beszámoló [koncert]  2011. április 28. csütörtök   05:45

nincsen hozzászólás

  Úgy tűnik, a Children Of Bodom az utóbbi időkben arról híres, hogy a leglehetetlenebb turnépartnerekkel képes útra kelni. 2009-ben a Cannibal Corpse társaságában jártak nálunk a SYMA csarnokban, ahol meglehetősen furán méregette egymást a véres hentesbárdot lóbáló kannibál rajongó és az élete első acélbetétes bakancsában és zenekaros pólójában büszkén feszítő tini... Most pedig a folk metal nagyágyúnak számító Ensiferum-mal osztották meg a színpadot Bodomék, akik szintén eléggé más stílust képviselnek, de itt legalább van annyi közös pont, hogy mindkét zenekar rendkívül népszerű a fiatalok körében, ezáltal talán a rajongótáborok átfedése is nagyobb. A harmadik fellépő pedig a Svédországból származó Machinae Supremacy volt, akik hangzásukban a retro computerek rajongóit is maguk köré próbálják csábítani.
  
  Mind a Bodom-ot, mind az Ensiferum-ot képesnek látom arra, hogy önmagukban is meggyőző tömeget vonzzanak a Petőfi Csarnokba (együtt meg pláne). Sokan várakoztak a bejutásra, de összességében nem érte el a létszám az izzadtságpárás teltházat. Gyanítom, hogy a Machinae Supremacy nálunk nem rendelkezik komolyabb táborral, de mégis voltak páran, akik kifejezetten kíváncsiak voltak rájuk. A csekély ismertség ellenére nem mondható ifjoncnak a csapat, hiszen 2000-ben alakultak meg, és számos kiadvány kapcsolódik a nevükhöz. A banda különlegessége abban rejlik, hogy a retro gamereknek oly kellemesen csengő Commodore 64 hangzását is próbálják egyéni módon belevegyíteni az alapvetően power metal jellegű muzsikájukba, ezáltal (a SidStation kütyü után) SID metal-nak nevezik magukat.
  Nos, ehhez képest a fellépésük nem hagyott mély nyomot bennem. Volt pár jó nóta és téma, amelyre felkapta a fejét az ember, de egyrészt maguk a dalok összességében nem voltak annyira magukkal ragadóak, ahogy az egy power metal zenekarnál létkérdés, másrészt pedig a kissé kiegyensúlyozatlan hangzásnak köszönhetően a spéci prüttyögős háttér sem jött át annyira a zenében. Lelkesek voltak, élvezettel játszottak, és egészen biztosan voltak olyanok, akiket megnyertek maguknak ma este. Engem nem.
  
  Az Ensiferum neve már régóta jól cseng Magyarországon, számos bombasztikus bulit szállítottak le nekünk az utóbbi években. Biztosak voltunk benne, hogy ezúttal sem lehet csalódni bennük, és ez be is vált. A finn csapat meggyőző magabiztossággal darálja a gyors és még gyorsabb folk metal csapásokat, koncerten egyszerűen egy élmény együtt tombolni velük.
  Bár az Ensiferum viszonylag hosszú nótákkal rendelkezik, a ma este terítékre kerülő nyolc dal azért összességében kevésnek bizonyult, még akkor is, ha nem ők voltak a főzenekar. Az új lemez nyitónótája, a From Afar rögtön megalapozta a hangulatot, ami az egyenesen klasszikusnak mondható Token Of Time során pedig egészen a tetőpontjára hágott. Lengtek a hajak, egy percre sem csillapodott középen a nyomulás, a nép egy emberként fújta a szövegeket.
  A szokásos „egyenruhájában” (értsd: a „harci” szoknyán és hadicsíkokon kívül félmeztelenül) kiálló csapat lelkesen pörgött a színpadon, különösen Petri Lindroos énekes és Sami Hinkka basszeros voltak a fő hangulatteremtők. A billentyűs hölgy, Emmi Silvennoinen nem vett részt a meztelenkedésben (valószínűleg sokak bánatára), inkább szolidan lóbálta a haját a hangszere fölött. Bár mindig volt pár szava a közönséghez, Petri nem vitte túlzásba a kommentálást, inkább a dalokra koncentráltak.
  
  Előkerült még az ugyancsak jól ismert Into Battle, a legújabb slágernek kikiáltott Twilight Tavern, az első lemezről pedig a Guardians Of Fate. A rajongók teljes extázisban pörögték végig a gyors nótákat, majd pedig az Ensiferum rátett a sebességre még egy lapáttal, hiszen következett az Ahti. A teljesen finn szövegű Lai Lai Hei-t ugyancsak anyanyelvi szinten fújta a közönség, ebből is látszik, mennyire ismertek és közkedveltek az Ensiferum szerzemények. Koncertzárásként egy kis éneklésre biztatta a jelenlévőket Petri, a „Tattarara-tattarara” kórusból pedig egyértelművé vált, hogy az Iron lesz az utolsó nóta. Bár sokan szerették volna visszatapsolni a finneket, sajnos a mai napba ennyi fért bele. Remek buli volt, aggódni pedig nem kell, hiszen az Ensiferum gyakori visszatérő vendég nálunk.
  
  Alexi Laiho (a Galaxis Útikalauz után szabadon) minden bizonnyal sikerrel pályázna a „fucking” szó legindokolatlanabb használatáért járó díjra. Sőt, nála csak olyan van. A Children Of fuckin´ Bodom mocskos szájú gitár-fuckin´-zsenije és fuckin´ bandája már bőven túl van karrierje fuckin´ zenitjén, de még mindig fuckin´ óriási népszerűségnek örvendenek, és menetrendszerűen szállítják az újabb és fuckin´ újabb fuckin´ albumokat.
  
  (Ugye milyen idegesítő?)
  
  Idén Relentless Reckless Forever címmel érkezett a friss Bodom dalcsokor, így természetes volt, hogy ez az album fogja adni a mai koncert alapját. De azért legyünk őszinték, a közönség a korai 2000-es évek szerzeményeire volt leginkább kíváncsi, amikor igazán elemében volt a zenekar, és az újdonság erejével ható, ráadásul rendkívül fogós szerzeményeket tettek le az asztalra.
  Bodomék nem készültek különösebben látványos színpadképpel, inkább a fényjátékkal erősítették a vizuális élményt. Alexi mellett a csapat másik kulcsfigurájának számító Janne Wirman volt a legaktívabb, neki két szinti is fel volt állítva a színpad két oldalán, így hol az egyikhez, hol a másikhoz bumlizott át. A csapat vegyesen válogatott az újabb és a régebbi nótákból, a kezdésként eljátszott Not My Funeral után rögtön a Bodom Beach Terror következett, majd pedig a nagy kedvencemnek számító Needled 24/7. Viszonylag jól szóltak, de a gitároknak adhattak volna még egy kis kakaót, mert Alexi legendás szólói és a riffek sokszor beleolvadtak a zenei alapba.
  
  Két friss szerzemény, a Shovel Knockout és a Roundtrip To Hell And Back után 2005-ből érkezett az In Your Face és a Living Dead Beat. Sajnos a legkorábbi albumokról keveset játszottak, a Hatebreeder-ről a Children Of Bodom hangzott el, a debütáló Something Wild-ról pedig az égvilágon semmi.
  Hátra volt még a Hate Me!, Blooddrunk, Angels Don´t Kill, Follow The Reaper, Downfall, és már el is röppent az idő. Radásként egy friss és egykorábbi nótát hallhattunk az este két legjobban preferáltalbumáról, a 2011-es Was It Worth It? mellett a 2003-as Hate Crew Deathroll album címadója hangzott el, majd némi búcsúzkodás után távozott a színpadról a tagság.
  
  A korai évek egyértelmű piedesztálra emelése óta már meglehetősen ellentmondásos a megítélése a Children Of Bodom-nak, ez a mai koncerten is tapasztalható volt. Nagy gond nincs az új dalokkal, de a Blooddrunk és a Relentless Reckless Forever-re is egyaránt igaz, hogy a Bodom-tól egyfajta rutinmunkák ezek, amiket csuklóból kiráz magából a zenekar, anélkül hogy kifejezetten megerőltetné magát a dalszerzés területén.
  Mindez az előadásukon is látszódott, ez is ugyacsak rutinmunkának tűnt. Lejátszották amit kellett, de nem látszott rajtuk semmilyen lelkesedés, hogy ők mennyire élvezik a színpadot. Alexi Laiho elmormolta a kötelező mantrákat, hogy mennyire jó itt lenni, de túlzottan is látszott az unottság a brigádon. Már jó ideje együtt zenélnek, megrendelésre gyártják az albumokat, de lehet hogy jobbat tenne egy kis szünet, némi feltöltődés, akár egy kis projektezés, nem tudom... Valahogy újra fel kellene szítani a tüzet a Children Of Bodom zenészeiben, hogy újra meglegyen bennük az akarás, hogy valami igazán nagyot robbantsanak.
  
  Én úgy gondolom, hogy érdemes volt ellátogatni a Petőfi Csarnokban mindegyik banda rajongóinak. Ha egy kicsivel is, de a Children Of Bodom volt az, akik elmaradtak a várakozásaimtól. Nem volt rossz a koncertjük, de hát nekem mégis az maradt meg legjobban a mai estéből, hogy „tattarara-tattarara”!

Kulcsszavak:
  children of bodom     ensiferum     machinae supremacy 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás