találhatták meg a számításukat. Pontban 17.45-kor a Metalcamp színpadát az azt már többször megjárt Arkona foglalta el. Az orosz folk metalosok évről évre egyre magabiztosabbak lesznek. Már tavaly is nagy elánnal pörögtek a színpadon, felszítva a hangulatot és a közönséget magukkal ragadva. Most sikerült megismételniük az élményeket, ráadásul rendkívül sok jelenlévő előtt. A folk metalnak amúgy is fut mostanság a szekere, de úgy tűnik az Arkona egyre inkább megkerülhetetlen lesz ezen a színtéren. Ezúttal is remekül kiszolgálták a közönséget, egész sok nóta elhangzott, a köztes időt sem pazarolták felesleges szövegeléssel. Főleg az utolsó sorlemeznek számító Goi, Rode, Goi-ról játszottak, de korábbi szerzemények is előkerültek. Rövidesen pedig új dalcsokorral gazdagodunk, mert már a kanyarban van a Slovo című album. A frontasszony Masha „Scream” szokás szerint teljesen bejárta, körberohangálta a színpadot, óriási lelkesedés látszott rajta. Néha kántálós hangon, másszor üvöltve énekelt, lóbálta a haját, sámándobot kongatott, szóval aki nem ismerte az Arkona-t, biztosan meglepődött az aprócska szőke hölgy brutális energiáin. A gitáros Lazar is pattogott, mint a gumibolha, amibe a rajongókat szintén sikeresen bevonta. Sokat számít, hogy a zenekar milyen kedvvel és intenzitással lép színpadra, az Arkona ebből jelesre vizsgázott. Még a moszkvai metróaluljáróban kéregető alkoholistának is simán beillő Kniaz basszeros ugyancsak jókedvvel lóbálta a fejét. Hoztak olyan tagot is, aki a népi hangszereket szólaltatta meg, ő szintén nagy átéléssel és hajpörgetéssel fokozta a nézők hangulatát. Jó lenne, ha ő még a billentyűzést is bevállalná, vagy ehhez is lenne egy külön szereplő. A közönség rendkívüli módon élvezte a koncertet, lendültek az öklök, pörögtek a hajak, sőt még egy óriási vonatozásra is elragadtatta magát a nagyérdemű. Kígyóvonalban egészen a keverőpultig eljutott a szerelvény, majd pedig vissza, a sok csatlakozó nagy örömére. Sőt az oroszok idén októberben nálunk is fellépnek a Heidenfest keretében, nem elfelejteni!
Az utóbbi évek elképesztő balszerencse-sorozata után idén végre kétszer is bemutatkozhatott nálunk Magyarországon az „Öngyi Angyi”, vagyis a Suicidal Angels. A görög thrasherek legyalulták a terepet a Dürerben a Death Angel előtt, a Metalfest-es pedig szintén irdatlanul kemény buli volt. Utóbbin bebizonyították, hogy nagyszínpados fesztiválfellépésre is érettek már (ez a 2010-es Camp-en még nem így volt). Bár túlzottan ismert bandának nem mondanám őket, mégis egész sokakat meggyőztek, hogy fáradjanak a deszkák elé. A hagyományőrző, oldschool thrash stílusban csakis olyan kiállással lehet játszani, mint a Suicidal Angels. Leszegett fejjel bólogatva reszelni a szélvészgyors riffeket, megállás nélkül küldeni a tuka-tuka dobalapokat, nyersen üvölteni a szöveget, miközben az egész színpad izzik az energiától. Pluszban olyan dalok kellenek, amelyek totálisan beindítják a közönséget, és a legbékésebbekből is kihozzák az állatot. A Reborn In Violence, Bleeding Holocaust, Dead Again, Violent Abuse, Beggar Of Scorn, Search For Recreation, ...Lies, Vomit On The Cross, The Pestilence Of Saints, Suicide Solution, Final Dawn, Apokathilosis erre tökéletesek voltak. Nem mondom, hogy a progresszivitás és a változatosság kérlelhetetlen élharcosa a Suicidal Angels, de most nem is ez számított, hanem az erőtől duzzadó műsor. Tavaly óta azt is megtanulták, hogy nem elég körömszakadtig zúzni a színpadon, a közönséggel is foglalkozni kell. Nick Mellisourgos énekes ezúttal sokat kommunikált, újabb és újabb erőpróbára szólította fel a jelenlévőket. Egy kicsit már túlzásba is vitte. A moshpit már így is óriásira nyílt középen, de hogy minden második számnál wall of death-re szólítsa fel a közönséget, az már egy kicsit tényleg sok. A rajongók persze engedelmeskedtek, szóval a mozgás folyamatos volt a nézőtéren. Brutális, és a maga nemében kellemesen hosszú koncertet adott az „Öngyi Angyi”, remélem a most készülődő új lemezük is tartalmazni fog jó pár koncertre való (és esetleg kicsit változatosabb, technikásabb) csemegét.
A Powerwolf zenekarról sok jót hallottam eddig, de valahogy mindig elkerültük egymást. Most semmiképpen sem akartam kihagyni a bulijukat, és bizony jól tettem. A németként deklarált zenekar tagjai valóban Németországban honosak, de a frontember Attila Dorn-nak szépen csengő neve és származási helye alapján minden bizonnyal Erdélyben kell keresgélnünk az őseit. A farkasok elég komoly színpadképet állítottak össze, olyan volt, mintha egy gótikus, rózsaablakos katedrális belsejében zenéltek volna. A muzsikájuk is érdekes elemekből épült össze. Nem talált fel forradalmian új stílust a Powerwolf, de az alapvetően tradicionális heavy/power metalra épülő esetenként operás elemek, máshol gregorián dallamok mégis meglehetősen különleges hangzást biztosítanak nekik. Mindezt koncerten is sikerült nagyon jól átadni, a sodró heavy metalos témákra jól lehetett lóbálni a hajat, míg a refrénekre (húúú-hááá!) és Attila kiállásaira egyszerre lendültek az öklök a levegőbe, a szövegeket pedig könnyű volt megjegyezni. Zeneileg kiváló produkciót láthattunk, még az éppen pár nap múlva megjelenő, Blood Of The Saints címet viselő nagylemezükről is felvillantottak pár tételt (pl. Sanctified With Dynamite, We Drink Your Blood), de főleg a Bible Of The Beast és a Lupus Dei albumok nótái voltak napirenden (We Take It From The Living, Prayer In The Dark, Raise Your Fist Evangelist, Werewolves Of Armenia, In Blood We Trust, Saturday Satan, Lupus Dei).
Már rögtön az elején furcsa volt, hogy basszusgitáros nélkül lépett fel a zenekar, de a basszusalapot mégis ki lehetett hallani. Nem tudom, hogy ezt Falk Maria Schlegel billentyűs szolgáltatta valamilyen módon, vagy magnóról ment? Utóbbi is lehetséges, mert a fickó többször is előre jött szítani a hangulatot, és mintha ilyenkor is mentek volna a mélyek. Igazán nem tartana sokba bevenni egy turnézenészt, ha őt is ki tudják meszelni ilyen szépen fehérre, nagy baj már nem lehet... Ugyanis mindegyik tag kifestett arccal szerepelt a deszkákon, de nem a black metalos jellegű corpsepaint-tel, hanem inkább amolyan vámpírszerűségnek akarták maszkírozni magukat. A már említett Schlegel-nek mindez annyira jól sikerült, hogy az ő fejszerkezetével megtoldva kifejezetten úgy nézett ki, mint Frankenstein. A német zenészek nagy átéléssel játszottak, de a legtöbb szem mégis Attilára szegeződött. A testes énekes kifestve, püspökihez hasonló ruhában jelent meg, kehelyből itta az italt, és igencsak szuggesztív frontembernek bizonyult, aki önmagában egy jelenségnek számít. Igaz, hogy (most már) négy nagylemeznyi rutin áll a hátuk mögött, de Attila kommentárjai néha annyira bájosan esetlenek voltak. Angoltudása eleve hagy némi kívánnivalót maga után, többször is kereste a szavakat, máskor a saját nótájukat nem tudta hirtelenjében albumhoz rendelni, harmadszor meg kedélyesen üdvözölte a Masters Of Rock közönségét, de rögtön rá is jött a hibájára, haha! Ahogy ezeket előadta, még önmagát sem átallotta kigúnyolni (a banda nótái és szövegei is gyakran ironikusak, szándékoltan viccesek), ezért egyáltalán nem hatott cikinek mindez, inkább csak jót mosolygott az ember. Attila énekteljesítményét azonban nem érheti kritika, ezzel sikeresen kompenzálta az apró ballépéseket.
Az ugyancsak német In Extremo kvázi főzenekari státuszt kapott a mai napon, ezt azért enyhe túlzásnak láttuk. Igaz, hogy elég különlegesnek számít a banda a színpadot elborító mennyiségű zenésszel, a mindenféle és -fajta hangszerrel, a maguk középkorias folk metaljával, de szerintem közel sem akkora számok ők, hogy birtokolják ezt az igencsak értékes helyet este fél 10-től. Továbbra sem látom megcáfoltnak azt a tételemet, hogy a német nyelv egyedül csak a Rammstein-nek áll jól, igazából nem is értem pontosan, hogy a német nyelvterületen kívül hogy nőtték ki ennyire magukat (a nyilvánvalóan ügyes kiadói erőfeszítésektől eltekintve). Belenéztünk a koncertjükbe, de mivel a borzalmasan harschogó fricc nyelv mellett unalmas is volt, hamar otthagytuk.
Újabb németek, viszont ők már nem véletlenül vívták ki a kult státuszt maguknak. A Blind Guardian-ről van szó. Ők 2 éve felejthetetlen bulit adtak ugyanitt, most reméltük, hogy legalább annyira jó program fűződik majd a nevükhöz, mint akkor. Minden adott volt, a jó hangzás, a lelkes és nagyszámú közönség, valamint persze a banda maga. 2009-ben Hansi valahogy kimértebbnek, hűvösebbnek tűnt, idén viszont ennek nyoma sem volt az énekes lelkesen, teljes erőbedobással, a rajongók folyamatos biztatásával vetette bele magát a munkába. Hasonlóan vonzotta a tekinteteket André Olbrich gitárjátéka, aki folyamatosan eregette a szólókat. Néha a ritmusgitáros Marcus keze közül is kicsusszant néhány futam, de ő elsősorban az alapozással foglalkozott. A ritmusszekció, a jellegzetes fazonú Frederik Ehmke és az „örökös kisegítő” Oliver Holzwarth precíziós gépezetként működtek, előbbi látványosan ütött, utóbbi viszont csak csendben tette a dolgát az egyik emelvényen. Náluk kevéssé jellemzőek a tagcserék, szóval megbízható csapat szállította le immár a kilencedik Blind Guardian nagylemezt.
Pontosan ennek az albumnak a nyitó tételével, a Sacred Worlds-zel kezdték meg a programjukat, a későbbiekben csak a Tanelorn (Into The Void) és A Voice In The Dark hangzott el még róla. A műsor többi része inkább a sikeralbumokra koncentrált, a Welcome To Dying, Nightfall, Time Stands Still (At The Iron Hill), Time What Is Time, And Then There Was Silence, The Bard´s Song - In The Forest (ami órási közönségkedvencnek bizonyult) a régi rajongókat elégítették ki elsősorban. A már kissé vitatottabb A Twist In The Myth lemezt egyedül a Turn The Page képviselte. Sokan nem tudnak mit kezdeni a 2000-es évek albumainak monumentálisabb, operásabb világával, pedig a nyersebb, arcbamászóbb és a grandiózusabb korszakuknak is egyaránt megvannak a maguk erényei. Az oldschool arcoknak külön öröm, hogy programba került a Majesty is, a debütalbum nyitószáma. Akármennyire is élvezetes volt a Blind Guardian koncertje, egyszer mindennek vége szakad. A ma este igencsak preferált Nightfall In Middle-Earth lemezről elhangzott még a nagy közönségénekléssel kísért Mirror Mirror, aztán a zenekar búcsúzkodást követően távozott a színpadról. Sokan várakoztak és skandáltak még, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt véget ért a koncert. Kicsit féloldalasnak, befejezetlennek tűnt a dolog, hiszen nem hangzott el a banda kétségkívül legnagyobb slágere, az általában végtelenítetten énekelhető Valhalla, valamint az ugyancsak elképesztően sikeres Imaginations From The Other Side albumról egyetlen dal sem hangzott el. Remek előadást láthattunk, de szemlátomást a legtöbbeknek volt még némi hiányérzete. A 2009-es fellépésüket erősebbnek éreztem.
A nap zárása a dán Mercenary-t illette meg. Fura életutat járt be a csapat, hiszen rendkívül erős felállás jellemezte őket, de pont az alapemberek léceltek le a kötelékből. 2006-ban a karizmatikus, hörgésekért felelő basszusgitáros Kral távozott, 2009-ben pedig konkrétan a fél banda dobbantott, közöttük a csodaénekes Mikkel Sandager. A méregerős lemezekkel rendelkező, sikeresélyes Mercenary-t innentől egyre távolabb láttam a befutás lehetőségétől, mindig akkor esik szét a csapat, amikor már a siker ajtaján kopogtatnának... A mostani felállásban a viszonylag friss tagnak számító René Pedersen vette át a szóvivő szerepét, mostanra már mindenfajta énekért ő felel. Ugyancsak fontos szereplő a briliáns szólóiról ismert Martin Buus gitáros, az egyetlen alaptag Jakob Mřlbjerg viszont érdekes módon kevésbé hangsúlyos a bandában, és nem egy kifejezett egyéniség. Akármennyire is logikus lenne temetni a zenekart, az idei Metamorphosis album (ami találó cím) mégis annyira zavarba ejtően élvezetesre sikerült, hogy talán képes arra, hogy visszahozza a reményeket.
Viszonylag kevés jelenlévő bírta még szusszal a színpad előtt, a java része pedig inkább a megfigyelő álláspontra helyezkedett. A csapat viszont jól játszott, lelkesnek tűntek a tagok, különösen René Pedersen és Martin Buus. Igazából az ő egyéniségük határozza meg immár a Mercenary-t. René vidáman konferált, próbálta fellelkesíteni a közönséget, ének terén pedig próbálta a legtöbbet kihozni magából. Egyértelmű, hogy Mikkel-t leutánoznia esélytelen, ezért ki is maradtak (sőt várhatóan a jövőben is kimaradnak) olyan sikerszámok, amelyek pedig meghatározóak lennének a Mercenary életműben. Kérdés, mennyire tud így hiteles maradni a banda. Inkább a hörgésorientált és a kevésbé hangszálkínzó nótákra koncentráltak. Elhangzott viszont rögtön indításként a World Hate Center 2004-ből, ami órási kedvencem, és már nagyon régen hallottam tőlük. A továbbiakban (az előbb említett okok miatt) főleg a Metamorphosis lemez csapásait preferálták, mint a Through The Eyes Of The Devil, In A River Of Madness, In Bloodred Shades, The Follower. A korábbi alkotásokról a The Endless Fall és a Firesoul kapott helyet. Tehetségnek továbbra sincs híján a Mercenary, de annyira alapemberek léptek ki, és annyira karaktert vesztett a zenekar, hogy nagyon nehéz lesz (pláne az élőben mellőzni kényszerült slágerek nélkül) szinten tartani magukat. Én mindenesetre azért drukkolok nekik.
A program szerint épp az Alestorm kezdésére kellett volna átérnem a másik színpadhoz, de a csúszások miatt a kalózok már az utolsó nótáiknál, a Wolves Of The Sea-nél és a Keelhauled-nál jártak. Sok minden ellenük szól (harmatgyenge énekes, kevés a karakteres, kiemelkedő dal), de valamiért én is megkedveltem őket, és láthatóan rajtam kívül igen sokan voltak még így ezzel. Ugyanis a kisszínpad előtt elképzelhetetlen méretű tömeg gyűlt össze, ekkorát szerintem még nem is látott a Metalcamp. Mindenki egy emberként énekelt és tombolt az Alestorm slágerekre. Bár tény, hogy túldimenzionálni sem érdemes őket, de egy kellemes, vidám hangulatú koncertre mindenképpen alkalmas a skót horda. Akármennyire izzadtságszagú ez a kalózos koncepció, és akármennyire fejlődésképtelen a zenekar, a metal világ mégis imádja őket, elképesztő ütemben nő a rajongótáboruk. Valamit mégiscsak tudnak...! Mozgalmas nap volt a mai, minden zenekartól élvezetes előadást láthattunk. Egyedül a kisszínpados Evile koncertjét kényszerültem kihagyni az ütközés miatt, pedig kíváncsi lettem volna a bombaerős debütalbummal, viszont gyengébb folytatással rendelkező brit thrasherekre. Sajnos az ismerkedést máskorra kell halasztanunk, továbbá amúgy is rendkívül kevés idő jutott a csapatnak, szóval annyira talán nem nagy trauma. Eltelt már 4, koncertekkel telített nap, de a buli tovább folytatódott.
Július 16 szombat
Elérkezett az utolsó nap, a folyamatosan átbulizott időszak azért éreztette a hatását. A közönség már kevésbé volt virgonc, sokan kómás fejjel ücsörögtek a parton sört szüpürtyölve, mi magunk is éreztük már a fáradtságot. Bár normál esetben valószínűleg megnéztem volna a Virgin Steele-t és a Steelwing-et, de előbbiről csak rosszat lehet hallani mostanság, utóbbi pedig tehetségük ellenére még az egyslágeres kategóriába tartoznak, szóval annyira nem ütött szíven a kihagyás (remélem észlelitek, hogy a süketeléssel mindössze a saját lustaságomat próbálom kevés sikerrel leplezni, haha!). A Belphegort és a Deicide-ot viszont még normál esetben sem követtem volna figyelemmel, előbbi inkább a vicc kategóriáját gazdagítja, utóbbi viszont mindig is antipatikus volt számomra. Az Amorphis-szal viszont érdekes módon még nem találkoztam élőben, erre most adott volt az alkalom.
A finn csapat rendkívüli módon megosztja a rajongókat. Abban mindenki egyetért, hogy a ´90-es évek lemezei mesterművek a bandától, utána viszont kezdték elveszteni a fonalat, ami Pasi Koskinen frontember távozásával csúcsosodott ki. A raszta hajú Tomi Joutsen-t már sokan nem tudták megszokni, mások azonban a vele készült Eclipse és Silent Waters albumokat is az alapművekhez sorolták. A 2009-es Skyforger és a vadiúj The Beginning Of Time lemezeket szintén jórészt elismerés övezte, de biztosan nem fogják az Amorphis újabb fénykorát jelenteni. A banda ettől függetlenül mindent megtett a közönség szórakoztatására, jó koncertet adtak. Tomi teljesen átszellemülten énekelt és üvöltött egy olyan mikrofonba, ami legyünk őszinték inkább egy „anal intruder” szerkezethez hasonlított jobban, haha! A többi tag is becsülettel zúzott a színpadon, de mégis minden szem Tomira szegeződött, hiszen (pláne a többiekhez képest) ő egy igazán jellegzetes fazon. Bár egész változatos programot játszottak, viszonylag ritkán nyúltak vissza a korábbi albumokhoz (Tales From The Thousand Lakes, Elegy), maximum csak 1-2 szám erejéig. A rajongók azonban nagyon hálásak voltak ezekért, de az Eclipse, Silent Waters, Skyforger korszakos nóták is kiváló hangulatot biztosítottak. Különösen az új lemezes My Enemy, a Silver Bride, My Kantele, és a House Of Sleep okoztak remek pillanatokat. Mind a gyönyörű melódiák, mind az üvöltős, zúzós részek hangsúlyos részt képeznek az Amorphis zenéjében, ezért lehet őket szeretni. Örülök, hogy végre élőben is elcsíptem őket, noha úgy érzem, én még nem váltam habzó szájú rajongójukká.
Szerintem a világon senki nem számított rá, hogy az Accept olyan elképesztően jó lemezzel fog újjáalakulni, mint a Blood Of The Nations. Mint ahogy arra sem, hogy mekkora bődületesen nagy koncert sikeredett végül februárban Budapesten. A veterán német csapat azon az estén megmutatta, mi az a heavy metal, és porba sújtott minden addig ismert és ismeretlen heavy metal zenekarocskát... Szóval nem is volt kérdés, hogy most a Metalcamp-en is meg kell ismételni az élményt. Ehhez persze kellett maga az Accept újabb bravúrja is. Aggódni persze nem kellett, hiszen Wolf Hoffmann-ék hihetetlen lendületben vannak azóta is. Ugyanolyan fiatalos hévvel szökkentek a színpadra, mint nálunk februárban, és ugyanúgy a Teutonic Terror, Bucket Full Of Hate párossal indítottak. Remekül szóltak, a közönségből pedig azonnal lendültek az öklök és megkezdődött az őrült tombolás. Mark Tornillo, a jellegzetes fazonú énekes a lehető legjobb választás volt az újjáalakult csapat élére, hiszen talán ő az egyetlen, akinek a kapcsán rögtön csírájában elhalt a „vissza Udo-t!” kórus. Mark most is lendületben volt, énekteljesítményére nem lehetett panasz, mind az újabb nótákat, mind az Udo-s klasszikusokat tökéletesen tolmácsolta. Értelemszerűen a program leginkább az utóbbiakból állt, mert bár az Accept a nap egyik fő bandájának számított, mégis kevesebb idő állt rendelkezésre, mint mondjuk a budapesti klubkoncerten.
Generációk himnusza volt anno a Metal Heart, nem csoda, hogy most is egy emberként zengte mindenki Markkal a dalt. A további slágergyűjtemény tartalmazta a Losers And Winners, Up To The Limit, Princess Of The Dawn, Breaker, Aiming High című nótákat. Szerencsére a májusi balesete után már ismét ott volt a színpadon Herman Frank, és jókedvűen szállította a gitártémákat. Wolf Hoffmann szokás szerint extázisszerű állapotban pörgött a színpadon, grimaszolt, vicsorgott, és óriási nagyokat szólózott. Ilyen színpadi munka után ki gondolná, hogy már 50-en is felül van a fószer!? A megbízható Stefan Schwarzmann dobos mellett Peter Baltes volt még a zenekar fő alapozója. A basszusgitárosnak most is volt lehetősége némi szóló villantásra, de ezúttal nem volt olyan nagy szólópárbaj Hoffmann-nal, mint februárban. Szerintem senki nem örült még annyira a rettenetes sramli zenének, mint a Metalcamp közönsége a Fast As A Shark introjának. És hogy ne legyen elég a jóból, következett még az új klipes Pandemic, és a mindenkori megasláger Balls To The Wall. Az Accept-nek megint sikerült! Az öregek ismét olyan bulit sóztak a nyakunk közé, hogy csak az nem ugrált és énekelt, aki be volt oltva heavy metal ellen. Természetesen egy jó koncerthez muszáj kiváló, élvezetes nótákkal rendelkezni, erre nyilvánvalóan nem lehet panasz az Accept életművet ismerve. De hogy ilyen elképesztő, mágikus hangulat uralkodjon, ahhoz a zenészek teljes beleélése, és a közönség minden módon történő bevonása szükséges, vagyis ha lerí a bandáról, hogy nagyon élvezik a színpadot és a közös zenélést. Ezen tényezők mind megvoltak az Accept-nél, ezért volt ilyen fergetegesen jó ez az előadás (is).
Megfigyeltem, hogy akármikor láttam több napos fesztiválon a Kreator-t, ők mindig az utolsó nap utolsó fellépőjeként voltak esedékesek. Lehet ezt úgy is fordítani, hogy a Kreator koncertje után egyszerűen nincs értelme másnak fellépnie, ez is egy érthető magyarázat lenne amúgy. A germán thrash brigád zseniális koncertbanda, elképesztő vehemenciával zúznak, ők az ideálisak egy utolsó rohamra a nyakizmok ellen. Nótáik és lemezeik ugyancsak tömve vannak koncertre való, pusztító slágerekkel, 2001 óta ismét ők az európai thrash metal császárai. Szokás szerint grandiózus színpadképet építettek, sőt a Metallicától tanulva még az emelvényekre is mikrofonokat telepítettek, szóval Mille Petrozza immár nem volt helyhez kötve, hanem többször is változtatta a pozícióját. A bivalyerős program ugyancsak alapkövetelmény náluk, erre sem lehetett panasz. Bár új album csak 2012-re várható, tökéletesen megvoltunk az eddigi legfrissebb Hordes Of Chaos-szal is, rögtön erről döngött a két nyitószám, a zúzósan melodikus Hordes Of Chaos és az oldschool hangulatú Warcurse. A rajongók rögtön belefogtak a tombolásba, őrült pogózás és circle pit-ek alakultak ki, megint annyira felverték a port, hogy szinte semmit nem lehetett látni. De a zenekar tovább szította a hangulatot, jött a Pleasure To Kill, Destroy What Destroys You, Voices Of The Dead, Enemy Of God, Phobia, People Of The Lie, Reconquering The Throne, Violent Revolution, Betrayer, Flag Of Hate, Tormentor.
Vagyis a program nem sokban különbözött a Metalfest-es bulitól, de ez nem számított. Ismét őrületes erősségű, pusztító koncertet adott a Kreator, jelenkoruk és régmúltjuk legütősebb nótáival. Látványos előadás volt, szokás szerint vetítéssel, pazar fényjátékkal. Mindegyik tag odatette magát, a gitárosok próbálták kihasználni az emelvény nyújtotta lehetőséget, Ventor pedig ezúttal nem vokálozott (nem volt Riot Of Violence), csak a dobmunkára koncentrált. Mille szokás szerint bevetette a hol kifejezetten gázos és nevetséges, hol meg éppenséggel buzdító kommentárjait, hisztérikus hangon kommandírozta a közönséget, akik még vehemensebben vetették magukat a zúzásba (és a porfelhőbe). A Kreator ismét óriási koncertet adott, Mille dühe nem akar csillapodni, remélhetőleg ez azt jelenti, hogy a 2012-es Kreator album is egy harapós, erős nótákkal telepakolt kreáció lesz.
Valóban igaz, hogy a Kreator után gyakorlatilag nem lehet már tovább turbózni a hangulatot. Erre senkinek sem volt esélye ma este. A kisebb színpad programja ma is kimaradt, igazán csak a Varg érdekelt volna, Kreator után pedig a Moonsorrow próbálkozott ott, de őket eddigi egyetlen találkozásomkor a legunalmasabb bandának tituláltam, akiket valaha láttam, szóval semmi esélyük nem volt a germánok zúzdája után. Hát így zárult a 2011-es Metalcamp Szlovéniában, azt hiszem mindenki pontosan azt kapta, amire számított. Gyönyörű időnk volt, tényleg kívánni sem lehetett volna jobbat. A pancsolás, strandolás, ideális alkalom volt a lazításra. A zenei programok hol ilyen, hol olyan réteget szólítottak meg, sok volt az izgalmas, említésre méltó banda, de nem volt olyan nevekkel telezsúfolva a program, hogy szemernyi lélegzetvételnyi idő se jusson. Zenei ízlés szerint mindenkinek volt naponta legalább 2-3 zenekar, akiket mindenképpen érdemes volt megnézni, de a pihenésre, lazulásra, egyéb programokra is volt bőven idő. Európa egyik legszebb és legizgalmasabb metal fesztiválja idén is bizonyított, az egész társaságunk nevében mondhatom, hogy várjuk a Metalcamp 2012-t!
07:45
Kár, hogy csak egy napra sikerült eljutni...
