beszámoló [koncert]  2011. március 1. kedd   03:05

nincsen hozzászólás

  Utoljára 2007-ben állt az Apocalyptica tagsága ugyanezeken a deszkákon (vagyis a Petőfi Csarnokban), azóta történt azért egysmás. Egyrészt a finn csellisták még nagyobb ismertségre tettek szert világszerte, másrészt megjelent a 7th Symphony című új lemezük. A négy évvel ezelőtti bulira jó emlékekkel gondolok vissza: látványos, élvezetes, hosszú koncertet láthattunk az Apocalypticától. Vajon ezúttal is így lesz?
  Kissé tartottam a létszámtól. Noha a zenekar hírneve nem kopott (sőt), de ipari mennyiségű koncertet kaptunk a nyakunkba az utóbbi időkben, továbbá a Pecsa kordonjait azóta sem cserélték le műbélbe töltött darálthúsra... Vajon lesz-e elég érdeklődő és kereslet a városligeti csarnok megtöltéséhez? Szkeptikus voltam, de végül pozitívan csalódtam. Ha nem is volt izzadtságpárától fülledt teltház, de összejött a meggyőző létszám. Ebből is látszik, hogy az Apocalyptica továbbra is megkerülhetetlen tényező a színtéren, ráadásul utóbbi lemezeikkel a fiatalabb korosztály még nagyobb körét tudták sikerrel megszólítani, mint eddig.
  
  Előzenekarként a német A Life Divided nevű bandát hozták magukkal a turnéra, pedig őket jobb lett volna valami müncheni pincébe bezárni, és azóta is ott rejtegetni. Hogy egy olyan zenekar elé, amely Metallica és Sepultura feldolgozásokkal alapozta meg a hírnevét, miért kellett egy ilyen rágógumi ízű Rasmus klónt berakni, az számomra rejtély. Pontosan azt és úgy játszották, amiket a legjobban utálnak az emberek a hasonszőrű szirupos rádió-rock bandákban, így már alig vártam hogy vége legyen ennek a borzalomnak. A viszonylag nagy hányadot képviselő tinilány és -fiú populáció egész jól fogadta az A Life Divided koncertjét a turnén, mindez arra enged következtetni, hogy az Apocalyptica (menedzsmentje) a populárisabb irányok felé próbál nyitni.
  Az elméletemet az is alátámasztja, hogy a 7th Symphony című Apocalyptica nagylemezben is fellelhetők efféle törekvések, vagyis az eddig megismert és megszokott Apocalyptica világhoz képest még sosem születtek ennyire nyíltan rádióbarát, populáris hangvételű nóták. Erről élőben is megbizonyosodhattunk, ugyanis a 2011-es Apocalyptica koncerten már bántóan túlsúlyba kerültek a legfrissebb album szerzeményei. Tudom jól, hogy lemezbemutatóról van szó, és hogy egy egyre bőségesebb saját életművel rendelkező zenekartól nem várható el, hogy még mindig a Metallicából próbáljon megélni, de 2007-ben legalább az arányt sikerült egészségesen belőni, amivel szerintem akkor tökéletesen elégedett volt mindenki.
  
  Most rögtön két új nótával indult a show, az On the Rooftop With Quasimodo és a 2010 adta meg az alaphangot. Ezúttal csak három csellistát láthattunk a színpadon, a banda kötelékéből 2000-ben hivatalosan távozó, de élőben azóta is rendszeresen (pl. a 2007-es bulin) besegítő Antero Manninen ezúttal nem volt jelen. De Eicca, Paavo és Perttu önmaguk sem elveszett emberek a színpadon, nem kell őket félteni. A régóta taggá vált Mikko-ra pedig hasonlóan megbízható pontként tekinthetünk, dobjátéka kifejezett élmény volt a mai estén. A Worlds Collide albumon szereplő Grace eljátszása után a Master Of Puppets feldolgozásban különösen hangsúlyos volt az ő munkája. Erre a nótára indult be némi éneklés és tombolás, az este nagyobbik részén azonban a közönség higgadtan hallgatta a felcsendülő szerzeményeket, maximum némi szolid bólogatásra futotta. Ez meglepett, mert noha természetesen ostobaság lenne vérgőzös pogót várni egy Apocalyptica koncerten, de nem gondoltam, hogy ilyen passzív lesz a közönség.
  Annyira bennem van, hogy 2007-ben milyen iszonyat látványos színpadképpel és kiállással készült a banda... Most csak háttérvászonra futotta, amelyet bár olykor cserélgettek, legtöbbször mégis a 7th Symphony csellófűzős gótikamónikáját láthattuk. Új elem volt viszont, hogy időnként a színpadra penderült Tipe Johnson, aki néhány nótában az énekesi teendőket vállalta be. Ez tényleg különlegesség volt az eddigi Apocalyptica koncertek tekintetében, és Johnson szerepeltetése speciális ízt vitt ezekbe a dalokba. Igaz, hol pozitív, hol negatív éllel, hiszen érezhetően nem mindegyik szám feküdt neki. Énekesi posztja ellenére nem vált frontemberré a deszkákon: színpadra ugrott, elénekelte amit el kellett, aztán a következő dal előtt távozott.
  
  A prímet (amely szó az Apocalyptica tekintetében kifejezetten helytálló) leginkább Eicca vitte, ő konferált a legtöbbet, illetve esetenként éneklésre is ragadtatta magát. Egy konferálás erejéig Perttu is magához ragadta a mikrofont, de ő és Paavo inkább a csellózásban és a headbang-elésben élték ki magukat. Egy szám erejéig a dobos Mikko szintén csellót ragadott, így az Apocalyptica klasszikus négycsellós felállása is szerepet kaphatott kissé.
  Mint mondtam, nekem már kezdett túlontúl sok lenni az új dal, az eddig említetteken kívül az End Of Me, Beautiful, Sacra, Bring Them To Light, At The Gates Of Manala is elhangzott. A korábbi termésből az I´m Not Jesus, Betrayal/Forgiveness, Bittersweet, Last Hope, I Don´t Care nótákat hallhattuk, amik szintén mind 2005 óta születtek. A hírnevet megalapozó feldolgozásokból a már említett Master Of Puppets-en kívül csak a Seek & Destroy, Inquisition Symphony, illetve a ráadásban a Hall Of The Mountain King került elő ma estére. A szintén nagy sikerű Cult és Reflections lemezekről továbbiakat nem játszottak.
  
  Sosem szoktam nézni az órámat, így most sem tudnám megtippelni, mennyi időt töltött a színpadon az Apocalyptica. A lejátszott dalok számát tekintve nem állunk rosszul, de valahogy mégis rendkívül kevésnek éreztem a játékidőt. Nem hiszem el, hogy még legalább 2-3 nóta ne fért volna bele a repertoárba. A kommerszbe forduló új dalok erőltetése sem volt számomra szimpatikus, bár a tizenévesek, akik elszörnyednének egy Refuse/Resist-től, biztosan kajálják. Élénken emlékszem, hogy milyen kirobbanó hangulatot és tombolást eredményeztek a 2007-es bulin eljátszott feldolgozások és a korai 2000-es szerzemények. Most pont ezek a motívumok hiányoztak. Az Apocalyptica egy profi zenekar, a színpadon ezúttal is kiválóan teljesítettek, rossz szó nem érheti őket ezzel kapcsolatban. Könnyen elképzelhető, hogy a legutóbbi élmények hatására mindössze én vártam túl sokat a mai estétől, és emiatt hagytam el kissé csalódottan a Petőfi Csarnokot. A Life Divided szerepeltetése szót se érdemel, de ha az Apocalyptica további lemezei is ezt a kört akarják majd elsősorban megcélozni (ami egyébként tuti kereskedelmi siker), akkor meg fogom gondolni, vajon eljöjjek-e a következő koncertjükre.

Kulcsszavak:
  apocalyptica     a life divided 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás