hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2011. június 17. péntek   05:48
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Metalfest 2011
2011. június 3-5, Csillebérci Szabadidőközpont

  Végre elkezdődött a fesztiválszezon! Rögtön elsőként pedig a legjelentősebb hazai (tisztán) metal fesztivált kaptuk a nyakunkba, a tavaly debütált Metalfest-et, ismét a jól bejáratott csillebérci helyszínen. Természetesen dukált egy közönségcsalogató felhozatal is, amelyre panaszunk idén sem lehetett, noha a korábbi programot egy fokkal ütősebbnek éreztem.
  Bár a 2010-es rendezvényt jellemezték kisebb gyermekbetegségek (amelyeket szerintem nem érdemes túlreagálni), de az ideinél szemmel látható volt, hogy próbáltak tanulni és korrigálni a szervezők, ezt mindig nagyra értékelem. A helyszínre beérve első blikkre szinte semmi változás nem fogadott tavaly óta, másodikra azonban előjöttek az újdonságok.
  
  Egyrészt nagyon jó ötlet volt, hogy a kisebb színpadot áthozták a „világvégéről” a nagyszínpad tőszomszédságába. Ez nem csak azért volt jó, mert nem kellett sokat barangolni, hanem így viszonylag egy helyen tömörültek a jelenlévők, mindenkit meg lehetett találni. Másrészt a standok kínálata is bővült lángosok, perecek, pizzák, gyros tálak, kenyérlángos, stb. közül választhattak az éhes metalosok. Innivaló terén a legnagyobb népszerűségnek természetesen ezúttal is a „csapótsőőr” örvendett, de fő szponzorként a Monster energiaital is képviseltette magát. Az általuk felépített színpadot szerintem sokkal jobban ki lehetett volna használni afterparty-zásra, bulizásra, ha táncteret mentesítették volna a pultoktól, és nem ilyen zokognivalóan langyi zenéket nyomatnak (egy metal(!) fesztiválon azért illett volna olyan zenéket preferálni, amik nem csak a rock kategóriát súrolják, nagyon alulról... De ez legyen a legkevesebb).
  Aggodalomra adtak okot az időjárás előrejelzések, ennek érdekében idén is sátorral borították be a színpadokat. Ezzel nem volt probléma, ráadásul mint utólag kiderült, az időjárásra egyáltalán nem lehetett panaszunk ebben a három napban: végig napsütés órák perzselték a fejeket, néha egy kicsit beborult, talán egyszer volt olyan, hogy 20-30 perc alatt leesett egy nagyobb zuhé, de nem sokkal utána már semmi nyoma nem volt a vizes földnek.
  
  A zenei programok egészen déltől dübörögtek már, a kínálatban pedig mindenki megtalálta a kedvére valót. Részemről az első napon még a Wisdom előadása előtt sikerült beérnem, de mire sikerült végigverekednem magam az ismerősök hadán, a megelőző Graveworm már befejeződött. Mivel „sírgilisztáékat” már többször láttam, és amúgy sem számítanak kifejezetten a szívem csücskének, különösebb traumát nem okozott mindez. A Wisdom-ra viszont kíváncsi voltam, hiszen most láttam először őket az új énekessel. A vele készült Judas című album egy szokásos, végtelenül igényes Wisdom alkotás, de az énektémáktól egyáltalán nem vágtam hanyatt magam. Most élőben Nagy Gábor teljesítménye viszont egészen hibátlan volt, sőt hangja szinte megegyezett a korábbi dalnokkal, Nachladal Istvánnal (noha a lemez kapcsán pont nem ezt éreztem). Látszik, hogy még új fiú, a színpadi rutin terén van még hova fejlődni, de mindenképpen ígéretesnek tűnik a Wisdom friss felállása vele. Ami viszont szerintem gáz, hogy a háttérben egy kisegítő énekes is megbújt, akinek a hangjából ugyan semmi nem hallatszott (benne egyébként mintha a később fellépő Twister zenekar gitárosát véltem volna felismerni...), de kissé idegen testként hatott a színpadon. Egy metal koncerten (pláne egy hagyományőrző heavy metal bulin) ne trükközzünk a háttérből, vagy legyen valaki teljes értékű szereplő a színpadon, vagy legyen képes a hivatalos énekes megoldani a feladatot.
  
  A többi tag rutinja megkérdőjelezhetetlen volt, noha sajnos a megszólalás nem volt kifejezetten nyerő. A gitárok eléggé a háttérben morogtak, Galambos Zsolt cucca pedig többször is elszállt. Ennek ellenére vidáman rótták a deszkákat, az énekeskeresés miatti kihagyás pedig úgy tűnik nem ment a népszerűségük rovására, mert sokan tomboltak velük együtt a színpad előtt.
  Nagyjából fele-fele arányban adagolták az új és a korábbi nótákat, a Judas albumról a Judas, Somewhere Alone, Live Forevermore, Fallin´ Away From Grace, Age Of Lies dalokat játszották, közéjük beékelődve pedig a Wheels Of The War, Wisdom, Strain Of Madness, Fate nótákat zenghette a közönség. A viszonylag korai órában kiválóan megállta a helyét a Wisdom, amit lehetett, azt kihozták a produkciójukból. Már csak hangosítani kellett volna megfelelően.
  
  Sajnos a megszólalás az utánuk következő Vicious Rumors-nak sem lett az erőssége a mai nap. Kissé torzan szólt az ő motyójuk is, Geoff Thorpe szólóit inkább csak látni lehetett, mintsem hallani, az új énekes Brian Allen hangja szintén el-eltűnt olykor a háttérben. Ettől eltekintve kiváló produkciót láthattunk az amerikai csapattól. Sajnos rendkívül alulértékelt zenekarról van szó, hiszen ők maguk ott bábáskodtak a jellegzetes US power metal irányzat kialakulásánál, számos remekbeszabott albumot tettek le az asztalra, de az igazi áttörést sosem tudták elérni (és most is csak egy délutáni, alig 40 perces előadás jutott nekik). Pedig 2006-ban a Tim „Ripper” Owens vezette Beyond Fear-rel karöltve felejthetetlen koncertet adtak nekünk, igaz akkor is meglehetősen kevés jelenlévő előtt.
  A banda nem kevés kihagyás után idén jelentkezett új lemezzel, Razorback Killers néven. Ennek megfelelően a rendelkezésre álló csekély időben főleg ezek a dalok voltak napirenden, de a Digital Dictator és Soldiers Of The Night című legendás lemezek pár nótájának is nagyon örült a hallgatóságnak azon része, aki ismerte az életművüket.
  
  Geoff Thorpe és Kiyoshi Morgan igazi örömgitározást mutattak be, utóbbi eleinte kissé flegmán, napszemüvegben pengetett, majd menet közben ő is egyre jobban átadta magát az élvezetnek. Stephen Goodwin folyamatosan lóbálta a haját basszusozás közben, Larry Howe pedig csendben tette a dolgát a dobok mögött. Bár az új énekes, Brian Allen egy furcsa fazon frizurájáról, elmeháborodott vigyoráról és eszelős tekintetéről egyértelműen a Batman-ből ismert Joker figurája jut az eszünkbe , az énekteljesítményére és frontemberi szerepére nem lehetett panasz. A power metalos dallamokat és az őrületes sikolyokat egyaránt kiválóan hozta. Geoff Thorpe meglepő módon ezúttal nem vert szét semmilyen üveget az énekes fején, ez talán jó előjel lehet a felállás tartósságára, haha!
  
  Következett a Misery Index, akiknek a műsorába bele-belenéztem, majd a végére ott is ragadtam. Nem számítottam ilyen ütős bulira tőlük, zúzós, jól felépített műsort adtak. Legközelebb talán ildomos lenne elmélyültebben végigkövetnem a koncertjüket.
  (Morello)
  
  A marylandi Misery Index ismét egy ütős koncertet adott, a hardcore hatásokkal megfűszerezett death/grind zenéjüket mindig élvezet hallgatni. A korábban a Dying Fetus sorait gazdagító Jason Netherton vezetésével működő brigád egyre erőteljesebb lemezeket alkot, amelyet a kiválóan sikerült Traitors és a Heirs To Thievery album is bizonyít. Élőben is energikusan zúznak, ezen a Metalfest-es fellépésükön is egy hibátlan, feszes zenei produkciót nyújtottak. A színpadképben kicsit furcsa volt, hogy ezúttal nem Netherton mester vitte a frontemberi posztot, hanem a gitáros Mark Kloeppel-re szállt át a szerep. A hangzás ugyan nem volt a legjobb, de a keverőpulttól hallgatva már egész korrekt volt az összkép. Sajnos nem kaptak túl hosszú játékidőt, és egy számot ki is kellett hagyniuk a programjukból az előttük játszó Vicious Rumors késése miatt. Bő 30 percben így is kaptunk egy Misery Index esszenciát, amely tömény energiájával felvértezve várjuk a következő hazai fellépésüket.
  (Barna)
  
  Különleges eseménynek ígérkezett a Pokolgép koncertje, már előzőleg tudni lehetett, hogy Hammerfall tagok érkeznek majd az első vágányra... Amikor a magyar zenekar színpadra lépett, egy pillanatra megdöbbentem: ne már, Tóth „Torda” Attilát máris kirakták a bandából!? És hogyhogy Eric Adams-et vették be helyette!!?? A viccet félretéve, Tóth Attila tényleg totál úgy néz ki, mint a kigyúrt, felfújt Manowar frontember, még az arcuk és ruházatuk is hasonló. Attilát még nem láttam a Pokolgép élén, így számomra meglepetés volt ez a dolog, de nem csak ez, hanem az énekesi teljesítménye is. A zenekar kifejezetten oldschool programból válogatott, elhangzott a Pokoli Színjáték, A Háború Gyermeke, Adj Új Erőt, Ítélet Helyett. Attila egyszerűen fergeteges volt olyan erővel és átéléssel adta elő ezeket a nagy klasszikusokat, ráadásul olyan sikolyokat is nyomott hozzá, hogy majdnem leültem a földre...
  
  Aztán persze következett a nagy meglepetés, színpadra hívták Oscar Dronjak gitárost, és közösen eljátszották a Győzd Le A Gonoszt című számot, majd pedig a nagy Hammerfall klasszikust, a Hearts On Fire-t. Persze erre a nótára ugyancsak beindult mindenki, hiszen az amúgy is nagyon lelkes Pokolgép közönség előtt nyilvánvalóan nem ismeretlen a szám. Megjött aztán Joacim Cans is, aki elmondta, hogy mekkora óriási élmény és megtiszteltetés számára hőseivel, „a világ legjobb zenekarával”, a Pokolgéppel egy színpadon állni. Gondolom hasonlóképpen megtisztelve érezte magát a magyar zenekar is, pláne hogy a Hammerfall a friss, Infected lemezén a Hol Van A Szó nóta angol változatát ugyancsak rögzítette.
  Természetesen nem is lehetett más a közös előadás, mint a Hol Van A Szó, illetve Send Me A Sign (ahogy jobban tetszik). Attila és Joacim felváltva énekelték a sorokat, a svéd először az angol nyelvű szövegeket alkalmazta, a végére pedig magyarul zengte a dalt. Óriási élmény volt, remek és egész biztosan megismételhetetlen produkció. A ráadásra még előszedte a zenekar a Mindhalálig Rock And Roll nótát, megpróbálva visszacsábítani a svéd tagokat a színpadra. Joacim-ot próbálták megtanítani a refrén szövegére, de úgy láttam a pofonegyszerűsége ellenére csak a „rock and roll”-t volt képes memorizálni, haha!
  
  Rendkívül élvezetes előadást láttunk a Pokolgéptől, a Hammerfall tagok szereplése pedig egy külön élmény volt. A szúnyog alkatú Oscar Dronjak lelkesen gitározott Kukó társaságában, sőt az elején még utóbbi gitárját is kölcsön kellett kérnie. Oscar-nak amúgy valaki igazán ajándékozhatna egy tükröt szülinapjára, mert mostanság egy az egyben kezd úgy kinézni, mint Waszlavik „Gazember” László egy fiatalabb kiadásban...
  Tóth Attila számomra óriási pozitív meglepetés volt, remek volt a duettjük Joacim Cans-szal, sőt ha nagyon őszinték akarunk lenni, a magyar kvázi le is énekelte a svédet a színpadról... A régi Gép nóták is nagyon jól feküdtek Attilának, őróla el tudom képzelni, hogy a Kalapács éra legnehezebb szerzeményeit is tökéletesen adja vissza. A többi új tag kicsit szürke nekem, de lehet, hogy majd ők is belerázódnak az iramba. Az utóbbi néhány lemez alapján úgy érzem, hogy a Pokolgép elkezdett egy helyben topogni, a kétségkívül igényes, de túl sok izgalmat nem jelentő albumokkal kezdtem megfáradtnak érezni a zenekart. Most Attila és a többiek egy új lendületet hozhatnak, velük talán lehetne egy igazi pofáncsapós lemezt készíteni, ami megrázza az állóvizet.
  
  A nagyszínpadon most egy olyan zenekar került a színpadra, akiket elképesztő várakozás előzött meg, egyetlen lemezük ellenére fantasztikus népszerűségnek örvendenek világszerte. A Wintersun-ról van szó, az egykori Ensiferumos agytröszt Jari Mäenpää projektjéről, aki 2004-es megalakulás óta egyetlen albumot volt képes megszülni, a stílszerűen Time munkacímen futó folytatást pedig azóta úgy várja a rockvilág, mint a messiást.
  Jari eközben „a kutya megette a házi feladatomat” szintű kifogásokat talált, legutóbb például az volt a szöveg, hogy nincs elég RAM a számítógépében, amely így nem bírja megemészteni a sűrűn hangszerelt részeket, ezért nem tud haladni. Ez már önmagában egy röhej, hogy egy zenész, egy kreatív elme ilyen hülyeségekre hivatkozzon (szerintem a Blind Guardian-nek, Kamelot-nak, Therion-nak sem volt elég RAM-ja, sőt talán még számítógépe sem a ´90-es évek elején, mégis micsoda komplex, szimfonikus alkotások születtek meg), annak viszont mindannyian örülhetünk, hogy a Nuclear Blast kiadó válasza nem az volt, hogy mellényzsebből hozzávágtak egy ütősebb konfigot, hanem a segítségért cserébe arra kényszerítették, hogy lépjen fel néhány nyári fesztiválon, többek között a magyar Metalfest-en is.
  
  Persze még mindig javarészt a Wintersun című lemezről tudtak játszani, kezdésként az igazi slágernek számító Beyond The Dark Sun-ra indulhatott be a közönség, majd pedig következhettek a 10 perces opuszok, mint a Battle Against Time (amelyben Jari eléggé vesztésre áll, hehe), Sleeping Stars, Winter Madness, Death And The Healing, Starchild.
  A közönség nagy része kívülről fújta a dalokat, Jari Mäenpää pedig rendkívül boldog volt a fogadtatástól, a számok közben pedig leginkább a károgós énektémákra és a gitározásra koncentrált. A másik alaptagnak számító Kai Hahto észveszejtő módon szegelt a doboknál, a szintén régóta megbízható partnerekként működő Teemu Mäntysaari gitáros és Jukka Koskinen basszeros pedig szintén nagy átéléssel játszottak. Persze muszáj volt valahogy bizonyítani, hogy Jari nem csak a tökét vakargatta 2004 óta, így a végére megkaptuk az egy szem új termést, a The Way Of The Fire-t.
  
  Nem is kérdés, hogy nagy élmény volt a Wintersun koncertje. Ritka alkalom, hogy élőben láthassuk a nagyon ritkán szem előtt lévő brigádot, valamint a Wintersun album mesterien megkomponált, egyszerre zúzós és szimfonikus, komplex szerzeményeit végigtombolhassuk. Ugyanakkor a hangzás megint csalódásra adott okot, mert eléggé összemosódva szólaltak meg a dalok, nehezen lehetett kivenni az egyes zenészek munkáját. Egy ilyen zenekarba pedig muszáj lenne egy billentyűst is szerződtetni, mert ezek a részek csak samplerről mentek (mi van Jari, ehhez már volt elég RAM-od?)
  Talán a rendkívül hosszú számok miatt is el lehetett fáradni a koncert végére, dacára azok technikásságának, témahalmozásainak. Szóval összességében volt egy kis vegyes szájízem a Wintersun bulival kapcsolatban, de a mérleg végül inkább a pozitív oldalra dől.
  
  A nap egyik főzenekarának a brit Saxon-t választották, ami nem is csoda, hiszen a veteránok egyrészt már 1979 óta szállítják a minőségi heavy metal korongokat, másrészt pedig fantasztikus koncertélményeket ajándékoztak eddig a hazai rajongóknak (aki ott volt 2009-ben és 2004-ben a Pecsában, az tudja miről van szó). Hiába olyan öregek már, mint az országút, még mindig hihetetlen energia van bennük.
  Akárcsak a Pokolgépnél, ezúttal is sikerült meglepetést okoznia számomra a színpadra lépő csapatnak. Mi ez az egygitáros felállás? Hovátűntdémonhill... izé, Paul Quinn?? Mert hogy a nyitó Hammer Of The Gods nóta alatt csak Doug Scarratt pengetett a bal oldalon. Egészen a második nóta kezdetéig kellett várni, amíg feltűnt a fejkendős Quinn, kiderült, hogy gitárproblémák miatt kellett a hangfalak mögött szöszmötölnie az elején. Innentől azonban nem volt megállás, a brit veteránok a tetőpontjára tornázták a hangulatot.
  
  Bár volt némi kavarás a friss Call To Arms megjelenése kapcsán, a Saxon ma már több nótát is bemutatott róla, így a Back In ´79, Call To Arms, Afterburner című szerzeményeket. Ezek közé természetesen beékelődtek a jól ismert régi Saxon himnuszok, mint a másodikként elhangzó Heavy Metal Thunder, a számunkra kedves Atila the Hun, egyenesen 1980-ból, a Wheels Of Steel korongról a Motorcycle Man, majd az ugyanebben az évben, de másik albumon, a Strong Arm Of The Law-n megjelenésre került 20,000 Feet.
  A legutóbbi ittjártukkor főszerepet kapott Into The Labyrinth-et csak az egy szem Demon Sweeny Todd képviselte, rögtön ez után pedig következett az egyik legismertebb Saxon sláger, a Crusader. A koncert végére az igazi klasszikusok maradtak, hiszen a Saxon nevével összeforrtak a Denim And Leather, Princess Of The Night, Wheels Of Steel dalok.
  
  A Saxon zenéjében az a jó, hogy nem tartalmaz igazán nagy megfejtéseket, de annyira ízesen és erőteljesen tudják előadni, hogy ekkora féktelen lendületet még egy extrémebb zenekar is megirigyelne az öregektől. A közönségben egyszerre lendültek a hajak, folyamatos volt a tombolás, kivéve a kimértebb tempójú dalokra. Biff Byford tökéletes frontemberként remekül tolmácsolta a nótákat, vénségére még ugrálni sem szégyellt a színpadon. Társai szintén nagy mosolyokat villogtattak a rajongók felé, amikor épp nem a hajukba temetkezve hozták a témákat.
  Doug Scarratt és Paul Quinn mesteri összjátékkal gitároztak és szólóztak, a jellegzetesen angol fejszerkezetű Tim Carter pedig vidáman döngette a basszust. Hátul Nigel Glockler a tempósabb számok alatt szinte le sem szállt a kétlábgépről, erőteljes dobmunkája szintén az előadás csúcspontjai között volt. Ők már végre jól szóltak, szóval aki egy igazán nagyot akart bulizni, jól tette, ha a Saxon koncertjére látogatott be a sátorba.
  
  Legvégül, a nap elsődleges főzenekaraként a Cradle Of Filth került a színpadra. Tudom, hogy sokak körében népszerűek, és ugyanebben a körben legalább annyira sikk szeretni Dani Filth-et, mint másoknak utálni, de ezt a koncertet nyugodtan meg lehetett volna hagyni egy klubbulira, szigorúan a rajongóknak, vagy egy kora esti időpontra, nem pazarolva el az értékes főzenekari időt. Mert ez a fellépés egyszerűen bűn rossz volt! Én szinte csak olyan emberekkel találkoztam utána és másnap, akik eszelős tekintettel karmolták az arcukat, hogyan lehetett több mint 1 órát elviselni ebből a borzalomból.
  Zeneileg még azt mondom, nem is lenne nagy gáz a történet. A tagok egész nagy átéléssel, hajpörgetéssel zúzták a black metalos témákat, amelyekből a kásás hangzás miatt sok mindent nem lehetett kihallani, de hát annyi baj legyen. A Cradle-t úgyis mindig azzal vádolják, hogy nem igazi black metal, most legalább bizonyíthatják azt az igazi garázsblekk tételt, hogy az az igazi trúúú, aki úgy játszik black metalt, mint egy 30 éves ugráló centrifuga a fürdőszobában. Csak ezt a dühös óvodást vezesse már le valaki a színpadról, tömjön egy cumit a szájába, és dugja be a hempergőbe, hiszen lövik már a pizsit!
  
  Egyszerűen nevetséges volt, amit Dani Filth produkált. Eleve a levágott, vörös tüsi hajával, az idióta arcfestésével és a lyukacsos, szegecses gótikus ruhájában úgy nézett ki, mint egy kitaszítottságában öngyilkosságot elkövető, de a síron túlról mégis visszatérő paradicsommadár. Körülírhatatlan, milyen hangokat adott ki mindvégig magából, amikre egy jó érzésű ember úgy reagál, mint amikor valaki körömmel csikorogtatja az iskolai táblát. Legalább ha hörgött volna. Legalább ha károgott volna. (Akármilyen hihetetlen, de) legalább ha heavy metalosan sikított volna. Ezek egyikével se lett volna baj. De ez a teljesen artikulálatlan malacvisítás, ez a szánalmasan idegbeteg hiszti, ez az ostoba rikácsolás, és nem utolsósorban a dührohamában toporzékoló hízott óvodásra emlékeztető kiállás teljesen vállalhatatlanná tette az egész koncertet. Valaki adja már vissza neki az ellopott biciklijét, mert szerintem efölötti gyermekkori frusztrációja miatt írja azóta is az újabb és újabb szerzeményeket.
  Legyen akkor black metal. Legyen akkor gótikus metal. Legyen valamiféle extrém hibrid. De ez ne, könyörgöm! Talán a billentyűs kiscsajon lehetett elidőznie a szemeknek, de kb. ez volt az egyetlen értékelhető faktor a koncerten.
  
  Hát így zárult számomra az első nap. Pozitív tapasztalatok a szervezéssel, viszonylag gyér létszám, kissé gyengélkedő hangminőség, és pár remek koncert.
  (Morello)

  A második nap is tartalmazott több érdeklődésre számot tartó nevet. A Skyforger volt az első húzónév számomra, de olyan hamar sikerült odaérni, hogy a Diabolus In Musica-t is meg tudtam hallgatni. Nem, nem egy Slayer nyomdokain haladó bandáról van szó (pedig szívesen megnéztem volna egy ilyet is). A Diabolus In Musica egy Spanyolországból való szimfonikus gothic/power metal banda, akik ezeddig egyetlen nagylemezzel, a Secrets-szel büszkélkednek. Túl nagy csodát nem vártam a produkciójuktól, de mégis kellemes meglepetés voltak. Van egy kissé baltával vágott arcú, de azért csinos énekesnőjük, Zuberoa Aznárez, aki a kellemes női éneket szolgáltatta, miközben Gorka Elso billentyűs hörgésekkel kompenzált. Mellettük a kopaszodó Adrian Vallejo gitáros és a dzsigoló kinézetű Alex Sanz basszeros teljes átéléssel zúztak a színpadon, Xabier Jareno pedig élvezetes dobtémákat pakolt alájuk. A szerzemények (pár kivételtől eltekintve) nem mentek át gótikus nyávogásba, hanem jórészt megmaradtak az erőteljesebb vonalon (erős túlzással, de talán az Epica-t lehetne felhozni), szóval az áriázós éneklés mellett az alapos zúzás sem volt kivitelezhetetlen. Jó koncert volt, a jelenlévők is a szívükbe zárták a bandát, érdemes volt megismerni őket.
  
  14 órakor máris a színpadon termett a Skyforger, akikről azt kell tudni, hogy folk metalt játszanak, és hogy lettek. Igen persze, eddig is voltak, de lett nemzetiségűek, úgy értem. Valamiért elég komoly népszerűségnek örvendenek nálunk, köszönhető ez talán annak, hogy többször is léptek már fel itt, kirobbanó sikerrel, másrészt pedig albumaikon is végtelenül hiteles, nem trendi módon giccses pagan/folk/black metal szerzemények sorakoznak. Legutolsó lemezük, a Kurbads nekem egy kicsit unalmas volt, de élőben mindig fantasztikus zenei világot varázsol elénk a Skyforger, ezért egyszerűen kihagyhatatlan a koncertjük.
  Számomra már az is érthetetlen volt, hogyan nem sülnek halálra a rekkenő hőségben ezek a tetőtől talpig szőrmébe és bőrbe öltözött torzonborz harcosok!? Ez főleg az énekes/gitáros Peterre volt igaz, aki még egy kucsmát is viselt, két kedves kis Leia hercegnős szőrmefüllel megbolondítva. A banda másik érdekessége a Kaspars névre hallgató tag, aki hol furulyán, hol skót dudán, hol citerán, hol egyéb népi hangszeren bővítette a zenei élményt. A csapat szemlátomást nagy jókedvvel és átéléssel játszott, az óriás termetű Zirgs néha egészen lement térdelésbe, miközben szemét kifordítva döngette a basszust. A lett nyelven írt nótákat leginkább a Kurbads albumról válogatták, de az ismertséget biztosító Latvian Riflemen és a Thunderforge lemezeket is megidézték.
  
  Éppen belekezdtek volna a Kauja Pie Plakaniem, Kauja Pie Veisiem dalba, amikor hopp... teljesen elment az áram az egész sátorból. Némi bizonytalanság és a tanácstalanul mászkáló technikusok láttán a zenekar letette a hangszereket, de nem abból a fából faragták őket, hogy annyiban hagyják az esetet. Mások valószínűleg a színpad mögé vonultak volna egy-egy sör társaságában bosszankodni, a Skyforger tagjai viszont előrejöttek, összekapaszkodtak, és kántálós hangon, lett nyelven belekezdtek néhány akusztikus szerzeménybe. Tőlük nem idegen ez Sword Song címmel egy teljes albumot szenteltek ilyen daloknak, mint az itt is előadott Zirgi Zviedza , de ez a spontán kántálás valami elképesztő ovációt és lelkesedést váltott ki a nézőtéren.
  A közönség rendkívüli módon értékelte, hogy a Skyforger nem ijedt meg a nehézségektől és a technika akadályát képes volt a saját hasznára fordítani. Innentől mindenki azonnal a szívébe zárta a bandát, még ha addig nem is ismerte. Peter-ék hitetlenkedtek kissé, hogy így alakult, de szemlátomást ők is élvezték azért ezt a kis produkciót, az egyszerűbb, dajdajozós refrénű nótákba például sikerrel vették be a közönséget is.
  
  Kis idő múlva végre visszatért az áram, folytatódhatott a metalos program. A félbehagyott Kauja Pie Plakaniem, Kauja Pie Veisiem nótát most végre teljesen eljátszották, ezen kívül a Kurbads-ról kaptunk még pár szerzeményt. Elhangzott még egy olyan dal is, a Juras Dziesma, amely csak valami válogatáslemezen szerepel. Ezt kéretik azonnal feltenni a következő sorlemezre, mert rendkívül élvezetes, és talán még az eddigieknél is fogósabb szerzemény.
  A Skyforger tehát a technikai baki ellenére totális sikert aratott, szűnni nem akaró tapsviharban vonultak le a színpadról, és később is szívesen dedikáltak és fotózkodtak a boldog rajongókkal. Ki gondolta volna előzőleg, hogy ezekkel az „unplugged” dalokkal ilyen különleges, megismételhetetlen buli lesz a mai nap? Érdekes, hogy tavaly az Eluveitie kapcsán történt ugyanilyen áramszünet. Észre kellene már venni végre, hogy a pogány istenek baromira nem bírják ezt a hangos, csörömpölős, torzított gitáros folk zenét, haha!
  
  A Visions Of Atlantis-ba éppen csak belenéztem, de mivel egyáltalán nem fogott meg ez a gothic metalt a pop irányából megközelítő banda, inkább csak a Stonehenge-re értem vissza a sátorba. A hazai progresszív színtér talán legígéretesebb és méltatlanul eltűnt tagja most újra összeállt, és ismét zenél nekünk. A mesterműnek tartott Angelo Salutante lemez nótái mellett (Full Moon, Angels, Newcomer, Between Two Worlds) néhány vadiúj szerzeményt is előhúztak ma, amelyek a Regrets és a Shadow Man névre hallgatnak. Ezzel egyértelműen jelezve és kommunikálva, hogy ismét tartós együttműködést és lemezeket terveznek közösen. Jó látni, hogy Bóta Balázs ismét gitárt ragadott és remélhetőleg újra a progresszív metal csúcsára járatják majd a csapatot. A hol itt, hol ott felbukkanó BZ kiváló képességű frontember és énekes, jópofa kommentárjai mellett egyszer még a nézőtéren is végigsétált éneklés közben, tehát közvetlenségből is jeles.
  A Stonehenge azért jó, mert a progresszivitás náluk nem az öncélú művészkedést jelenti, mint sok pályatársnál, hanem a technikás, fifikás részek nem mennek a befogadható, fogós, jó értelemben slágeres nóták rovására. A közönség reakcióiból és a tagok egymás közötti felszabadultságából ítélve reális elképzelésnek tűnik a folytatás, csak így tovább!
  (Morello)
  
  A While Heaven Wept egy amerikai epikus doom metal banda. Az 1991-ben alakult zenekar a hosszú évek alatt 4 nagylemezt adott ki, a legutóbbi Fear Of Infinity idén látott napvilágot. A vonszolós doom riffek mellett power metal hatások is megbújnak muzsikájukban, amely Rain Irving énekében is megnyilvánult. Itt a komor doom riffekre nem bugyborékoló hörgések érkeznek, hanem dallamos, szárnyaló énektémák. A családias hangulatban zajló fellépést pont Rain végtelenül pozitív, vidám személyisége tette kellemessé. A barátságos, csupa szív figura egy doom metal koncerttől szokatlan hangulatot teremtett, és emellett kiválóan énekelt. Csak párszor vállalta túl magát, de ezen esetekben a bájos szintis Michelle egyből kisegítette vokáljával. Abszolút kellemes élmény volt végighallgatni a régi és új nótát is tartalmazó 45 perc körüli koncertjüket, amelyen a pozitív érzéseket sugárzó hangulat mellett a hangszerek megszólalása, és a zenei produkció is a helyén volt. Nem lehet gyakran elcsípni őket élőben, ezáltal még nagyobb értéket képviselt a While Heaven Wept Metalfest-es fellépése.
  (Barna)
  
  Sokak nagy örömére ismét vendégül láthattuk az ír pagan/folk/black metal legkiemelkedőbb és leghitelesebb előadóját, a Primordial-t. Idei albumukat, a nemrég megjelent Redemption At The Puritan´s Hand-et sokan egy hangyányi visszalépésnek tekintik az előzőekhez képest, de abban nincs vita, hogy végtelenül igényes lemez született ismét. A program jó része természetesen a friss alkotások közül került ki, a nyitó No Grave Deep Enough mellett a Lain With The Wolf és a Bloodied Yet Unbowed dalokat hallhattuk. A korábbi lemezek terméseiből az Autumn´s Ablaze, a fantasztikus The Coffin Ships, a 2000-ből származó Gods To The Godless és az ultrasúlyos Empire Falls szólalt még meg.
  A karizmatikus frontember, Alan Nemtheanga szokás szerint kifestve, vehemensen tolmácsolta a dalokat, a színpadon átélve a sötét mondanivalót. A többiek szolidan headbang-elve, a feltűnősködést kerülve szolgáltatták a zenei alapokat. Egész jól szóltak, a közönség pedig lelkesen tombolt az újabb és régebbi szerzeményekre. Érdemes volt fellépniük a Metalfest-en, remélhetőleg egy klubbulin is találkozunk még velük újra.
  
  A Németországból származó Stormwitch a ´80-as évek közepén-végén volt igazán népszerű, aztán el is tűntek a süllyesztőben, de most ismét itt vannak. Az európai heavy metal egyik úttörői ők, akiktől a Pokolgép is sokat tanult, ráadásul a hazai közönség szintén elcsíphette már őket, 2004-ben Budapesten. A tagság mindenféle flancos középkori ruhában jelent meg a színpadon, zenéjük azonban közel sem volt középkori, hanem vérbeli tradicionális heavy metal. Akárcsak tegnap a Saxon, ők is nagyon értették, hogyan kell felkorbácsolni a hangulatot. Muzsikájuk talán pár kivételtől eltekintve kevésbé direkt, mint a briteké, de aki egy élvezetes bulira vágyott, tőlük megkaphatta. Előadásuk természetesen a ´80-as évek szerzeményeire épült, de újabb keltezésű nóta is elhangzott (Dance With The Witches). Nem tudtam megjósolni, hogy a közönség mennyire van tisztában az életművel (ezt inkább a korosabb jelenlévőkről tudom elsősorban feltételezni), de az látható volt, hogy fiatal és idősebb metalosok egyaránt részt vettek a tombolásban.
  A zenészek nem mozogtak sokat a színpadon, ami nem csoda, hiszen nem mai gyerekek már, de a témáikat nagy odafigyeléssel és jókedvvel játszották el. Andreas Mück énekes volt a leginkább hiperaktív, erősen őszbe forduló, de még mindig loboncos sörényével ő még fazonilag is tartja a frontot. Nem hinném, hogy most már újra be tudná lőni magát a heavy metal élbolyába a Stormwitch (függetlenül attól, hogy új nagylemez van készülőben), de ez a buli megmutatta, hogy továbbra is érdemes figyelgetni a turnédátumaikat.
  
  Következett a nap egyik legjobban várt bandája, az Arch Enemy Svédországból. Bár hosszú kihagyás után, de utoljára nem olyan régen, 2009-ben léptek fel nálunk, még mindig különleges eseménynek számít az ő megjelenésük. Ráadásul mostanra új lemezük is legördült a gyártósorról, a Khaos Legions. Ennek szellemében a friss album játszotta ma a főszerepet, aminek ki örült, ki nem annyira. Szerintem a Khaos Legions egy szokásosan magas színvonalú, hihetetlen zenekari munkát felvonultató lemez, amiben ott van minden, amiért szeretni lehet az Arch Enemy-t, de nincsenek rajta igazi kiemelkedő pontok, elsőre fülbe ragadó nóták, jó értelemben vett slágerek. A virtuóz hangszeres játékot persze ettől függetlenül színpadra lehet vinni, kérdés hogy mennyire működik.
  Működött. Nem mondom, hogy ezeket a nótákat élveztem a legjobban az este, de tény, hogy a koncertprogramba teljesen jól beleilleszkedtek. A bivaly módon megdörrenő nóták alapját Daniel Erlandsson bombabiztos dobjátéka szolgáltatta, kiegészítve az egyre inkább ősember kinézetet öltő Sharlee D´Angelo basszusmunkájával. És persze az egész zenekar értelme, a két Amott tesó pazar gitármelódiái voltak az elsődleges csúcspontok. Angela-t sokan kritizálják az egyhangú hörgése miatt, de szerintem a Liiva utáni Arch Enemy-t teljesen jól meg lehetett szokni vele. Ráadásul frontemberi... izé, frontasszonyi tevékenysége is megfelelő volt. Nagy gesztikulálással és átéléssel bömbölte a rajongók arcába a veretes sorokat, folyamatosan mozgott a színpadon, néha még egy nagy Arch Enemy zászlót is magával hurcolt. A számok szünetében pedig nem hagyta unatkozni a közönséget, újabb és újabb kommentárokkal buzdított a következő csatára a nyakcsigolyák ellen.
  
  A Khaos Overture intro után stílszerűen a friss lemez nyitónótájával, a Yesterday Is Dead And Gone-nal kezdték meg a programjukat, az eggyel korábbi, egészen zseniális Rise Of The Tyrant-ot viszont bánatomra csak egyetlen dal képviselte, a Revolution Begins. A már bejáratott koncertnótáknak számító Ravenous és My Apocalypse elreszelése után ismét új szám volt a programban Bloodstained Cross néven. A hajlóbálás és a kőkemény nyomulás nem hagyott alább, tehát a közönség vevő volt az új szerzeményekre is. A Dead Eyes See No Future refrénjét már mindenki együtt üvöltötte Angela-val, A kevésbé egyértelmű I Am Legend/Out For Blood után a zászlólengetés különösen illett az Under Black Flags We March-hoz.
  Az idő végéhez közeledve az utolsó elhangzó Khaos Legions-ös dal a No Gods, No Masters volt, és ha már ennyire dicsértem az Amott tesók munkáját, a gyönyörű instrumentális Snow Bound tökéletes alkalom volt arra, hogy Chris és Mike vállvetve prezentálja a könnyfakasztó melódiákat (csókolom, szabad ilyen jelzőt használni death metal koncerten?). A végére két igazi „ököllengetős” klasszikus érkezett, amelyeknek a mesteri zenekari munka mellett szintén az együtt üvöltés a lényegük a We Will Rise és a Nemesis.
  
  Így zárult az Arch Enemy rendkívül intenzív programja. A súlyos megszólalás és a bivalyerős döngölés alaposan megmozgatta a nyakakat, ugyanakkor a szép gitármelódiák a szíveket melengették meg. Ez a kettősség az Arch Enemy titka. Egyedül a mai napra összeválogatott számokon lehetett volna még variálni. Az új album szerepeltetését tagadhatatlan értékei mellett kicsit túlreprezentáltnak érzem, az éppen csak mutatóba előszedett Wages Of Sin-ről és Anthems Of Rebellion-ról, illetve a Rise Of The Tyrant-ről illett volna még néhány nótát a programba iktatni. Továbbá a The Root Of All Evil című újrafelvett albumot sem értem. Sokan rimánkodnak régóta a Liiva korszakos Arch Enemy nóták következetes hanyagolása miatt (amiket ugyanők a valaha volt legjobb Arch Enemy daloknak tartanak), ez az Angela-val újrafelvett lemez végre tökéletes alibi a koncertprogramba való visszaszivárgásra. Ennek ellenére semmi... Ki érti ezt?
  (Morello)
  
  A kis színpadon az Arch Enemy programjával átfedésben kezdte meg előadását a nagy reményeket keltő francia Alcest alakulata. A 2000-ben alapított projekt volt számomra az egyik fő vonzerő a Metalfest meglátogatására. Nevezhetjük hipster black metal-nak, vagy post rock, shoegaze és black metal elegyítésének, az Alcest zenéjének zsenialitásán ez mit sem változtat. A tavalyi második lemezük, az Écailles De Lune az év meglepetése volt számomra, a katartikus, felkavaró, érzelmes dalfolyamot rejtő lemezt minden nyitott zenerajongónak ajánlom meghallgatásra. Ennek megfelelően nagy várakozásokkal tekintettem a koncertre, amely be is váltotta minden ígéretét. A zenekarvezető Neige és kompániája lehengerlő erővel, ugyanakkor enyhe visszafogottsággal prezentálta a két lemez nótáit. Bivaly erővel törtek elő a sodró riffek és a finom témák egyaránt, egyedül Neige éneke volt túlságosan halkra véve. A másodgitáros Zero magas hangú vokáljai is jók voltak, ahogy a hangszeres produkció egésze kiválóan teljesített. A 45 perces szettben a Souvenirs d´un Autre Monde lemezt a Printemps Émeraude és a Les Iris képviselte, a Le Secret kislemezről az Élévation hangozott el, míg a tavalyi Écailles De Lune-ról az Écailles de Lune - Part 1, a Percées de Lumiére és a Solar Song került megidézésre. Egy minden ízében remek koncertnek lehettünk tanúi, és ahogy egyik ismerősöm megjegyezte, az Alcest a XXI. század Opeth-je. Hogy elérnek-e akkora sikereket, mint az utóbbi időben egyre haloványabb albumokkal jelentkező és a koncerteken 10 perces monológokat előadó Mikael bandája, csak a jövő dönti el. Mindenesetre nagyon ígéretes az Alcest jövője, én bízom a sikerükben.
  (Barna)
  
  Az Arch Enemy dallamos, de mégis brutális zúzása után a Sabaton vette birtokba a deszkákat. Egészen hihetetlen, hogy így felvitte az Isten a svédek dolgát, hiszen fő helyet birtokolnak és óriási rajongótábort tudnak maguk mögött, rálicitálva az olyan legendákra, mint az ugyanitt már látott Saxon és Stormwitch. Magyarországon is hatalmas a svédek népszerűsége, alaposan meg is telt a küzdőtér.
  Az utóbbi években egészen sokszor láthattuk már őket, így az önismétlés elkerülése végett a számlistán is változtattak kissé. Pár egyértelmű sláger persze mindenképpen helyet szorít magának, de ezúttal kicsit rámentek a ritkán játszott, kevésbé közismert nótákra is. A nagy kedvencnek számító Ghost Division és a The Art Of War után például egyből következett a The White Death a tavalyi lemezről, amire szerintem senki nem számított. Úgy tűnik, a 2008-as The Art Of War albumot továbbra is igencsak preferálják, hiszen erről a mai nap elhangzott még a The Price Of A Mile, a 40:1 és a Cliffs Of Gallipoli egyaránt. A ritkább számok sorát erősítette az Into The Fire, a kevésbé bulinótának számító The Final Solution és a Coat Of Arms lemezről vett Aces In Exile. A továbbiakban ismét a slágereken volt a hangsúly, a fellépés a Panzer Battalion, Primo Victoria, Metal Machine/Metal Crüe együtt éneklésével zárult.
  
  Kétségtelen, hogy a Sabaton a sikereit a himnikus, menetelős, egyből megjegyezhető dalain kívül a kiváló előadásmódnak köszönheti. Joakim Brodén ma ismét nagyon elemében volt, a kiváló ének- és frontemberi teljesítmény mellett vicces kommentárjaival a közönség jókedvét is felkorbácsolta. Felemlegette a tavalyi, „csatahajós” bulit, mókásan megfegyelmezte a nótákat előre bekiabálókat, és kissé megrótta a magyarokat a pálinka nevű istencsapása miatt, amellyel még ők, a büszke svédek sem bírtak (mire a jelenlévők természetesen egetverő „pálinka-pálinka!” skandálásba csaptak át, hahaha!). Joakim a koncert befejeztével még a közönségben is meghempergőzött, szóval a hangulat kiváló volt. A többi zenész szokás szerint nem villogott ennyit a reflektorfényben (illetve a fülrepesztő pirotechnikákban és szikrafolyamokban), ők inkább szolidan tették a dolgukat a hangszereik mögött, átéléssel, precízen, ahogy mindig is szokták. A kevésbé mainstream nóták felbukkanása örömteli volt, bár néhány együtt éneklős slágert azért mégis hiányoltam.
  Bármibe tudnék fogadni, hogy nem most láttuk utoljára a Sabaton-t, szóval aki esetleg lemaradt erről a remek power metal buliról, azért annyira ne csüggedjen.
  (Morello)

  Talán a harmadik napot éreztem a fesztivál legerősebbjének, ide igazán fajsúlyos bandákat válogattak össze a szervezők. A korai kezdésre természetesen nem tudott mindenki ott lenni, így én magam is lemaradtam a hazai power metal színtéren egyre inkább megkerülhetetlen Tűzmadár koncertjéről, illetve utólag már bánom, hogy nem láthattam a kecskefetisiszta Milking The Goatmachine mek-meklepő és mulatságos produkcióját. A Suicidal Angels-re szerettem volna odaérni, de még az Astral Doors koncertjét is elcsíptem. Tőlük egy korrekt hard rock/metal produkciót láthattunk, ami még ilyen korán nem tudta tűzbe hozni a hallgatókat, de mindenképp érdemes volt itt lenniük. Az énekesük volt igazán aktív a színpadon, benne az tetszett, hogy bár nincs túl nagy hangterjedelme, nem próbálja túljátszani magát, hanem a saját képességeit, határait betartva teljesít. Pedig volt néhány olyan nóta, amelyik (stílszerűen) sikít pár vérbeli heavy metalos sikolyért, de ez nem tartozik bele a svéd banda repertoárjába.
  
  A Suicidal Angels viszont a korai időpont ellenére sem kegyelmezett: igazi darálós, oldschool thrash metal koncertet csördítettek a nyakunk közé. A három nagylemezből álló életművük alapján nem tartoznak a progresszivitás és az önismétlésmentesség kérlelhetetlen, véresszájú zászlóvivői közé, de nem is ez volt a lényeg. Ezt a fajta zenét brutális agresszióval, észveszejtő sebességgel kell játszani, az adrenalinszint totális felpörgetése céljából, és ebben kiváló a Suicidal Angels. Nemrég a Death Angel előtt már megmutatták, hogy klubbuliban is pusztítanak, most pedig (a kétségek ellenére) sikerült bizonyítaniuk, hogy fesztivál fellépésen is átjön az energia.
  A rajongók őrült módjára vetették bele magukat az irdatlan zúzásba, amelyhez kiváló alapot szolgáltattak a Reborn In Violence, Bleeding Holocaust, Dead Again, Violent Abuse dalok. A legfrissebb albumról származó Beggar Of Scorn jelentette az egyetlen felüdülést a kérlelhetetlen reszelések mellett, ez a fajsúlyos, már-már doom-ba hajló elemeket tartalmazó nóta jelentette a változatosságot a programjukban. A későbbi lemezeken is lehetne majd hasonló, kevésbé jellegzetes műveket elejteni, az önismétlés vádjának elkerülése végett.
  Aztán persze folytatódott a veszett darálás, a Search For Recreation, Suicide Solution, Final Dawn, és a legfogósabb szerzeménynek számító Apokathilosis egész biztosan minden jelenlévőből kivették a zoxigént. Az „Öngyi Angyi” tagjai mindvégig nagy átéléssel headbang-elték végig a koncertet, szigorú kiállásukkal kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se ejtsenek meg egyetlen kósza mosolyt sem. Bár biztosan nem ők lesznek az új Slayer, egy vérgőzös, feszültséglevezetős thrash buli céljából mindenképp érdemes ellátogatni a koncertjeikre.
  
  Ha már thrash, a hazai színtér is képviseltette magát, mégpedig nem más következett, mint a Moby Dick-ből ismert Schmiedl „Smici” Tamás új zenekara, a Bloody Roots. Ők sokszereplős projektzenekarként indulva képesek voltak egy stabil felállással színpadra vinni a produkciót, zeneileg pedig remekül öntik egybe a zsigeri oldschool thrash metal és az agyasabb modern thrash összetevőit, amelyek egyébként a Moby Dick különböző korszakait egyaránt jellemzik. Eddigi egyetlen albumuk, az Isten Kezében szerintem a valaha született egyik legjobb magyar thrash metal alkotás, tehát meg is voltak az elvárások a koncert iránt.
  Bár Smici nem mai gyerek, mégis képes mindenféle megfáradtság nélkül reszelni a horzsoló thrash riffeket ma is. Érdekesség, hogy fia, Schmiedl Balázs szintén a csapat tagja, mellette pedig basszuson Horváth Tamás, a doboknál pedig egy újnak számító tag, Budai Béla egészítik ki a formációt. Az elhangzott nóták is jórészt az Isten Kezében albumról hangzottak el, mégpedig a Késői Fohász, Isten Kezében, Haragvó Istenek, Rossz Jellel Születtünk, A Gyűlölet Mezején, Ne Add Fel. Természetesen nem maradhatott ki néhány Moby Dick dal sem, a Mennyből Az Angyal, Tornyok Omlanak és a Keresztes Vitéz volt ma soron.
  
  Úgy gondolom, hogy a Suicidal Angels őrült száguldása után a Bloody Roots is tartotta a tempót, a remek nótákra alaposan beindultak a rajongók, a Moby Dick-es betétek pedig fokozták a hangulatot. Smici kedélyesen, szerényen kommentált, nem feledte megemlíteni, hogy micsoda megtiszteltetés nekik példaképük, a Kreator előtt színpadra lépni, és természetesen ők is nagyon kíváncsiak a németek produkciójára. Külön öröm, hogy a ”kis Smici” is szemlátomást kezd egyre jobban belelendülni a dolgokba. Korábban leginkább naiv arckifejezéssel, tétova kiállással pengette (amúgy kiválóan) a témáit, most már sokkal jobban látszik rajta a beleélés. Csak így tovább!
  
  A Németországból származó Equilibrium is a zúzósabb oldaláról közelíti meg az általuk művelt folk metal stílust, tehát továbbra sem lehetett szó pihenésről. Nem túl rég jártak nálunk, ráadásul az általános ajnározásukhoz képest sosem tartottam őket egy kiemelkedő bandának a műfajukon belül, szóval inkább csak bele-belenéztem a produkciójukba ma este.
  Rendkívül sokan gyűltek össze a sátorban, egyértelmű tehát a zenekar népszerűsége, és a hangulatot is ügyesen felszították. A zúzósabb, éneklősebb, kántálósabb, ugrálósabb részeket sikerrel alkalmazva végül megfelelően szolgálták ki a folk metal rajongók igényeit. Nekem ugyan nem annyira szimpatikus a „kihaénnem” kiállású, viszonylag új frontember, és továbbra is tartom, hogy az Ensiferum-nak maximum csak a cipőjét kötheti be a társaság, így a figyelmem néha el-elterelődött a koncertről a nézőtér jobb oldalából kolbászt lengető és hajigáló társaság felé, haha!
  
  A kanadai Kataklysm ugyancsak óriási népszerűségnek örvend errefelé, ami nem is csoda, mert már számos elképesztő bulival ajándékoztak meg minket. Most szintén az este egyik legsúlyosabb fellépésének ígérkezett az övék, szóval a rajongók kiéhezve várakoztak a színpad előtt. Aztán végre megszólalt az intro, a tagok felsorakoztak a deszkákon, és belecsaptak a Metalfest eddigi egyik legnagyobb pusztításába.
  Sajnos a hangzás gyengélkedett eleinte, meglehetősen maszatosan szólalt meg a hangfalakból a zajmassza, de aztán nagyjából kitisztult a kép. A friss Heaven´s Venom album nyitónótája, az A Soulless God robbant be rögtön a képbe, majd pedig érkezett a mesterműnek számító Serenity In Fire. A 2000-es évek Kataklysm terméseinek a legnagyobb erősségei ezek a megkapó, hogynemondjam andalító dallamos témák, amelyek viszont ugyanakkor nem csorbítják a súlyosságot és a brutális hangzást. Élőben pedig Maurizio Iacono szuggesztív előadásmódja teszi teljessé az élményt, ahogy a karjait széttárva térdre borul, és teljes átéléssel tolmácsolja a dalokat.
  
  Bár ezen a koncerten is napirenden volt az új album bemutatása, sok korábbi szerzeményt is elhelyeztek a programban. Így hát hallhattuk a The Ambassador Of Pain, Push The Venom, Manipulator Of Souls, Determined (Vows Of Vengeance) dalokat, továbbá egészen különleges, ritkán játszott meglepetésnek számított a Years Of Enlightment/Decades In Darkness nóta, az In Shadows & Dust és As I Slither párossal pedig folytatódtak a már bejáratott elemek. Az új lemez slágerének számít az At The Edge Of The World, a végére pedig pár újabb kiadós zúzás érkezett befejezésül, mint a Crippled & Broken és Like Angels Weeping (The Dark).
  Szokás szerint bombasztikusan erős Kataklysm szettet kaptunk ma is, ez a zenekar egyszerűen nem tud hibázni élőben. Maurizio-t már említettem, de a dobok mögött Max Duhamel elképesztő, hogy miket szegelt. JF Dagenais és Stéphane Barbe szokás szerint hatalmasakat bólogatva reszelték a húrokat, teljes volt az összhang és az átélés. Azért én még hiányoltam 1-2 számot a ma teljesen hanyagolt Prevail albumról illetve néhány további slágert. A régi rajongók már jó ideje fintorognak a banda fellépései kapcsán a korai (´90-es) nóták totális hiánya miatt, de szerintem ők lennének a leginkább csalódottak, ha Maurizio nem lenne képes megfelelően hozni élőben a tébolyodott hörgéseket. Szóval úgy gondolom, hogy összességében nem lehet panaszunk a mai mészárlásra.
  
  A brutális zúzdából más irány felé evezett a német Rage, ők is rendkívüli rajongótáborral rendelkeznek nálunk. Peavy Wagner és társulata már a tiszteletbeli magyar állampolgárságot is megkaphatná, annyiszor játszottak itt. A Strings To A Web albumukat már bemutatták a Diesel Klubban, szóval ma a Metalfesten inkább egy igazi válogatással jelentkezett a Rage. Ezáltal mind a horzsolós power metal nótáik, mind a nagyzenekaros, szimfonikus ihletésű újabb dalok helyet kaptak a műsorban. Peavy egyébként elmondta, hogy a továbbiakban nem tervezik összemosni ezeket a hatásokat, a Rage-nek meghagyják a metalos megközelítést, a szimfonikus dolgaikhoz pedig új zenekart fognak alapítani, Lingua Mortis néven. Most viszont szépen megfértek egymás mellett a nóták, az új lemezes The Edge Of Darkness, a slágerré vált Soundchaser, a karcos Drop Dead, és a fantasztikus szimfonikus mestermű, az Empty Hollow.
  A Rage sosem adott fel a keménységből, az újabb irányvonalas művek esetében sem, a közönség tehát nem hagyott fel egy percig sem a headbang-eléssel és a zúzással. És persze az énekléssel sem, hiszen a zenekar rendkívüli dallamérzékenysége és Peavy testhezálló refrénjei maximálisan ideálisak a közönség bevonására. A szokás szerint végtelenül jókedvű Herr Wagner nagyon ért a rajongók nyelvén, nem engedte egy percig sem leülni a bulit. A gitárfenomén Victor Smolski ugyancsak nagy átéléssel játszott, élmény volt figyelni, ahogy varázsolja a szólóit és reszeli a riffeket. Még egy kis improvizatív szólólehetőség is jutott neki a mai estén. André Hilgers megbízható pont a doboknál, néha ő is besegített kicsit a közönség hergelésébe, amikor épp nem a püföléssel volt elfoglalva.
  
  Az Empty Hollow katarzisa után néhány nagy klasszikus volt még terítéken, az óriási tömegéneklésbe torkolló Set This World On Fire, a kemény, ököllengetős Down, és az ugyancsak kedvenc Higher Than The Sky, amelyet szűnni nem akaróan énekeltetett a közönséggel Peavy. Aztán egyszer csak vége lett a koncertnek, ami azért is meglepő, mert a Rage már a nap egyik főzenekarának számított, és ehhez képest rettenetesen kevés játékidő jutott nekik. Ez bosszúság volt, mert hihetetlen hangulatot kovácsolt a német csapat, és csúszás ide vagy oda, még legalább negyed órát biztosan illett volna a deszkákon tölteniük. De hát ez van. Majd a következő klubkoncertjükön pótolnak.
  
  A Metalfest nagyszínpadának zárása az ugyancsak német Kreator-t illette, akik tökéletes választás voltak erre a pozícióra. Sőt, érdekes módon gyakorlatilag az összes fesztiválkoncerten, amikor csak láttam őket, mindig ők voltak a záróbanda. Talán lehet ezt úgy is értelmezni, hogy a Kreator letaglózó bulija után egyszerűen nincs már értelme színpadra lépni senkinek... Nos, a germán thrash brigád valóban olyan szinten mészárolt, ami még utoljára megtornáztatta mindenki nyakizmait a nagyszínpad előtt. A ´90-es évek bizonytalan kalandozásai óta rendületlenül bivalyerős lemezeket szállító banda mára egyértelműen az élére állt a klasszikus német thrash csapatoknak, ezt a mai koncerten is bizonyították.
  A színpadkép náluk újabban mindig lényeges elem, most is hatalmas kivetítővel és paravánokkal készültek. A Hordes Of Chaos indította el a pusztítást, amit az ugyancsak friss lemezes Warcurse követett, Mille Petrozza hisztérikus hangja pedig csak fokozta az őrületet. A bulihoz tökéletes hangzás párosult, nem csak a frissebb, hanem az egészen régi daloknak is új lendületet adott a bombamódra megdörrenő hangorkán. Nem lehetett nem észrevenni, mennyivel jobban hasít élőben a kezdetek kezdetekor íródott Endless Pain és a Pleasure To Kill. A kivetítőn villódzó refrén segített a Destroy What Destroys You refrénjének együtt üvöltésében, de amúgy sem volt szükség különösebb biztatásra, mert a rajongók rendkívül lelkesek voltak.
  
  A kimértebb tempóval indító Voices Of The Dead-hez rendszeresen félelmetes hangulatú vetítések társultak eddig, most a bevezetés alatt csak a zenekar elmosódott sziluettjei voltak láthatók, ezt kicsit visszalépésnek éreztem. A nóta ettől függetlenül szakított. Mille mindig is híres volt a rendkívül gázos szónoklatairól, most az Enemy Of God előtt is levágott egy elég ostoba szövegelést, ezt jó lett volna megspórolni. Maga a dal persze ennek ellenére csúcspontra járatta az addig is fergeteges hangulatot. Eddig szinte csak az újabb termésekből játszottak, de most következett két igazi klasszikus, az Extreme Aggression és a People Of The Lie.
  A Kreator-nek nincsenek kifejezett lassú számai (pontosabban vannak, de a ´90-es évek kissé elvontabb hangulatú termését nem szokták belevenni a koncertprogramba), ezért folyamatos volt az adrenalinnal telített darálás, a kalapálós, reszelős thrash tempók. Az Outcast album talán egyetlen elfogadott nótája, a Phobia azért rendszeresen előkerül, ma is nagyot ütött a kiabálós refrénnel ellátott zakatolós dal. Viszonylag ritka vendég azonban a Violent Revolution album nyitószáma, a Reconquering The Throne, ez szintén elhangzott tőlük. Utána pedig mi más következhetett volna, mint a The Patriarch intróval ellátott Violent Revolution, az egyik legnagyobb újkori sláger. Lendültek is az öklök azon nyomban.
  
  Innentől már a régi klasszikusoké volt a főszerep, eljátszották a Betrayer-t, az égzengető ordításra felszólító Flag Of Hate-et, és ezzel egybemosva a kimaradhatatlan Tormentor-t. A Kreator így a fesztivál végére megsemmisített mindenkit a sátorban, brutális intenzitású koncertet adtak. Mille Petrozza hisztérikus hangját nem mindenki szereti, de rendkívül karizmatikus frontember ő, aki teljes odaadással játssza a nótákat és végre egészen biztató irányokba vezeti a csapatot. A többi tagon szintén látni lehetett az átélést, az olykor elég kimérten pengető, kimondhatatlan nevű Sami Yli-Sirniö jó sokat bólogatott a mai koncerten, miközben megbízhatóan szállította a riffeket és a melodikusabb szólókat. Christian Giesler precízen alapozott a bal oldalon, a doboknál pedig Ventor kalapálta az ütemeket. Sokan szidják őt régi teljesítménye miatt, de aki meghallgatta a Violent Revolution óta kiadott lemezeket és látta őt élőben játszani, szerintem egy rossz szava nem lehet már Ventor-ra!
  
  A letaglózó Kreator koncert után véget ért a nagyszínpad programja. Tervben volt még a Krisiun fellépésének megtekintése, de aztán másképp alakult az estém, szóval a zenei események szempontjából nekem így ért véget a Metalfest. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a kisebb színpad fellépőit pár bele-belekukkantáson kívül nem sikerült követni, de összességében úgy hiszem, hogy mindkét színpad felhozatala kielégítette a különböző stílusokra nyitott metal rajongókat.
  (Morello)
  
  A fesztivál zárása nem is lehetett volna tökéletesebb, mint egy agytekervényeket simára dózeroló Krisiun koncert. A brazil death metal harcosok mindig brutálisan vehemens koncerteket adnak, és a Metalfest kis színpadán is nagy pusztítást rendeztek. A Kolesne fivérek és Alex Camargo egy tökéletesen összeszokott triót alkotnak, precíz gépezetként sorjáznak kezük alól a húsba maró riffek és a dübörgő blast beatek. A hangzás ezúttal is remek volt (ahogy az idei Metalfesten a legtöbb esetben), letaglózó erővel temettek maguk alá a szélvész gitár és dobtémák. A 45 perc körüli szettben a Vicious Wrath, Bloodcraft, Refusal, Murderer örökbecsű darálmányai mellett egy új nóta is felbukkant, amely alapján az új Krisiun lemez sem lesz a Pap Rita rajongók nagy kedvence. A Krisiun az underground metal szcéna egy igazán kompromisszummentes alakulata, akik a minőségi szerzeményeiket élőben is kellő tűzzel, és precizitással adják elő.
  (Barna)
  
  Abszolút pozitív élményekkel távoztam a 2011-es Metalfest-ről. Az időjárás mindvégig teljesen elfogadható volt, nem kellett végül félni az előzetesen beharangozott folyamatos zuhétól. Egyszer volt csak egy rövidebb felhőszakadást, de hát ennyit mindenki kibír, maximum a „gótika mónikáknak” ázik le a sminkjük, haha!
  A szervezés is sokkal hatékonyabbnak, ügyesebbnek mutatkozott, szemmel láthatóan próbálták kiküszöbölni azokat a tényezőket, amelyek tavaly zavaróak voltak. A színpadok hangzásával nagyjából elégedett voltam. A nagyszínpad mindössze az első napon gyengélkedett egy kicsit, illetve utána is 1-2 banda esetében, de ezen kívül nem hiszem, hogy komoly panaszokat lehetne felróni. A közönség létszáma azért hagyott kívánnivalót maga után, pár óra sétálás után már úgy nagyjából ismerni lehetett látásból a legtöbb jelenlévőt. Illetve nekem még az a bizonyos „fesztivál hangulat” hiányzott egy kicsit, amikor igazán pörög az élet, a színpadok és a sörpultok környékén, valamint a sátrazós résznél egyaránt. Mondjuk ez inkább a helyszín adottságai és kialakítása miatt nem valósulhatott meg.
  
  Remélem tovább folytatódik a Metalfest története, és jövőre hasonlóan színvonalas módon, az eddigiekhez hasonló csúcskategóriás metalbandák jelenlétével tombolhatunk három napig. Persze akinek nem volt elég idén a fesztiválozásból, az még számos helyen lóbálhatja a fejét, belföldön és külföldön egyaránt.
  (Morello)


Kulcsszavak:
  metalfest     wisdom     vicious rumors     misery index     pokolgép     hammerfall     wintersun     saxon     cradle of filth     diabolus in musica     skyforger     visions of atlantis     stonehenge     while heaven wept     primordial     stormwitch     arch enemy     alcest     sabaton     astral doors     suicidal angels     bloody roots     equilibrium     kataklysm     rage     kreator     krisiun 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Metalfest Open Air

 kapcsolódó előadók: 

Pokolgép
Stonehenge

 kapcsolódó cikkek: 

Kataklysm: 2018-ban jön az új album, itt az előzetes

Garage punk Dublin - Otherkin koncert Budapesten

Dirkschneider - Back To The Roots Part II

Wintersun, Whispered, Black Therapy

A Decapitated helyett a Vader lesz a Kreator turné vendége a Dagoba mellett
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Testament, Annihilator, Death Angel
Lovasi 50
James Newton Howard
Dirkschneider - Back To The Roots Part II
Female Metal Voices 2017 (The Birthday Massacre, Sirenia, The Agonist, Xerosun, Antalgia)
Serious Black Magic world tour
Alestorm, Aether Realm, Troldhaugen
Avatarium, The Slayerking
Wintersun, Whispered, Black Therapy
Richie Kotzen
Amon Amarth, Sear Bliss
FEZEN 20
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
 kapcsolódó fotók: 

MetalFest arcok 1 - 2011. június 5. Metalfest 2011

MetalFest arcok 2 - 2011. június 5. Metalfest 2011

Vicious Rumors (USA) - 2011. november 28. Club 202

Pokolgép - 2011. június 3. Metalfest 2011

Pokolgép - Hammerfall (SWE) - 2011. június 3. Metalfest 2011

Pokolgép - Hammerfall (SWE) - 2011. június 3. Metalfest 2011

Hammerfall (SWE) - 2011. november 28. Club 202

Wintersun (FIN) - 2011. június 3. Metalfest 2011

Saxon (UK) - 2011. június 3. Metalfest 2011

Cradle of Filth (UK) - 2011. június 3. Metalfest 2011
While Heaven Wept (USA) - 2011. június 4. Metalfest 2011
| Primordial (IR) - 2011. június 4. Metalfest 2011
| Stormwitch (GER) - 2011. június 4. Metalfest 2011
| Arch Enemy (SWE) - 2011. június 4. Metalfest 2011
| Sabaton (SWE) - 2010. november 14. Club 202
| Sabaton (SWE) - 2011. június 4. Metalfest 2011
| Suicidal Angels (GR) - 2011. március 13. Dürer
| Bloody Roots - 2011. június 5. Metalfest 2011
| Kataklysm (CAN) - 2011. június 5. Metalfest 2011
| Rage (GER) - 2011. június 5. Metalfest 2011
| Kreator (GER) - 2011. június 5. Metalfest 2011
| Krisiun (BRA) - 2011. június 5. Metalfest 2011
 kiemelt 
Karácsonyi nagykoncertet ad Gájer Bálint
  
A magyar „Swing´n Pop” zenei stílus meghonosítója december 21-én a MOM Sport Rendezvényközpontban ad koncertet harmadik nagylemezének, a “Swing karácsony”-nak a zenei anyagából

Harlem Globetrotters, show Budapest!
Enrique Iglesias dupla koncertet ad tavasszal Budapesten!
Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 six feet under    óperentzia    rocktusa    zac efron    veszprém    szex és new york 2.    christian bale    esti kornél    pilinszky jános    dead can dance    hungarica    kiskalász    az igazi kaland    delain    random deeds    tintin kalandjai    simple plan    steve carell     anne hathaway    fábián juli    joana amendoeira    kraanium    adam darski    volt 2001    eric bana  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!