beszámoló [koncert]  2011. március 23. szerda   16:50

nincsen hozzászólás

  Mi a franc értelme van most már lassan minden turnét, klubbulit minifesztivállá terebélyesíteni? Persze hogy szükség van egy koncerten előzenekarokra, utóbbiaknak is jó lehetőség az ilyen, de úgy érzem kezdünk átcsúszni a paci túlsó oldalára, ami meg ráadásul senkinek nem jó. Példa rá a legutóbbi Stuck Mojo koncert (de továbbiakat is fel lehetne emlegetni), ahol a felvezetőket néhány lézengő és totális érdektelenség fogadta, mindenki a főzenekarra érkezett meg.
  Úgy gondolom, hogy egy turnéra bőségesen elég lenne egy előzenekar, esetleg még egy (helyi) csapat, és ezt még talán a közönség is szívesen végigkövetné, ők pedig megkapják a bemutatkozási lehetőséget, szóval mindenki boldog lenne. 3-4 hótismeretlen bandának viszont saját magának is kínszenvedés 5-10 lézengő előtt játszani: a céljukat nem érik el vele, a közönség meg el is fárad addig, amíg a főzenekar ideje végre elérkezik. Persze értem én, hogy a költséghatékonyság és a logisztika játszanak itt főszerepet, de a végeredmény igazából senkinek nem kedvező. Előzetesen a programot vizsgálva, egyértelműen a Death Angel és a Suicidal Angels voltak ma este a fókuszban, a Resistance, Adimiron, Roots Of Death zenekaroknak viszont semmilyen létjogosultságát nem láttam, pláne hogy talán maga a Jóisten se hallott még soha róluk.
  
  Ezt a szép fenti fejtegetésemet máris sikerül a következő mondatban megcáfolnom, ugyanis a Roots Of Death olyannyira meggyőző előadást produkált, hogy mindenképpen jó volt megismerni őket. Zeneileg valahol a thrash metal és a metalcore között tanyáznak, talán a Cataract lehet alkalmas viszonyítási pontnak (bár náluk thrash-esebbek), már csak azért is, mert ez a csapat is Svájcból származik. Hogy a mérhetetlen csokizabálás vagy az óramű pontosság teszi, azt nem tudom, de egyszerűen izzott a színpad a srácok alatt. Nem tartalmazott túl nagy megfejtéseket a zenéjük, jellegzetes thrash metal riffeket és hardcore/metalcore súlyosságot másoktól is hallhattunk már ebben a formában, de olyan hihetetlen elánnal és totális beleéléssel zúztak a színpadon, amely BÁRMELY bandánál példaértékű lenne.
  A két gitáros megállás nélkül headbang-elt, átszellemülten reszelték a riffeket, a basszeros srác is pattogott, mint a gumibolha. A szövegeket mindannyian együtt üvöltötték a legnagyobb túrás közepette is, látszott hogy 200% adrenalinnal pörgött az egész brigád. A dobos szegelt ahogy illik, frontemberük pedig bejárta a színpad minden zugát, miközben ádázul süvöltötte a mondanivalót. Mindent megtett, hogy a közönséget aktívabb részvételre hergelje, de nem rajta múlott, hogy a néhány odatévedt lézengő nem vette a lapot. Az a pár ember aki ott volt, tisztességesen végighallgatta a Roots Of Death programját, a többiek pedig csak az utolsó két zenekarra érkeztek meg. Szóval ilyen helyzetben nem lehetett nyerni a svájciaknak, de ők mégis úgy játszottak, mintha ez lenne életük legnagyobb bizonyítási lehetősége, és ez minden tiszteletet megérdemel. Nagy gratuláció a Roots Of Death gárdájának, a nótáiknak is biztosan utána fogok járni, mert zeneileg is tetszett, amit csinálnak. Ilyen kiállással kell metalt játszani, kérem szépen...!
  
  A következő két formáció, az Adimirion és a Resistance ezzel szemben már egyáltalán nem fogott meg. Előbbi hasonlóképpen thrash-metalcore ötvözetet játszott, utóbbi pedig inkább a deathcore irányából bugyborékolt, de kiállása és egyénisége egyik bandának sem volt. Unalmasak voltak a nóták is, így egyre inkább arra vetemedtünk, hogy a szomszédos kisteremben lévő bulira somfordáljunk át, ahol valami amatőr light rock/alteros est volt, (egyelőre) nagyságrendekkel több jelenlévővel. Azért valahol ez is durva. Másrészt tele volt az egész terem 15-17 éves kiscsajokkal, akik minden elhangzó nótát fülrepesztő sikoltozással nyugtáztak (a hangorkánba mi is elhelyeztünk pár öblös hörgést, amúgy színesítő jelleggel. Biztos örültek nekünk, haha...!) Épp ekkortájt érkezett meg a Dürer Kertbe a Death Angel tagság is, Mark Osegueda például olyan fülig érő vigyorral nézett körül, mintha egyenesen a Nirvánába lépett volna be. Szegénynek ekkor talán még nem esett le, hogy ez a népség bizony nem az ő koncertjükre jött, hanem csak egyen-fekete pólós, pocakosodó metalosokat fog majd maga előtt látni. Valahogy annyira magam elé tudom képzelni, ahogy ezt realizálva egyre inkább olvad le a jó Mark arcáról az eszelős vigyor, haha...!
  
  No de végre lementek az előzenekarok, hátra volt még az „Öngyi Angyi”, vagyis a Suicidal Angels. Ők már rutinos csapatnak számítanak, hiszen a Dead Again címmel megjelent albumuk már a harmadik nagylemez a sorban. Kisebb csodával felér, hogy végre láthattuk a bandát a hazai deszkákon, ugyanis (nagy bánatukra) valószínűleg igen közeli viszonyt ápolhatnak bizonyos Murphy nevű úriemberrel, akinek áldásos tevékenysége nyomán mindig a legutolsó pillanatban maradt el a Suicidal Angels magyarországi koncertje. Jöttek volna a Bonded By Blood/Fueled By Fire duó társaságában és az Onslaught-tal egyaránt, de végül sosem sikerült még bemutatkozniuk nálunk. Én magam fesztiválon, nagy színpadon láttam már őket, ahol nem igazán tudtak érvényesülni, de bíztam benne, hogy egy közvetlenebb hangulatú klubbuli lesz az ő igazi terepük. Nem is tévedtem, ez a fajta oldschool thrash ha jól játsszák, legyalul mindenkit a teremben. És a Suicidal Angels jól játszotta.
  Már a színpadra lépésükkor érződött a levegőben, hogy energikus, kemény bulinak nézünk elébe. A görögök nem sokat finomkodtak, rögtön elkezdték reszelni a friss lemez nyitónótáját, a Reborn In Violence-t. A létszám ekkorra már egy fokkal használhatóbb szintet ütött meg, bele is vetették magukat sokan a tombolásba. A banda erőteljesen, nyersen szólt, de ez illett is az ő stílusokhoz. Főleg a Dead Again lemez volt napirenden, de pár dal erejéig a korábbi alkotásokat is megidézték. Különösen nagyot ütöttek a Bleeding Holocaust, Dead Again, és a koncertzáró Apokathilosis nóták.
  Ahogy oldschool thrash bandához illik, az ő zenei világuk sem túlzottan bonyolult: szélvészgyors reszelés, folyamatos tuka-tuka ritmus, sivítós szólók, agresszív szövegköpködés. Vagyis ahogy a Sepultura a Schizophrenia/Beneath időszak alatt, illetve a korai Slayer és Exodus tanította. Gyakorlatilag így épül fel minden Suicidal Angels szám, és mindez már középtávon is unalmassá vált volna, ha a görögök nem produkálnak ilyen lendületes, adrenalinbombával felérő előadást, másrészt pedig ügyesen a programba iktattak olyan nótákat (Beggar Of Scorn), amelyeknek a kimértebb, már-már doomosabb tempója változatosságot jelentett az ordas száguldások közepette. A zenészek nagy élvezettel, leszegett fejjel zúztak, látszott hogy zsigerből jön nekik az energikus thrash metal, és ez az előnyére vált a bulinak. Nick Mellisourgos frontember tovább hajszolta a rajongókat az őrület felé, és meg is kapta a kért ovációt a közönségtől. Számomra bebizonyosodott, hogy van szufla a görög zenekarban, még ha a dalok kissé túlságosan is egysíkúak, monotonitásba fordulnak (ez az általam látott fesztivál koncerten rendesen ki is jött). Viszont egy klubbuliban totálisan átjön az energia, ez az ő igazi terepük, ahol falbontó hangulatot teremt az „Öngyi Angyi”.

  Sajgó nyakkal vártuk a Death Angel-t, róluk az előző bandával ellentétben elmondható, hogy rengetegszer jártak már nálunk, és minden egyes alkalommal elképesztő hangulat fűződött a fellépésükhöz. Sokszor elmondják, hogy mennyire különleges helyszín számukra Magyarország, és ezt el is lehet hinni nekik. A létszám kb. szellős félházat tett ki a Dürer nagyteremben, ez azért nem mondható soknak. Pedig a Death Angel számtalanszor bebizonyította, hogy őrületes koncertélményt ajándékoznak mindenkinek, aki megtiszteli őket, de hát nyilván az esedékes koncertdömping is megtette a hatását.
  A felfokozott várakozást az I Chose The Sky törte meg az új lemezről, és már a legelső pillanattól kezdve látni lehetett, hogy itt nagy baj nem lehet. Az amerikai csapat roppant energikusan robbant be a deszkákra, és mivel ez volt a turnényitó koncert, elképesztő lelkesedéssel rohangáltak fel-alá. Az a már sokszor tapasztalt „klubbulis Death Angel hangzás” szólalt meg ma este is, mint a korábbi hasonló helyszíneken, vagyis minden vaskosan, erőteljesen szól, a dobok különösen vaddisznó módon dörrennek meg, az ének viszont olykor amolyan hangorkán jelleget ölt. A hangulat viszont pillanatok alatt a tetőfokára hágott, senki nem foglalkozott azzal, mi mennyire tisztán szólal meg, hanem a rajongók rögvest belevetették magukat a tombolásba.
  Akárcsak 2008-ban az A38-on, most is a debütalbumos Evil Priest szólalt meg másodikként, az oldschool zúzdát mindenki egy emberként tombolta végig. Az az egyre gyorsuló basszus- és gitártéma, Istenem...! Nyakmerevítőért kiált, nincs mese. Az új-régi váltakozás ezután is fennállt, hiszen a Killing Season lemezről a Buried Alive című dalt, a debütről pedig a Mistress Of Pain-t játszották el. Te jó ég, mióta várom már élőben ezt a nótát! Fantasztikus volt!
  
  Nem kétséges, hogy a Relentless Retribution az egyik legjobb tavaly megjelent thrash lemez, ezt és a lemezbemutató fogalmát komolyan véve a Death Angel egész sok nótát vezetett elő róla ma este. Következett a borzasztó erős Claws In So Deep, majd pedig egy definitív alkotás 1990-ből, a Seemingly Endless Time. Ez főleg azoknak a rajongóknak okozott katartikus örömöt, akik az Act III lemezt tartják a banda mesterművének. A durva csak az, hogy ezt majdnem minden Death Angel lemezről el lehet mondani: a debütáló The Ultra-Violence az oldschool, zsigeri zúzás abszolút tökélye, az Act III az agyasság, kimunkáltság, sokszínűség legjobb példája, az újak közül pedig a Killing Season illetve a Relentless Retribution a dallamosság és a zúzás kiváló ötvözete.
  Kaptunk is mindjárt egy szép csokrot a tavalyi korongról, a This Hate, Relentless Revolution, és a Truce egyaránt a Relentless Retribution-t képviselték. A tombolásban és az éneklésben még nem fáradtak el a rajongók, de azért jót tett az a kis lazítás, ami az Iron Maiden Purgatory-jának és az Act III albumos Veil Of Deception-nek az ötvözetéből állt. Még mindig az új album percei következtek az Opponents At Sides képében, aztán huzamosabb ideig visszatértünk a korábbi alkotásokhoz.
  
  Közeledtünk a koncert vége felé, Mark már a Thrashers-t konferálta volna be, de aztán szóltak neki, hogy a Bored következik. Ezt is feltuningolták kicsit, beleszőttek egy kis Heaven and Hell témát, Dio bácsi biztos örült neki odaföntről. Aztán tényleg a Thrashers következett, amire újfent nagyot tomboltak a jelenlévők. A visszataps után még három nótát szállítottak le befejezésül, a Killing Season egyik legfogósabbjának számító Lord Of Hate-et, a tavalyi Metalfesten már előzetesen eljátszott, atombomba erejű River Of Rapture-t, és a riffelős Thrown To The Wolves-ot. Ez utóbbi nyitányát a The Ultra-Violence dal eleje jelentette, mit nem adnék, ha egyszer élőben végigjátszanák ezt a 10 perces instrumentális csodát...!
  Nem nagyon vannak szavak, amikkel ecsetelni lehet ezt a koncertet... A nem túl nagy számú közönség rendkívül lelkesen fogadta a bandát, ezért a Death Angel tagok nem győztek újfent folyamatosan hálálkodni. Mark Osegueda szokás szerint egy nagy üveg kékes lötyivel (abszint?) érkezett meg az elején a színpadra, amelybe bele-belenyalt olykor, de ettől függetlenül lelkesen vezényelte a csapatot és folyamatosan mosolygott. Énekesként szintén tökéletesen helytállt, mind a kiabálós részeket, mind a gyönyörű dallamokat, de még az első lemez eszelős sikolyait is lemezminőségben szolgáltatta.
  
  Ferdeszemű kollégái megszállottként futkároztak fel-alá a színpadon, teljesen átadták magukat a zene élvezetének. Rob Cavestany elképesztő, miket gitározott és szólózott össze, maximális átéléssel játszott. Hol lement egészen guggolásba, hol benyújtotta hangszerét a közönség fölé, hol a vokálokban segédkezett egyszóval fantasztikus volt. Ted Aguilar sosem volt ekkora showman, ő mindig fapofával horzsolta a riffeket, de szintén igyekezett, hogy feltűnjön a színpad minden pontján. Hasonlóan hiperaktív volt a frissen igazolt basszusgitáros, Damien Sisson is, a vékony langaléta forma olyan könnyedén dobálgatta a Rickenbacker-jét, mintha az tollból lenne. Will Carroll-ra pedig egyszerűen nincsenek szavak, nála tökéletesebb ütős nem is kerülhetett volna a Death Angel dobjai mögé. Olyan bivaly erővel püfölte a bőröket az egész koncert folyamán, hogy törtek a dobverők, az egész cucc bitang módon szólt. Will még régi számok közé is behelyezett olyan pörgetéseket és trappolásokat, hogy a padlón keresgéltem az állam. Tudom, hogy szentségtörés ilyet mondani, de Will Carroll (akárcsak Metalfest-en) egész egyszerűen ledobolta Andy Galeont a p-ba...
  Bődületesen erős este volt, sokáig a levegőt kapkodtuk, hogy egyáltalán meg tudjuk fogalmazni egymásnak a ma esti élményeket. Az előzenekarok java részével nem tudtam mit kezdeni, nem is igazán értettem, hogy miért ilyen metalcore-közeli csapatok kísérik turnéján a Death Angelt. A létszámra nem lehetünk igazán büszkék, remélem legközelebb többen jelennek meg, mert előre megígérhetem, hogy felejthetetlen élmény minden Death Angel koncert. Egy igazi thrashernek maga a Mennyország volt ez az este, amit legfőképpen a két „angyalkának” köszönhettünk.

Kulcsszavak:
  death angel     suicidal angels     resistance     adimirion     roots of death 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás