szerző: MorelloKalapács, Spirit Blue, Salvus 2011. április 23, Club 202
Most gondoltam bele, hogy talán már 2 éve is van, hogy utoljára láttam színpadon a Kalapács zenekart. Hogy miért alakult így, arra saját magam sem tudom a választ, pedig az egyik kedvenc hazai heavy metal bandámról van szó. Úgy látszik, mostanság elkerülték egymást az útjaink, arra viszont emlékszem, hogy az az ominózus fellépés egyáltalán nem vett le a lábamról. Mint ahogy mindenki más esetében, Kalapács József feje felett is megy az idő. Nyilván nem várható el, hogy ma is úgy énekeljen, mint 20 éves korában. Bár a középtartományban még mindig az ő hangja a legjobb, legszerethetőbb a hazai heavy metal színtéren, a rekesztésekkel és a legendás sikolyokkal viszont manapság már igencsak küszködik. Szóval kíváncsi voltam, hogyan alakul a mai este, bíztam benne, hogy ezúttal jó szájízzel távozok majd. Sajnos ezúttal is voltam olyan ostoba, hogy komolyan vettem a kiírt időpontokat, pedig a Wigwamról mindig tudni lehetett, hogy a pontosság arrafelé olyan ritka, mint a fehér Zorró... Szóval az első zenekar kezdéséhez még vagy egy órát unatkozhattunk. Mondjuk az is igaz, hogy rendkívül kevesen voltak lent, biztosan belejátszott a húsvéti időszaktól kezdve más koncertekig sok minden. Szegény Salvus például egészen pontosan nulla létszámú közönségnek játszott, hiszen minden jelenlévő a padoknál ülve, sört szürcsölgetve nézte végig az előadásukat. A srácok viszont szemlátomást nem csináltak ügyet a dologból, teljes erővel belevetették magukat a tombolásba, olyan átéléssel nyomták, mintha 500 ember előtt játszanának. Elismerésre méltó hozzáállás! Korábban már jó barátságot kötöttem mindkét megjelent nagylemezükkel, most a rendelkezésre álló idejük nagy részét az új Önharckép album bemutatására szentelték. Az Amikor Elfordulsz, Noé Ébredése, Üzenet, Ketten Egyedül, Festékre Vászon nóták hangzottak el, de a Minden Kezdet lemezt is megvillantották. Jól szóltak, kiváló előadást láthattunk tőlük, a közönségtől az inaktivitás ellenére az elismerő tapsot és ovációt sikerült bezsebelniük.
Következett a Spirit Blue nevű formáció, ami egy nagy kérdőjel a szememben. A tagokon túlburjánzó siltes sapkák, rövidgatyák, tornacsukák alapján kapásból valami hardcore/metalcore történetre tippeltem, és ez be is vált. Pattogós, üvöltős, súlyosan riffelős nótákat kaptunk a nyakunk közé, amivel nem is lett volna baj (pláne hogy én szeretem az ilyesmit), de egy Kalapács zenekar elé enyhén szólva is megkérdőjelezhető döntés volt a Spirit Blue leszervezése... Pláne a különféle (modernebb) stílusok iránt jellemzően intoleránsabb heavy metalos közönség szempontjából. A srácok egyébként javarészt feldolgozásokat játszottak, egy Slipknot People=Shit-tel kezdtek, de elhangzott még a Sepultura-tól a Chaos AD és a Roots, valamint két Hatebreed nóta is. A maguk nemében nem voltak rosszak, de egyrészt még sokat kell gyúrniuk arra, hogy a stílusukban emlékezetes zenekarként tarthassuk nyilván őket, másrészt pedig ilyen hardcore-os gyűlöletbombáknak sokkal vastagabban kellene megdörrenniük. Hát... majd talán a saját közegben bizonyíthatnak.
Következett a Kalapács zenekar, akikre már mindenki méltóztatott előrevonulni. Szellős félház jött csak össze a küzdőtéren, de hát ma ez egy ilyen buli volt. A banda szokás szerint jó kedvvel lépett a deszkákra, ám Bivi azt is elmondta már az elején, hogy megfázása és torokproblémája miatt kénytelen most takaréklángon üzemelni. Ezt mindenki elfogadta, és inkább a nótákra koncentrált a közönség, amelyek nagyjából egyenlő arányban képviselték az énekes életútját. Természetesen az egészen kiváló, 2009-es Apokalipszis albumról is bekerült a programba néhány dal, mint a Sohase Vár és a Patkánymese. Érdekes módon a korábbi Kalapács albumokról csak mutatóba érkezett néhány nóta (Őszintén, Itt Leszek, Bűnöm A Rock), a mai estén egész komoly blokkot jelentett az Omen munkássága (Fagyott Világ, Bízd Rám Magam, Pokoli Évek), valamint természetesen több klasszikus Pokolgép slágert is elővettek. A Gép-induló, Itt És Most, Ítélet Helyett mellett bekiabálásra még Pokoli Színjáték is helyet kapott a programban. Látszott, hogy a jelenlévők javarészt azok közül kerültek ki, akik betéve ismerik a Kalapács diszkográfiát, ők voltak azok, akik ezt a nem túl ideális időpontot inkább a Club 202-ben töltötték el. A hangulatra nem lehetett panasz, a közös éneklésekre és a tombolásra mindenki vevő volt. A zenekar a tőlük megszokott színvonalon játszott, túl sokat nem mozogtak a deszkákon, de a munkájukban nem volt hiba. Kalapács József elég „biztonsági játékot” játszott végig, de ez szerintem teljesen érthető és elfogadható, jobb volt így, mintha betegen próbált volna meg hangszálakrobatikázni, aztán jól belesült volna. Egy dologba lehet csak belekötni, az alig több mint 1 óra játékidő azért igen kevés volt. Főzenekarként még egy fél órát illett volna játszani, és Bivi állapotára tekintettel még azt se várta volna senki, hogy a hangszálgyilkos „kötelező slágereket” vegyék terítékre. Sőt, ideális alkalom lett volna néhány nyugisabb tempójú, élőben hiánycikknek számító nóta leporolására. Na mindegy, a jó hangulatból nem volt hiány, és végül is ez a lényeg.
Húsvét előestéjén még egy jó kis metal koncerten vehetett részt, akinek kedve volt. A Salvus minőségi prog/power metallal mutatkozott be, a kissé fekete báránynak számító Spirit Blue-tól egy kőkemény hardcore produkciót láthattunk, a Kalapács zenekar pedig mind a saját, mind az Omen, mind a Pokolgép nótáiból állított össze egy jó csokrot. Bár tavaly megjelent egy válogatás a 2000 és 2010 közötti Kalapács szerzeményekből, remélem rövidesen egy újabb sorlemezt is a kézhez kapunk tőlük.