szerző: TokiBring Me The Horizon, Architects, Deez Nuts 2011. június 15. - Budapest, Dürer Kert
Aligha lehet a 14-18 éves metal/hardcore rajongó ifjúság körében népszerűbb bandát találni manapság, mint a celebmodell Oli Sykes vezette Bring Me The Horizon. A buli bejelentésének napjától tüzelték magukat a fanok az eseményre, amiben még egy nagyot lendített, hogy az Architects is tiszteletét tette aznap a Dürer Kertben. A bemelegítést az ausztrál Deez Nuts vállalta be, amely csapat az előző napi Boysetsfire koncerten is megmutatta már magát nekünk.
A Deez Nuts az egy nappal korábbi, A38-as bulihoz képest komoly előrelépést könyvelhetett el, hiszen itt mindjárt 3-400 emberrel többen tekintették meg a fellépésüket, ami úgy 1000 %-os javulást jelentett, ha szigorúan csak a számokat nézzük. Persze ez a nagy tömeg nem igazán nekik szólt, de tény, hogy elég sokan várták őket talán még jobban is, mint a BMTH-os srácokat. Szerintem itt is szórakoztató volt a zenekar, bár láthatóan a többség nem tudta mire vélni ezt a komolyságot elég erősen nélkülöző show-t. Viszont mindenképpen érdekes, hogy az egy nap alatti duplázást hamarosan egy harmadik fellépésük is követi itthon, hiszen a négyes jön majd az októberi Never Say Die turné alkalmával is a Dürer Kertbe.
Az utóbbi években rendesen feltornázta magát az Architects a képzeletbeli ranglétrán, bár már a pár évvel ezelőtti A38-as Never Say Die bulin is komoly rajongói bázisuk volt. Az idén kijött The Here And Now lemez kapcsán olyan hangokat is lehetett előzetesen hallani, hogy a 2011-es év egyik leginkább várt lemeze a színtéren. Nos, szerintem a várakozásokhoz képest az új nóták közül csak néhány sikerült igazán emlékezetesre, de jó pár tölteléknóta is ott figyel sajnos a korongon. A Dürerben a Follow The Waterrel nyitott a brit csapat, majd gyorsan lezavarták a klipes Day In, Day Out című számot, hogy ezeket a Delete, Rewind, a Numbers Count For Nothing vagy a Dethroned is kövesse. Sam Carter egyébként egy elég jó frontember, de most valahogy nem volt a topon, többször is eléggé elcsúszott az énekkel és ez zavarta a hallójáratomat rendesen. A dalok megszólalása sem igazán tépte le a fejem, bár tény, hogy az idő előrehaladtával egyre élvezhetőbb és vaskosabb lett a hangzás. Egyébként a nagyterem közepén is olyan hering party volt, amilyet legutóbb talán csak a tavalyi Rise Against bulin élhettünk át ilyen szűk helyen. Persze a kb. 700 jegyvásárló így is bőven elfért a helyszínen, de meg kell jegyezni, hogy a jegyek csak nem sokkal a koncert előtt fogytak el teljesen. Ahhoz képest, hogy mekkora hype és örömujjongás lengte körül ezen turné magyar állomását is, ez így elég szerény. Visszatérve az Architects műsorára a Learn To Live végre valami félelmetesen jól szólalt meg. Ha nem szorítottak volna be a keverőpulthoz, esküszöm még talán ugrottam is volna egyet. Zárásként mindenki kedvence, az Early Grave intett búcsút a csapattól, ami alatt egy wall of death is befigyelt piciben. A koncert után még az említett negatívumok ellenére is elégedett lettem volna a látottakkal/hallottakkal, de nem hagyott nyugodni a Heartburn című szám, mely alatt öngyújtóval és telefonokkal csápoltak a gyerekek. WTF?
Az este természetesen a Bring Me The Horizonról szólt, de nálam egy kicsit már ott elvágták magukat, hogy az Architects koncertje alatt egymást váltva álltak ki a színpadra feszíteni és ünnepeltetni szerény személyüket. Oli Sykes-ról már itt is megállapíthattuk, hogy nincs egy egészséges testtartása, na de melyik hardcoremetalcicát érdekli ez, ha a tetkói nyakig érnek és a séró is mindig jól áll. Mondjuk nagyon túloznék, ha azt mondanám, ettől lesznek kevesebbek a szememben, mert nem. Én pusztán csak arra figyeltem, hogy hengereljenek a számok úgy élőben is, mint lemezen. A tavalyi There is a Hell... nálam nagy favorit volt, melyen a csapat fejlődése és Oli hangja is pozitív irányba mutatott végre. Állítólag a pár nappal az ezt megelőző Nova Rockon nem győzték meg túlságosan a rajongókat, bár egy klubbuli azért mindig jobban szokott sütni, mint tűző napos délutánon a világosban értetlenkedni. Az Alligator Blooddal berobbanó csapat láttán a tömeg átment megveszősbe, onnantól pedig sokaknak már mindegy volt, hogy mi és hogyan szólal meg. Kár, hogy a keverőpultnál is így gondolták ezt, mert a dalok kásásan és zavarosan szóltak, az ének pedig eléggé takarékon zúgott. Persze az is lehet, hogy a BMTH ennyit tud élőben, ezt igazából csak több bulit látva lehetne végképp eldönteni. A Diamonds Arent Forever, az Anthem, a Fuck vagy éppen a Football Season Is Over a lehetőségekhez képest élvezhető volt, a ráadásban elnyomott It Never Ends és Chelsea Smile kettős pedig adott egyféle egészséges keretet a bulinak. Ha nem a Bring Me The Horizontól látjuk ezt, hanem a színtér egy kisebb csapatától, akkor egy szavunk se lehetne, sőt. Viszont a Horizon jelenleg az egyik legfelkapottabb és emellett rengeteg díjjal is elhalmozott, közönség kedvenc banda. Ha elhitték hogy ők már elértek mindent, akkor nagy gond van, de ha tényleg csak ennyit bírnak kipréselni magukból koncerten, akkor elég volt belőlük ez az egy is. Egyelőre maradok kétségek között.