beszámoló [koncert] 2003. május 22. csütörtök 15:35
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaPoison The Well, Stairland, Open Hand, Bridge To Solace 2003. április 21. Kultiplex
Bridge To Solace
Hatalmas ünnepségre” gyűlt össze a több mint 300 fanatikus hardcore rajongó április 21-én a Kultiplexben. A mai színtér egyik nagy kedvence a Poison The Well hozta magával a skandináv Stairland-et és az amerikai Open Hand-et, s mindezt megelőzve a Newborn felbomlását követően megalakult Bridge To Solace nevű formáció borzolta a kedélyeket.
Az ex-Newborn tagokat is magáénak tudó, de teljesen más zenei irányokat képviselni akaró Bridge To Solace, nem sokkal megalakulása után már ki is rukkolt első CD-jével, mely Of Bitterness And Hope címmel elvileg hamarosan beszerezhető. A csapat honlapja még sajnos nem teljes, így nem sokat olvashatnak róluk az új rajongók, de a Let It Burn Records honlapjáról mindenki letöltheti a These Maps Are Written With Blood című számot. Jakab Zoli felelős a vokálért, mint ahogy ezt már tőle megszokhattuk, Fellegi Ádám a dobok helyett a gitárral virtuózkodik, csakúgy mint Alberti Kriszitán is. A dobok mögött Kuttner Tamás ül, míg Sztojka László a basszeros. A stílus nem szokatlan a fiúktól, gyors, helyenként melódikus Zoli egyre gyakrabban vállalja be a dallamos részek kiéneklését is hamisíthatatlan hardcoret hallhatunk. Helyenként némi igazításra szorulnak még a nóták, de lehet, hogy ez a kevés koncerttapasztalatnak tudható be. Még a srácok sem voltak tisztában a számcímekkel, ha jól vettem le a történéseket, így most én is eltekintenék tőlük, de minden bizonnyal, aki beszerzi az albumot hamar megbarátkozik majd a fülbemászó témákkal. Magyar részről méltó alaphangulatot biztosított a Bridge To Solace a hátralévő pár órára.
Open Hand
A külföldi fellépők közül a néhány éve alakult Open Hand lépett először színpadra. Ritka, de itt az élő példa rá, hogy egy banda a filmvilág hőn szeretett” otthonában próbálkozzon zenei kvalitásainak bizonygatásával, de az Open Hand-nek úgy gondolom sikerült megmutatnia a hazai közönségnek, hogy Hollywoodban nem csak filmeket, de remek zenekarokat is találhat az ember. Justin Ishan énekes-gitáros alapította a bandát s hamar olyan neves zenekarok társaságában találták magukat a srácok, mint a Grade, a From Autumn To Ashes vagy éppen a Thursday. Zenei palettájuk széles skálájából mi is kivehettük a részünket, igaz eddig megjelent két EP-jük és nemrég debütáló The Dream albumuk nem nyújt bő kínálatot. Annál változatosabb a zene, amit művelnek. Helyenként tökéletes emo, néha hardcore beütések érződnek s nem utolsósorban le se tagadhatnák az indie-rock-hoz való vonzódásukat. Justin hangja, ha nem is olyan tökéletesen kifinomult, mint a nemrég itt járt David-é a Leiahból, de mindenképp említésre méltó, nem beszélve arról, hogy remekül tudja kombinálni a tiszta éneket az ordítósabb részekkel. Ebben persze Jeff Meyer a basszeros is segít neki, hisz nagyon jól eltalált belépéseivel néha beleénekel a témákba - még változatosabbá teszi a hangzást. Ráadásul az a hihetetlen lelkesedés, ami az első pillanattól jellemezte Jeff viselkedését, remek hangulatot kölcsönzött az egész produkciónak. Akrobatikus mutatványaival, sugárzó energiájával az egész terem atmoszféráját felvillanyozta. Valószínűleg korábbi metal-core csapatából hozta magával ezt a zúzós” stílust és persze a dobost, Alex Rodriguezt, aki szintén igen meggyőzően püffölte a felszerelést. Végül megemlíteném még a gitárost Sean Woods-ot is, aki korábban roadie-ként ügyködött de mára az ő játéka is tökéletesen beleillik a képbe. Az egyetlen apró szépséghibája talán az volt a szereplésnek, hogy úgy érződött mintha direkt visszafognák lendületüket, direkt nem mennek át tiszta hardcoreba pedig azt akarják hanem maradnak ennél a lehiggadt, érett zenei hangulatnál. Persze az is lehet, hogy pont ezért olyan érdekes, amit művelnek. A banda fiatal kora ellenére már a Trustkill-lal szerződött s a The Dream albumot is már náluk hozták ki a piacra. A korong specialitása”, hogy a korábbi Evolutions EP és a Radio Days EP összegyúrásából készült el egy bónusz” dal hozzáadásával, amit még 2001-ben vettek fel. Mindenesetre az előadott dalok és a hozzáállás, hogy minél tökéletesebb és élvezhetőbb produkcióval rukkoljanak elő a közönség szórakoztatása végett, azt bizonyítja, hogy még sokra vihetik a srácok.
Stairland
Sok mindent nem hallottam a következő bandáról, de annyit biztosan tudtam, hogy valami egészen sajátos, a normál ember számára tébolyodottnak tűnő zenei vonulatot képviselnek a stockholmi arcok. A Stairland-ről van szó, s akinek még nem volt szerencséje hozzájuk talán leginkább a Meshuggah stílusához tudnám hasonlítani őket. Iszonyat profi cuccal, precíz minden szinten maximális odafigyelést igénylő, hibáktól mentes agyszaggató durvulás, amit a svéd banda produkál. Igaz, hogy néhány szám után kissé monotonnak tűnhet az egész, de aki szereti a drumnbass-es elemeket, a nem szokványos hangszerek” érdekes hangzásvilágát, vagy egyszerűen a svéd zeneipar tökéletes megszólalásának hódol, annak feltétlenül be kell szerezni a csapat ezidáig egyetlen Shapeless című korongját. Gondolom a belga Fuel kiadót is ez az őrültnek tűnő helyenként kissé kaotikus zene fogta meg és persze a fiúk kinézete. Mind a négyen egyenszerelésben, frissen borotvált fejjel jelentek meg a színpadon, két hatalmas fémhordóval és valami műanyag csővel kiegészítve a szokásos cuccot. Marcus a gitártémák mellet az énekért is felelt, s akik nem hagyták el idő előtt a termet hallhatták, hogy ordításai mellett komoly énekhanggal is rendelkezik. Egy kis odafigyeléssel gondolom ebben nincs hiány a srácoknál a dallamos részekre több hangsúlyt fektetve az elkövetkező évek egyik legkiemelkedőbb csapatává válhatnak. Martin a basszeros hamar megmutatta, hogy nem kell ahhoz Ausztráliába menni valakinek, hogy megtanulja a didgeridoo használatát, ráadásul kissé modernizálva”. (Az eredeti hangszer speciális fából készül, míg Martin egy műanyagcsövet használt.) Finn és Robin hasonló feladatokat látnak el, de míg az első a szokásos dobcucc mögött ténykedik, addig Robin a két fémhordóból igyekszik minél többet kihozni, s az elektronikus témákért is ő felel. Úgy láttam sokaknak nem volt ínyére a stílus, de szerintem nagyon érdekes és profi volt, amit az északiak műveltek. Csak így tovább!
Poison The Well
Következhetett végre a mindenki által annyira várt Poison The Well. A 97-es megalakulása óta sok mindenen átesett már az együttes mint minden újonnan alakult csapat de azt hiszem napjaink egyik legmeghatározóbb hardcore együtteséről van szó. A Trustkill is az 1999-ben rögzített The Opposite Of December című albumuk kapcsán figyelt fel rájuk, s azóta már kijött a Tear From The Red is, sőt nyáron itt a következő album, amelyről mi akik jelen lehettünk a Kultiplexben már hallhattunk egy kis ízelítőt. A To Mandate Heaven-nel indítottak, s az első riffek után rögtön elszabadult a pokol. Sajnos egyre ritkább, hogy ennyien tiszteletüket teszik egy-egy koncerten - nem értem miért kell ahhoz világhírű” csapatnak érkeznie, hogy kíváncsiak legyenek rájuk a hardcore kedvelők de ha lejönnek, akkor legalább zúznak egy kicsit. A koncert minden egyes pillanatában őrjöngött a közönség, ami nem is csoda hisz kitettek magukért az amerikaiak rendesen. A Tear... album nyitónótájával” folytatódott a koncert, s a videóklipes Botchla tovább szította a felfokozott hangulatot. Jeffrey tudtunkra adta, hogy ma sem okoz neki komoly problémát a mérges ordításokból, a dallamos részekre való áttérés, s a Lazzaro dallamos részeit már a közönséggel énekelte együtt. Ryan és Derek a két gitárvirtuóz” gondoskodtak arról, hogy ha éppen nem volt fent húsz rajongó a színpadon, akkor ők mozogják be a területet. Igaz egyiküknek többször is meggyűlt a baja a húrokkal kétszer is elszakadt -,de szerencsére közben hallhattunk vicces sztorikat (nem kímélték egymást a tagok). Hamarosan elérkeztünk a szerintem - egyik legjobb Poison nótához a Slice Paper Wrists-hez. Chris kimagasló dobjátéka és a tempó különös váltogatása, nem is beszélve a basszeros Mike témáiról, kegyetlenül el van találva. Remekmű! Öröm volt nézni, ahogy többen kapaszkodtak Jeffrey kezében és próbálták énekelni a mikrofonba a dalszöveget. Ismét az új album következett, mégpedig a Sticks And Stones Never Make Sense képviseletében. Jeffreynek itt már kissé meggyűlt a baja a magasabb dallamtémák kiéneklésével, de egyáltalán nem volt zavaró. Leküldték még a Parks And What You Meant To Me-t kőkemény hardcore lövedék kis énekkel fűszerezve és egy új dalt a Zombies Are Good For Your Health-et. Erről talán annyit, hogy ha ilyen súlyosan tömör agressziót fog nyújtani a teljes várható album, akkor biztos siker lesz. Zárásképp jöhetett a The Opposite... talán két legjobb nótája. Az Artists Rendering Of Me-t az egész terem együtt ordította Jeffrey-ékkel, eufórikus hangulat uralkodott. Olyan erővel, energiától túlfűtötten áramlott a közönség felé a dal minden sora, hogy képtelenség volt nem átadni magad a zenének Teltházas tombolás. A Nerdy-ről nem is beszélve. Talán csak azon lehet csodálkozni, hogy a Kultiplex egyben maradt. A leggyámoltalanabbakból is előhozta az állatot, mindenki ugrált, énekelt, egy igazi, tiszta, családias” hardcore este volt ez, hasonló, profi előadókkal.
Azt hiszem, akik lejöttek, nem bánták meg és talán elgondolkoznak azon, hogy érdemes lenne lejönni a kisebb bulikra is hisz ott ugyanolyan tehetséges, komoly lelkes bandákkal találkozhatunk akik mindössze a hírnevükben (ami talán nem is fontos...) különböznek az ezen az estén hallott csapatoktól.