lemezajánló [nagylemez] 2011. március 3. csütörtök 07:39
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAetrigan: Dead Men Tell No Tales
Az utóbbi években igen erőssé vált itthon a metalcore/modern metal színtér. A budapesti klubokban egyre-másra pezsegnek az újabb és újabb csapatok, a koncerteken pedig nagy számban felbukkannak a fültágítók, a felcsapott bézbólsapkák, és az egyéb „nélkülözhetetlen” külsőségek. Hogy Debrecenben is hasonló-e a helyzet, az mindenesetre kérdéses. Az ország második legnagyobb városát az Aetrigan zenekar próbálja meghódítani, a 2010-ben megjelent Dead Men Tell No Tales című debütalbumával. A metalcore tipikusan az a stílus, amit előszeretettel szoktak beskatulyázni, pedig elég tág lehetőségek vannak a műfajon belül. Vessünk össze mondjuk egy Unearth vagy Parkway Drive nótát egy Bullet For My Valentine számmal. Ég és föld! Szóval érdemes belemélyedni a részletekbe, mielőtt nagyvonalú és felületes ítéletet mondunk. A fenti példánál maradva, egy mai metalcore csapat nagyjából két csapásiránnyal szembesülhet. Elindul a durvulat útján, vaskos gitár-riffekkel és breakdown-okkal, mindvégig acsarkodó énekkel, szegelő dobjátékkal. Vagy ugyanebbe belekever még nem kevés „mázat”, vagyis lágyabb (szélsőséges esetben csöpögősebb) éneket, szívdöglesztő dallamokat, finom megoldásokat. Mindegyik iránynak megvan a létjogosultsága, mindössze annyi a titka az egésznek, hogy jól kell csinálni, megfelelő arányban vegyíteni az összetevőket, és mind közül a legfontosabb: élvezetes, fogós, emlékezetes nótákat kell írni. Lássuk, hogy mindez az Aetrigan-nél hogy sikerült.
A Retribution máris olyan slágeres dallamokkal indít, hogy az sikerre van ítélve. Utána jön egy kis acsarkodás, és az elmaradhatatlan breakdown-ok. A szólógitár munkája kifejezetten figyelemreméltó. A srácok sikerrel kombinálják a metalcore durvább és lágyabb irányvonalait, remek nóta. A Beyond Reason már nagyobb szigorral kezdődik, a szegelés után megint a szólógitárt érdemes figyelni, mert nagyon szép harmóniákat pakol a szaggatott riffek közé. A durvulatból aztán egy csöpögősen szirupos énektéma billent ki, ez itt nagyon nemgyerebe. A dal közepén lévő breakdown halmaz viszont zseniális, nem játsszák kétszer ugyanazt a témát. Így kell ezt! Komolyan, ha a nyálat felszürcsölnék ebből a dalból (3:20-tól a legtragikusabb, bár a gitár itt is megmenti), bivaly nótát kapnánk. A harmadig Pestillence (ezt nem egy l-lel kéne írni?) a Bullet For My Valentine-féle vonalon mozog, ezúttal a dobos villant nagyokat. A refrén most is fülbemászó, amivel egyébként nem lenne gond, de nekem a metalcore valahogy nem (ennyire) erről szól. Döngöljenek a breakdown-ok, reszeljenek a gitárok, csattogjon a lábdob, mint ahogy ez meg is történik a dal folyamán, de a túlontúl lágy részek elveszik az élét, a méregfogait az egésznek. Egyszerűen csak nem kéne átcsúszni egy bizonyos (lélektani) határon, ennyi lenne a titok. A Dust folytatja az eddigi sort, kombinálják a durvább és a dallamos éneket, jókora breakdown-okkal megtámogatva. Jó nóta, benne van minden ami kell. A szám vége kifejezetten ütősre sikerült. Az ötös dal szintén egy ígéretes, varacskos metalcore szerzemény, de itt megint csak idegen testnek hatnak a szegelések közé beékelődött dallamos részek. A Killswitch Engage jobb pillanataihoz áll közel a Cluster névre hallgató nóta, szerintem többet nyertek volna, ha ennél a számnál a dallamos refrént teljesen elhagyják.
Rövid szusszanás, és már száguldunk is tovább egy újabb slágergyanús szerzeménnyel, a River Flows-zal. Nem kapunk kifejezetten figyelemfelkeltő részeket, a jellegzetes metalcore témákat halljuk viszont, de mégis olyan jól össze van rakva a nóta, hogy nincs okunk panaszra. Újabb Killswitch ízű téma következik, név szerint a Bury Her Ashes. A dallamos részek végre tényleg szervesen illeszkednek a képbe, és nem csúsznak át a szirupos kategóriába. Félúton az andalító gitárszóló nagyon jó, ilyenekkel nyugodtan lehet a továbbiakban is operálni, mert van hozzá érzékük a srácoknak. Viszont tőből letépném a kezeit annak, aki felelős a dal végén található prüntyögésért! Ez miért kellett!? Miért volt jó komolytalanná tenni ezzel az amúgy kiváló nótát!? A nyolcas Vortex-re kissé elpárolog a dühöm, korrekt dallamos metalcore nótát takar a cím, se többet, se kevesebbet. Közeledünk a végéhez, de még mindig hátravan két szám. A Violence-től nevéhez méltóan azt vártam, hogy talán most végre kiszorulnak a szirupos részek, de sajnos nem sikerül megúszni. Nem lennének rosszak ezek a betétek, de 1. másik bandában, 2. kevésbé hatásvadász, csöpögős módon. Pedig amúgy kiváló dallal állunk szemben, jó kis groove-ok, thrash-es riffek, breakdown-ok, és a középrészben egy remekbeszabott gitárszóló is elröppen! Na ilyet még sokat a következő lemezre! Zárásként a Cocaine egy zaklatott, szaggatott nóta, ami nem lenne rossz, de a refrén megint csak gallyra teszi. Olyan szöveget, hogy ”it´s a shame but I don´t give a fuck for them” ilyen langyi énekkel... Borzalmas. Pont ennek kellett volna a legjobban acsarkodós résznek lennie (mint ahogy később meg is történik). Kihagyott ziccer, kár érte. Még egy kis csodavokál is szerepet kap, ez viszont jól sikerült.
Bár néhány fentebbi vitriolos kommentem nem arra engedne következtetni, de a debreceni srácok abszolút meggyőző művet szállítottak le. Debütalbumos formációhoz képest nagyon érett, határozott elképzeléseket mutat a lemezen található 10 nóta, kiérződik, hogy a fiúk tisztában vannak vele, mit és hogyan akarnak, hová akarnak eljutni, és a dalszerzés során is ezt képviselték. Minden egyes nóta mérnöki precizitással lett megalkotva, szó sincs ifjonti kapkodásról, útkeresésről kompakt egésznek tűnő, fogós témákkal operáló szerzeményekkel pakolták tele a lemezt. A Bakery stúdió kiváló munkát végzett, az album úgy dörren meg, ahogy ma egy modern metalcore albumnak illik. Minden a helyén van, vastag, agresszív a sound, a dobos munkája mindvégig nagyon jól hallható. Rajta kívül még a két gitárost, Kis Tibort és Bézi Sándort érdemes kiemelni, mert remek témákat írtak a lemezre: a vaskos riffek, betonba sújtó breakdown-ok, és az olykor finoman elhelyezett szólók kimondott mestermunkák. Az énekesi poszton Kis Péter meggyőzően teljesít mind a torokgyilkos üvöltések, mind az andalító melódiák terén. Nekem igazából csak az utóbbi nem fekszik igazán (ami nem jelenti azt, hogy ellensége lennék az „agresszív verze-dallamos refrén” metalcore klisének), néhol már annyira szirupos, hogy tényleg vissza kell szívni a nyálam... Ezt nevezhetjük akár egyéni szocproblémának is. Viszont ha nem akarnak kifejezetten elmenni tiniket megcélzó rádió-rock irányába, és komolyan vehető metalbandaként kívánnak létezni, akkor ebből egészségesebb arányt illene belőni. Erre mondják azt, hogy a kevesebb több lett volna... Az Aetrigan minden ízében nyugat-kompatibilis produkciót tett le az asztalra, a Dead Men Tell No Tales lemezzel bárhol meg lehet jelenni, nem vallanának szégyent. Mindezt az is mutatja, hogy a PANKK programnak is díjazottja lett a csapat, ez szintén nagyban hozzájárult a debütalbum megszületéséhez. Péter angol kiejtése tökéletes, szóval ha sikerülne elterjeszteni a banda hírét, nagy jövő előtt állhatnak. Én drukkolok nekik. Csak az Isten szerelmére, növesszetek már egy kicsit szőrösebb tököt...!
Felállás: Kis Péter ének Kis Tibor gitár Bézi Sándor gitár Porkoláb Norbert basszusgitár Lévai László dob
Aetrigan: Dead Men Tell No Tales 1. Retribution 2. Beyond Reason 3. Pestillence 4. Dust 5. Cluster 6. River Flows 7. Bury Her Ashes 8. Vortex 9. Violence 10. Cocaine